Mire való a tudás?

A tanítványi láncolat közvetítésével alászálló védikus tudás tökéletes és teljes, így kizárólag ez biztosít lehetőséget a valóság tényleges megismerésére. A védikus végkövetkeztetés szerint az Úr az egyetlen birtokos, Ő a teremtő, a tulajdonos, és a Legfelsőbb Élvező. Minden az Ő teremtésének része, egyúttal birtoklásának és élvezetének tárgya. Legyen egy dolog akár élő, akár élettelen, az eredeti tulajdonost tekintve nincs köztük különbség, egyaránt az Úr birtokát képezik. A tanítványi láncolatot újraindító Úr Krisna a Bhagavad-gítában így szól barátjához és tanítványához, Arjunához:

aham szarvaszja prabhavó     mattah szarvam pravartaté
 iti matvá bhadzsante mám     budhá bháva-szamanvitáh

“Én vagyok az eredete a lelki és az anyagi világnak, minden Belőlem árad. A bölcsek, akik tudva tudják ezt, odaadóan szolgálnak és teljes szívből imádnak Engem.” (Bg. 10.8.)

E versben Maga Isten nevezi bölcsnek azt a személyt, aki birtokában van a tudásnak, s ily módon az Istenség Legfelsőbb Személyiségét tekinti az elsődleges teremtőnek, irányítónak, az egyetlen tulajdonosnak. A legfőbb tudás tehát annak ismerete, hogy nincs olyan dolog, mely független lenne Tőle, nincs olyan élő, vagy élettelen, mely ne az Ő birtokát képezné. Ezt a tudatot nevezi a védikus irodalom “ísávászja-tudatnak”, amely önmaga állítása szerint mindent magában foglal, s ebből az is következik, hogy minden olyan tudás, amely ettől független, valójában tudatlanság.

A hatalmas terjedelmű védikus irodalmat tanulmányozva sehol sem találhatunk más végső következtetést. Felmerülhet a kérdés, hogy ezen egyértelmű kijelentés ismeretében miért van szükség e gigantikus irodalomra, benne a sokféle megközelítésre és részletezésre? A választ magunkban is kereshetjük, miután őszintén beismerjük tökéletlenségünket, esendőségünket, de a Védákban is találunk rá utalást. Nem elég ugyanis az intellektuális megértés, a helyesen végzett áldozatok, gyümölcsöző tettek, vagy a tétlen meditáció: teljes szívből imádnunk és odaadóan szolgálnunk is kell Istent.

A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Az odaadás része, hogy csak azokat a dolgokat szabad elfogadnunk, amelyekre valóban szükségünk van. Az anyagi világban megtestesült élőlényeknek tehát joguk van használni az anyagi természet azon részét, amely testük fenntartásához, Isten szolgálatához szükséges. Ám több dolog használatára nem tarthatnak igényt. S az anyagi világ tárgyainak használata során is örökké emlékeznünk kell arra, hogy ki az eredeti tulajdonos. Ez az “ísávászja-tudat”. Aki elfelejti, hogy Isten az egyetlen birtokos, az fokozatosan az anyagi természet kötőerőinek hatása alá kerül, s elméje szennyeződéssel telik meg, mind lejjebb és lejjebb zuhan, egyre alacsonyabb létformákba.

Vagyis az Úr javait önző módon használó élőlény valójában ostoba tolvaj, mert a felületes és rövid ideig tartó élvezetért a legnagyobb árat fizeti: fokozatosan elfelejti Istent, s ennek következménye az, amit háromféle szenvedésként tapasztal meg az anyagi világban. A kinyilatkoztatás, a védikus irodalom mindenkihez szól az univerzumban, s változatosságának, belső sokféleségének is ez az oka: a különböző tudati szinteken lévő élőlények mindegyikét felemelni a végkövetkeztetés megértéséig, az “ísávászja-tudat” eléréséig.

A tökéletes tudás Istenszeretethez vezet

Az idézett Bhagavad-gítá versben egyértelmű kijelentés olvasható: akik tökéletes megértéssel rendelkeznek azok bölcsek, és ők teljes szeretettel, odaadóan szolgálják Istent. S ezen a ponton egy másik kérdés is felmerülhet: akik nem rendelkeznek tökéletes megértéssel – és nyilvánvalóan ide tartozik a megtestesült lények nagyobb része -, azok számára mit kínálnak a szentírások?

A választ magukban a szentírásokban kell keresnünk. A Vedánta-szútra tökéletes magyarázata, a Srímad Bhágavatam, a Bhagavad-gítá, a Brahma-szamhitá és számos más szentírás is azt mondja ki, hogy el kell kezdenünk Isten szeretetteljes, odaadó szolgálatát, s ennek segítségével, valamint a valódi intellektuális tudással gazdagodva, fokozatosan újra felemelkedhetünk. Ezt az eredményt kell elérnünk fokozatosan, a védikus irodalom különböző utasításainak követésével. Ez minden tudásszerzési folyamat végső célja.

Korunkra, a Kali-korszakra, amely Védák szerint a viszály, a félreértés és az erőszak vaskora, az odaadáson kívül minden más út részben, vagy teljesen lezárultnak tekintendő. Ezért hangsúlyozzák a szentírások a bhakti, az Istenség Legfelsőbb Személyisége közvetlen szerető szolgálatának kiemelkedő fontosságát.

A bhakti tehát olyan út, amely képes megadni a Vedánta-szútra által is tanított tökéletes tudást Istennel való kapcsolatunkról (szambandha), amely elvisz a célig, Isten megismeréséig (prayojana), s egyben azt a tisztító folyamatot is jelenti, amely a tudásból már egyértelműen következő célhoz vezet (abhidéja). A tökéletes tudás tehát az, amikor tudjuk, hogy ki az eredeti tulajdonosa mindennek, ki a Legfelsőbb Irányító. Az intellektuális felismerés mellett ebben a tudatban is kell élnünk, cselekednünk. A magas szintű gondolkodás mellé tiszta életre is szükségünk van, hogy elégedetté tehessük az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, s ily módon elérhessük életünk végső célját. Ebben segítenek bennünket az Úr hiteles képviselői, a lelki tanítómesterek és védikus szentírások egymást kiegészítő állításai és utasításai.

Kun András

Cimkék: