Nagy család, nagy öröm

India nemcsak egzotikus tájairól híres, hanem – a magyarhoz hasonló – szívélyes vendéglátásáról és szeretetteljes, nagy családjairól is.

A modern pszichológia álláspontja szerint életünk legnagyobb, sokszor egész életünkön át kiheverhetetlen sebeit kora gyermekkorunkban szerezzük. Minden gyerek magatehetetlen, a környezetének teljes mértékben kiszolgáltatott lény. Igényeit, sőt követeléseit hangos sírással hozza a világ tudtára, és ha nem figyelnek rá oda, mogorva, kiállhatatlan felnőtt lesz belőle. Talán kissé leegyszerűsített a kép, ám annyi bizonyos, hogy a gyereknevelés mikéntje nagyon sok mindent elárul egy adott kultúráról.

Nyűg a gyerek, vagy Isten ajándéka? – az erre a kérdésre adott felelet egy társadalom egész közérzetét meghatározhatja. Tegye föl a kezét, aki őszintén úgy érzi, hogy ő volt gyerekkorában a szülei számára a legfontosabb, és minden teendő és társadalmi kötelezettség csak utána következett. Azok a kevesek, akik jelentkeztek, valószínűleg nem jártak se bölcsődébe, se óvodába, és legalább egy-két melegszívű rokon: nagymama vagy nagynéni segített az anyukájuknak gondot viselni rájuk.

A manapság megszokott, atomi család ugyanis nem sok választási teret enged az anyának. Ha főállású anya szeretne lenni, legalább három gyermeket kell vállalnia, ha nem, a gazdasági szükség valószínűleg rá fogja kényszeríteni, hogy férje mellett ő is kenyérkeresetre adja a fejét, gyermekét vagy gyermekeit pedig rábízza a bölcsőde vagy az óvoda gondjaira. Azokról a családokról nem is beszélve, ahol valamelyik szülő egyedül kénytelen boldogulni a kicsikkel.

Krisna-tudatos család

A nyugati látogató valószínűleg alaposan megdöbbenne, ha betévedne egy apró, indiai faluba valahol Bengáliában. Az élet mindennapos kellékei számunkra szegényesnek, „civilizálatlannak” tűnnének. A padló talán csak döngölt agyag, a ház teteje pedig szalmából készült. Nincs tévé, nincs számítógép, az udvaron játszó gyerekek zsivalyába csak egy-egy szelíd tehénbőgés vegyül. A ház és környéke egyszerűségével éles ellentétben áll a ház körüli teendőket végző, ki-be járkáló nők díszes öltözéke. Több család él egy fedél alatt: a szülők (akik egyben már nagyszülők is) és gyermekeik, azok férjei illetve feleségei, és azok fiai és lányai.

A nőknek fontos szerep jut a hagyományos indiai kultúrában: elsősorban anyák, és eszükbe sem jut, hogy mással foglalkozzanak, mint gyermekeik nevelésével. Természetesen nekik kell főzni, takarítani, mosni és az egyéb házimunkákat is elvégezni, ám mivel többedmagukkal osztoznak a feladatokon, az nem tűnik tehernek, csak mintegy keretet ad kellemes, társas együttlétüknek. Aggódniuk nincs miért: férjeik eltartják és hűségesen védelmezik őket. A válás igen ritka; a közelmúltig szinte ismeretlen fogalom volt egész Indiában.

A feleség sohasem vitatkozik a férjével, megbízik döntéseiben, és sohasem vitatja férfiúi tekintélyét. A férj cserében a lehető legnagyobb tisztelettel bánik hitvesével, sohasem hagyja el, és ha teheti, minden kívánságát teljesíti.

Számunkra talán elképzelhetetlen lenne, hogy ennyi rokonunkkal éljünk egy fedél alatt, ám a nagy család tagjainak az egyértelmű érzelmi hovatartozás a biztonság és a védettség érzését adja egész életükre. Itt nincs szükség pszichológusra, mindenki tudja, mi az, amit elvárnak tőle, és mi az, amit ő kap ezért a többiektől. Nincs identitászavar, fásultság, szeretethiány. A nagymama nem akar úgy kinézni, mint húsz éves unokája, a férjek pedig nem hasonlítgatják feleségüket a reklámok álomalakjaihoz.

Nincs szükség internetre és telefonra, a nagypapa ott ül a szomszéd szobában, úgyhogy bármikor be lehet ugrani hozzá. A nagynénire rá lehet bízni a kicsiket, ha az anya a soros a főzésben; a kamaszok nem érzik feleslegesnek magukat, hiszen ők is állandó szerepet kapnak a nagy család szépen folyó mindennapjaiban. Az egész légkört szeretet és béke hatja át – mint nálunk a karácsonyi képeslapokon.

Fordítsuk vissza az idő kerekét, lakjunk mi is vályogkunyhóban, és dobjuk ki a számítógépünket? Természetesen nem, sőt mindenkit a leghatározottabban óva intenénk ettől. Szükségünk van a telefonunkra és az internetre, hiszen a mi családtagjaink már valószínűleg a világ minden táján szétszóródva élnek, és valahogy tartanunk kell velük a kapcsolatot. Vagy ne adjuk a gyerekünket óvodába? Természetesen ez is lehetetlen, hiszen dolgoznunk kell, és az előszobánkban feltehetőleg nem állnak sorban nagynénik és nagymamák, hogy szemünk fényére vigyázzanak helyettünk.

Egyvalamit azonban megtanulhatunk az egyszerű bengáli, falusi emberektől, akiknek az életmódja – a nálunk megszokott zaj- és ingerkeltő gépezetek nélkül – számunkra első pillantásra talán üresnek, sivárnak tűnhet, ám valójában sokkal gazdagabb, mint a legtöbb nyugati emberé. Megtanulhatjuk tőlük, hogy a családi élet boldogsága a szeretetteljes emberi kapcsolatokon alapul, amelyekben nem kell álarcot vagy páncélt viselnünk, és amelyekben teljesen önmagunk lehetünk.

Bengália fontos hely a Krisna-hívők számára. Mozgalmunk megalapítójának, Sríla Prabhupádának a szülőhazája, valamint az Úr Krisna inkarnációjának, a 16. században élt Caitanya Maháprabhunak a megjelenési helye. Egyszerű, tiszta szívű lakóitól megtanulhatjuk, milyen fontos a kapcsolat –önmagunkkal, másokkal, és természetesen elsősorban Istennel.

Sjámá déví dászí

Cimkék: