Miért pont Krisna?

Isvara Krisna dasAmióta Kṛṣṇa-hívő szerzetesként élek (lassan már tíz éve), ezt a kérdést intézték hozzám a leggyakrabban: „Annyiféle vallás van a világon, miért pont ezt választottad?” A kérdés teljesen jogos (bármely hit híveihez intézzék is), hiszen egy egyszerű vallási lexikonban is több tucat vallás leírásával találkozunk – e sokféleség láttán pedig az igazság legelszántabb kutatói is könnyen elbizonytalanodnak.

Jómagam afféle mindenre kíváncsi lélekként botlottam a Kṛṣṇa -vallás követőibe (vagy ők belém – ezt ma már nehéz lenne rekonstruálni). A személyes találkozást követően elolvastam néhány könyvet a védikus filozófiáról (a Visszatérés, illetve Az önmegvalósítás tudománya címűt). Egyáltalán nem mondhatnám, hogy azonnal elfogadtam volna a bennük olvasottakat. Az viszont kétségtelen, hogy határozottan elkezdtek érdekelni azok a kérdések, amelyekre e könyvek választ kínáltak.

Kik vagyunk? Mi az élet célja? Milyen kapcsolat áll fenn a test és a lélek között?

Mi történik a halál után? Van-e Isten, és ha igen, akkor kifélemiféle?

Úgy is fogalmazhatnék, hogy a könyvekből a kérdéseket fogadtam el, nem a válaszokat. Először a tudomány birodalmában próbáltam választ keresni az élet mibenlétére, illetve a halál utáni lét kérdésére vonatkozóan. Meglepődtem, mert a tudomány nem tudott meggyőző választ adni arra a kérdésre, hogy mi maga az élet, azaz mi okozza a különbséget az élő (a tudatos) és az élettelen dolgok között. Ugyancsak tanácstalannak találtam a biológia tudományát a halál jelenségét illetően. Az élet értelméről pedig végképp nem mondott semmit. A halálközeli élményekről olvasott tudományos beszámolók azonban megerősítették azt a sejtésemet, hogy létezésünk folytatódik a halál után is, s a tudatunk képes a testünktől függetlenül létezni és érzékelni.

Ez nagyon hátborzongatónak tűnt, de mivel nem hagyott nyugodni, vallástudományi könyveket kezdtem el tanulmányozni. Szenvedélyesen kutattam, hogy kiderítsem: melyik hit mit válaszol az élet végső kérdéseire. Végigböngésztem néhány szent könyvet is, amelyet a különféle vallások hívei forgatnak. Kulturális hátteremből adódóan a kereszténységet viszonylag jól ismertem, bár nem voltam a vallás aktív gyakorlója. Elkezdtem összehasonlítani a különféle helyeken olvasottakat, és közben folyamatosan ismerkedtem Śrīla Prabhupādának a Kṛṣṇatudatról szóló könyveivel is, például a Bhagavad-gītāval (több mint két év telt el ezzel a spirituális tapogatózással).

Bhagavad-gita

Végül is az a kérdés kezdett el érdekelni – sőt mondhatnám, kínozni –, hogy egyáltalán miért van annyi vallás? Egy olyan Isten képe derengett fel előttem, aki különféle információkkal és dezinformációkkal bombázza az emberiséget, utána pedig kajánul nevet a világ összezavarodott polgárain. Érdekelni kezdett, hogy mit mondanak a vallások egymásról, hogyan dolgozzák fel azt a tényt, hogy másféle felfogások is léteznek a sajátjukon kívül. Ezen a téren kiemelkedően világosnak és józannak találtam a Bhagavad-gīta véleményét (ez nem propaganda, tényleg így történt). A Gītában Kṛṣṇa ezt mondja: „Bárhol legyen a vallás gyakorlása hanyatlóban, s kerüljön fölényes túlsúlyba a vallástalanság, alászállok Én magam.” De miért mondana mást Isten a különféle időkben és helyeken?

prabhupada

Erre a kétségemre Śrīla Prabhupādának e vershez fűzött magyarázata adott elfogadhatónak tűnő választ: „Az, hogy az Úr csakis Indiában jelenhet meg, nem helytálló feltételezés. Bárhol megjelenhet, amikor csak úgy kívánja. Minden inkarnációjában csupán annyit mond a vallásról, amennyit akkor az ott élők adott körülményeik között megérthetnek. A misszió azonban mindig ugyanaz: az embereket az Isten-tudat felé vezetni, s a vallás elveinek betartására ösztönözni. Néha személyesen száll alá, néha hiteles képviselőjét küldi el fiaként vagy szolgájaként, néha pedig, bár Ő Maga jön, valamilyen rejtett formában jelenik meg.” Logikailag le voltam fegyverezve. A leírás tökéletesen értelmezhetővé tette a különféle vallások egyidejű létezését. De ettől még persze nem lettem „krisnás”. Nem eszik olyan forrón a kását. De az illata már megcsapott – és nem volt olyan rossz.

Elmélet és gyakorlat
Természetesen néhány logikus gondolat nem elegendő ahhoz, hogy az ember elkötelezze magát egy világszemlélet mellett. Látogatásaim alkalmával ezért árgus szemmel figyeltem, hogyan élnek a Kṛṣṇa-hívők, s gyanakvó elmével a legkülönfélébb keresztkérdéseket tettem fel nekik. A válaszokból és további olvasmányaimból lassan kirajzolódott, hogyan mutatják be a vallásokat a védikus szentírások. A vallás eredendően az Úr törvényeit jelenti, s a vallásos elveket a szentírások írják le; a legrészletesebben a védikus írások, melyek a Legfelsőbb Úrtól származnak. A dharma, vagyis a vallás elvei olyanok, mint egy használati utasítás: előírják, hogyan „használjuk” emberi létünket úgy, hogy jelenlegi életünk után – amikor mint lelkek elhagyjuk a testünket – ne kelljen újra megszületnünk egy újabb anyagi testben, hanem visszatérjünk Istenhez, a lelki világba.

Vizsgálódásom eredményeként arra a következtetésre jutottam, hogy a védikus írások minden általam ismert vallási iratnál több témával foglalkoznak, és ezeket a témákat egyedülálló mélységben tárgyalják. Ugyan más vallásokban is esik szó a lélekről vagy Istenről, de igazán sokat nem tudhatunk meg róluk. A védikus leírások azonban filozofikusan, rendszerezetten és részletesen mutatták be a teológia minden egyes témáját, és az Abszolút Igazság végső formájaként a mindenkit vonzó Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Ez a transzcendentális tudás ősidőktől fogva, tökéletes jellemű és tudású lelki tanítómesterek láncolatán keresztül szállt alá napjainkig. Ez persze még mindig lehetett volna csak „duma”. De azt láttam, hogy az általam megismert Kṛṣṇa-hívők megalkuvás nélkül követik vallásuk magas erkölcsi mércéjét – és úgy tűnt, hogy az erőfeszítéstől még a fogukat se kell nagyon csikorgatniuk. Sőt, kifejezetten felszabadultnak és boldognak tűntek – különösen lelki vezetőjük (későbbi lelki tanítómesterem), Śrīla Śivarāma Swami Mahārāja.

 Sivarama Swami

Rendkívül ragyogó és tiszta személyiség, aki minden kérdésre türelmesen, olykor humorosan válaszol, miközben egy szent ember maradéktalanul Istennek szentelt, önfegyelmezett életét éli. A végső érv azonban természetesen az volt a számomra, amikor részleteiben is elkezdtem gyakorolni a Kṛṣṇa-tudatot. Vegetáriánus lettem, és amikor a Hare Kṛṣṇa mantrát énekeltem, egyszer úgy éreztem, mintha a szívem egyik sarka kilyukadt volna, és állott, koszos lé kezdett volna el folyni belőle (azóta is csurog). A lelki élet gyakorlása pedig határozottan nagyobb boldogsággal töltött el, mint bármi, amit azelőtt tapasztaltam.

Minden kedves olvasónak javaslom, hogy kezdje el saját kutatását az élet végső célja után, és találja meg magának a Kṛṣṇa-tudatot, vagy ha úgy látja jónak, találjon meg valami mást. Csak keressen, mert a tökéletes igazság utáni kutatás az életünk legfontosabb célja. A védikus írásokat összefoglaló Vedānta-sūtra így bátorít erre: athāto brahma jijñāsā.. Most – amikor elértük az emberi létformát – az a kötelességünk, hogy az Abszolút Igazságról érdeklődjünk. Ne mulasszuk el az emberi élet legfelemelőbb lehetőségét.

Īśvara Kṛṣṇa dāsa

A cikk megjelent a Vissza Istenhez Magazin 13. számában.

Vissza Istenhez Magazin 13.