Ki szereti Istent?

Mit mond Sríla Prabhupáda a valódi Isten-tudatról?

Sríla Prabhupáda: Mi az Isten-tudatot prédikáljuk. Isten, Ő Isten. Nem keresztény, nem hindu, nem mohamedán. Mozgalmunk az istenszeretetet prédikálja. Vagyis nem számít, milyen vallást gyakorol valaki, csak az a lényeg, hogy van-e szeretete Isten iránt.

A bhágavata-dharma meghatározása a következő: sza vai pumsám paró dharmó jató bhaktir adhoksadzse. Első osztályú vallás az, melynek követői istenszeretővé válnak. Nem az a fontos, hogy ki milyen vallást követ, hanem hogy megtanulta-e szeretni Istent.

Vendég: Tehát ti nem próbáltok meg más vallású embereket áttéríteni?

Sríla Prabhupáda: Nem. Azt tanítjuk, hogyan kell szeretni Istent. Ez minden.

Vendég: De hát mi is ugyanezt tesszük.

Sríla Prabhupáda: Igen, de meg kell néznünk, hogy valaki Istent tanulta-e meg szeretni, vagy a kutyáját [angol szójáték: a God, Isten, visszafelé dog, kutya – a szerk.]. Ha azt látjuk, hogy valaki csak a kutyáját tanulta meg szeretni, abból tudhatjuk, hogy az egy haszontalan vallás.

Vendég: És ezt honnan lehet tudni?

Sríla Prabhupáda: Nézd meg, hogy az illető Istent szereti-e vagy a kutyáját. Ennyi az egész. Csaitanja Maháprabhu ezzel kapcsolatban a következőket mondja:

jugájitam niméséna
csaksusá právrisájitam
súnjájitam dzsagat szarvam
góvinda-virahéna mé

Jugájitam niméséna, azaz: “minden pillanat tizenkét évnek tűnik”. Csaksusá právrisájitam: “hull a könnyem, mint a zápor”. A súnjájitam dzsagat szarvam szavak jelentése: “ó, mindent üresnek találok”, a góvinda-virahéna mé pedig azt jelenti: “Isten nélkül.” Így érez egy ideális hívő.

Vagy vegyük az istenszeretet egy másik ismérvét: bhaktih parésánubhavó viraktir anjatra csa. Ha valaki megtanulta szeretni Istent, akkor magától értetődő módon elveszíti a ragaszkodását az anyagi élvezet iránt. Az istenszeretet és az anyagi világ szeretete nem fér össze egymással. Jézus Krisztus sohasem tanácsolta azt, hogy törekedjünk anyagi gyarapodásra vagy ipari fejlődésre. Ő mindent feláldozott Istenért. Ez a bizonyíték arra, hogy szerette Istent. Az Úr Jézus Krisztust sokszor bírálták. Azt is megparancsolták neki, hogy hagyja abba a prédikálást. De Ő nem hagyta abba. Ez az igazi istenszeretet. Ő mindent feláldozott.

A lényeg az, hogy az Úr Jézus Krisztus követői bizonyára szintén ezen az állásponton vannak. Tehát ez alapján lehet eldönteni. Mi azt mondjuk, hogy az ember bármelyik vallás útját követheti. Mindegy, hogy melyikét. Csak az a fontos, hogy tanulja meg szeretni Istent. Ez a mi propagandánk.

Ha valaki komolyan eltökéli, hogy szeretni akarja Istent, akkor nem számít, hogy milyen módon fogja újraéleszteni magában ezt a szunnyadó szeretetet. Ha az ember jó matematikus akar lenni, nem számít, hogy melyik kiváló egyetemen szerez diplomát. A diákok közül sokan például külföldre mennek tanulni.

Tehát ha valaki szilárdan elhatározza, hogy megtanulja szeretni Istent, akkor nem számít, milyen módon sajátítja el ezt a művészetet. Nem jelenthetjük ki, hogy “ó, ezt a művészetet csak ezen az egyetemen tudom megtanulni”. Nem, bármelyik egyetemen meg lehet tanulni. Mindegy, melyiken.

A mi elvünk tehát az, hogy megtanítjuk az embereknek, hogyan kell szeretni Istent. Azok jönnek hozzánk, akik Istent keresik. Nem számít, hogy Amerikában, Oroszországban, Afrikában vagy Kanadában élnek-e. Jönnek, és kész.

A módszer pedig egyszerű. Énekeld Isten szent nevét. Ha már ismered Isten valamelyik nevét, akkor énekeld azt. Mi ezt prédikáljuk. Nem állítjuk, hogy feltétlenül “Krisnát” kell énekelned. Ha Istennek bármelyik nevét tudod, akkor énekeld azt. Ha pedig Isten egyik nevét sem ismered, akkor énekeld azt, amelyiket mi is szoktuk, vagyis azt, hogy “Krisna”.

Az Úr Csaitanja elmagyarázza, hogy Istennek vannak nevei, és minden nevében valamennyi energiája teljes mértékben jelen van. Azt is elmondja, hogy Isten szent neveinek éneklése nincs nehéz és szigorú szabályokhoz kötve. Bárki, bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között énekelheti vagy ismételgetheti őket.

Az Úr Csaitanja egyik versében így ír: “Uram, Te kegyesen lehetővé teszed, hogy pusztán szent neved éneklése által élvezhessem társaságodat. Én azonban olyan szerencsétlen vagyok, hogy még ennek ellenére sem vonzódom hozzá.”

Mi arra oktatjuk a tanítványainkat, hogy énekeljék Isten szent neveit. Mindig maguknál hordják az imaláncukat, és amikor csak tudják, a Hare Krisna, Hare Krisna, Krisna Krisna, Hare Hare, Hare Ráma, Hare Ráma, Ráma Ráma, Hare Hare mantrát éneklik. Mit veszíthetnek ezzel? Még az idejük sem megy kárba, mert amíg az utcán sétálnak, addig is énekelnek. Most például itt ülök, és veled beszélgetek, de ha majd befejeztük a beszélgetést, megint a Hare Krisnát fogom énekelni.

Arra kérjük az embereket, hogy énekeljék Isten szent neveit, de sajnos ők nem hajlandóak erre. Ez nagyon szomorú, hiszen az éneklés olyan egyszerű dolog. Nem kell hozzá templomba menni, de még a pokolba, vagy a mennyországba sem – Isten szent nevét bármilyen körülmények között lehet ismételni. De az emberek olyan szerencsétlenek, hogy ennek ellenére sem fogadják el ezt az egyszerű igazságot. Pedig nem kerül semmibe, és veszíteni sem lehet rajta semmit. S ha ráadásul még a hasznunkra is válik, miért ne próbálnánk ki?

Cimkék: ,