Figyelmesen hallgasd a történetet, amit most elmesélek neked. Arról az időről szól, amikor a világot egy tízfejű szörny tartotta félelemben, akit még az istenek sem tudtak irányítani. Ő volt Rávana: ő az, aki az univerzum bánatát okozta.
Egyszer, amikor még fiatal volt, Rávana letelepedett egy hegycsúcsra és olyan mozdulatlanná vált, hogy megállította a szeleket, amik a bolygókat mozgatták, és életben tartották az univerzumot. Az istenek könyörögtek neki, hogy mozduljon el a helyéről, de Rávana addig nem mozdult, amíg az istenek meg nem ígérték, hogy megvédelmezik őt az istenektől és a démonoktól, és fel nem hatalmazzák a teremtés legmagasabb erejével. Büszkeségében, elfeledkezett arról, hogy védelmet kérjen az emberekkel és a majmokkal szemben. Az istenek teljesítették a kérését, így hát Rávana felkelt a helyéről és a bolygók végre megmozdulhattak, az univerzum újra lélegezni kezdett. Rávana azonban olyan hatalomra tett így szert, hogy kiképezte harcos seregét – a barbár ráksaszákat – akik bármit megtehettek és elpusztíthattak az útjuk elől. Az istenek Visnuhoz, minden élőlény Urához imádkoztak – de most már csak ember vagy egy majom tudta volna megállítani Rávanát az univerzum elpusztításától.
Az én nevem Hanumán. Majom vagyok és csak úgy, mint a gyerekek, nagy erővel születtem. Amikor még kicsi voltam, nagy hős akartam lenni, de nehezemre esett távol maradni a csínytevésektől. Mindig kíváncsi és éhes voltam, így mindig rátaláltam a félretett mézre és a nagy rakás gyümölcsökre. Egy nap felnéztem az égre és megláttam a Napot. Azt gondoltam, hogy ez a legnagyobb, legfényesebb és legérettebb gyümölcs, amit valaha láttam. Felugrottam hát, hogy elkapjam.
Három napon keresztül próbáltam elérni. Egyre magasabbra és magasabbra tudtam ugrani – mekkora hatalmas erőm lett! Amikor már egy kicsi hiányzott csak ahhoz, hogy elérjem a Napot, megláttam Indrát, a Mennyek és az Eső istenét, aki hatalmas elefántja hátán repült. Amikor még nagyon kicsi voltam és egy elefánt rám nézett, pont olyannak tűnt számomra, mint egy nagy gyümölcs hosszú orral. Üldözőbe vettem hát Indrát és a repülő gyümölcsét, de Indra megharagudott ezért és menydörgő villámával rám csapott. Visszaestem a Földre. Ahogy földet értem, eltört az állam. Így kaptam a Hanumán nevet, ami azt jelenti, hogy „törött áll”.
Ez azonban még nem minden. Amint anyukám karjaiban feküdtem, és az állam gyógyulgatott, a falu felnőttei azért imádkoztak, hogy gyermekkori hatalmas erőm eltűnjön. Ezért felejtettem el azt a varázserőt, amivel születtem. Amikor felnőttem, én lettem a majom hadsereg parancsnoka, de akkor már nem emlékeztem azokra a dolgokra, amiket korábban tettem. És akkor valami történt, ami mindent megváltoztatott.
Dandaká erdejében élt egy nagy herceg, Ráma, felesége Szítá, és erős, hűséges bátyja Laksman. Dandakában remeték is éltek, akik békés természetű emberek voltak és egyedül éltek a természetben. Ám a ráksaszák elkezdtek remetéket enni, ezért Ráma herceg varázsnyilaival megölte Rávana harcosait. A remeték megmenekültek, Rávana azonban nagyon dühös lett. Így hát Rávana elrepült Dandakába és elrabolta Szítát. Meg kell hagyni, hogy Ráma herceg felesége a legszebb nő volt a világon. De amennyire szép volt, annyira bölcs is. Rávana repülőjéről ékszereit egyenként ledobta, hogy Ráma herceg követni tudja, merre vitték. Mit sem tudtam az egészről, amikor egy karkötőt találtam egyik kedvenc fám ágán.
Ráma azt jelenti, aki nagy boldogságot ad, mégis ahogy megláttam őt, amint épp feleségét kereste, a legszomorúbb élőlénynek látszott, akit életemben láttam. Ráma herceg szerelme Szítá iránt olyan volt, mit a Nap szeretete a Föld iránt. Semmi fény nem volt a szemében és az arca eltorzult a bánattól. Ráma Szugrívával beszélt, a majmok királyával és én figyelmesen hallgattam, ahogy Szítát és az ékszereit körülírja. Amikor közelebb léptem hozzá és meglátta mancsomban a karkötőt, Ráma herceg térdre borult.
„Ki vagy te, barátom?”- kérdezte.
„Ő Hanumán” – mondta Szugríva király – „Ő a hadseregem parancsnoka.”
Ráma herceg mélyen a szemembe nézett és kezeit a vállaimra helyezte.
„Segítesz nekem?” – kérdezte.
Bólintottam és közben az arcán végigcsorduló könnyeit néztem. A majmok csapatokban kutattak észak, kelet, dél és nyugat irányba, hogy az elrabolt hercegnő jelzéseire bukkanjanak. A déli terület még felfedezetlen volt, így nekivágtam a vad dzsungelnek, az óriási hegyeknek egészen az óceán partig. A barátom, Dzsambaván, a medvék emberkirálya csatlakozott hozzám.
Indulás előtt Ráma herceg kezei közé szorította a mancsomat.
„Többre leszel képes annál, mint amennyit tudsz.” – mondta, és nekem adta a gyűrűjét, hogy ha rálelnék Szítára, bizonyítékul szolgáljon, hogy én vagyok a küldött. Kaland? Igen! De ez több volt annál. Tudom, hogyan tört el az állam, de csak arra emlékeztem, milyen egy eltört szív fájdalma. Ha megtalálnánk Szítá hercegnőt, az meggyógyítaná Ráma herceg szívét, csakis ezért indultunk el megkeresni a hercegnőt.
A felderítő csapatok északról, keletről, és nyugatról is üres kézzel tértek vissza. A mi csapatunk, mire az óceán partra ért, nagyon elfáradt. Dzsambaván és én, ahogy a parton álltunk és a messzeségbe tekintettünk, észrevettünk a vízen egy várost, ami aranyhegyként magasodott a felhők fölé. Ez volt Lanká, Rávana szigeterődje, sok-sok kilométerre a parttól. Ide gyűjtötte azokat a kincseket, amiket a világból rabolt össze. Ez a hely volt az egyetlen reményünk. De hogyan jussunk el oda? A majmok persze tudnak ugrálni, de ekkorát…
Dzsambaván emlékeztetett Ráma herceg utolsó szavaira. „Többre leszel képes annál, mint amennyit tudsz, Hanumán,” – mondta. Rámutatott összeforrt államra.
„Amikor gyerek voltál, egészen a Napig fel tudtál ugrani.”Akkor újra visszaemlékeztem. Visszaemlékeztem, miért is tettem meg ezt a nagy utat. Visszaemlékeztem a herceg szomorú tekintetére és a reményre, ami a szemeiben megcsillant. És ugrottam. Visszaemlékeztem az erőre, ami gyermekkoromban a szívemben volt. Rejtett mélytengeri élőlények akarták a lábaimat bekapni, a víz hullámai el akartak nyelni, de mind fölé ugrottam. Lanká földjére lépve mindenre emlékezni kezdtem, amit gyermekkoromból elfelejtettem.
Lanká városa semmihez sem volt fogható ezen a világon. Arany tornyok, felékszerezett teraszok, kerti labirintusok, feneketlen tavak tele lótuszvirágokkal, az univerzum minden termékét árusító piacok, és fűszerek illatával telt levegő jellemezte. Rabszolgák és ráksaszák voltak mindenütt és tudtam, hogy Rávana valahol itt kell legyen felettük. Felmásztam a legmagasabb toronyra és egy kertet találtam. Egy fának támaszkodva pedig egy nőt láttam, aki oly gyönyörű volt, mint egy istennő…
„Te” Egy hang fedezett fel a nyugodt kertben, megzavarva gondolataimat. Megláttam azt, aki az univerzum sírását okozza. Orvul közeledett Szítá felé, aki szorosan simult hátával a fa törzsének. „Légy a feleségem, vagy darabokra felvágatlak, és megeszlek reggelire!” Szítá elfordult és még kilenc fej nőtt ki Rávana nyakából, hogy kimutassa haragját. „Két hónapot kapsz, hogy eldöntsd”- üvöltötte. – „Így vagy úgy, de az enyém leszel!”
Amikor Ravana elment, bemutatkoztam Szítának. Megmutattam neki Ráma herceg gyűrűjét, és ettől szemei könnybe lábadtak. „Gyere velem.” – mondtam – „Mássz fel a hátamra, s már ugrunk is…” Megrázta a fejét. „Ez túl veszélyes lenne számodra” – mondta finoman. Levette a koronáját és a mancsomba tette. „Még van idő. Vidd el ezt Rámának és a szeretetem veled tart. Áldásom rád, Hanumán. És most menj!”
Nem hagytam el rögtön Lankát. Hagytam, hogy elfogjanak és Rávana elé vigyenek.
„Engedd szabadon Szítát,”- mondtam neki – „vagy Ráma herceg majmok seregével fog elpusztítani téged.”
Rávana nevetett. Mind a tíz fejével nevetett és egy ráksaszának megparancsolta, hogy gyújtsa meg tűzzel a farkamat. Hirtelen elrohantam, de nem messze, hanem Lanká városa körül. Felgyújtottam Rávana szigetének felét, majd visszaugrottam oda, ahol Dzsámbaván már várt rám.
„Kevés az időnk.” – mondtam neki.
Visszamentünk az erdőbe és elmondtuk Ráma hercegnek a híreket. Amikor átadtam neki Szítá koronáját, átölelt. Ráma herceg, Laksman, Dzsámbaván, és az én vezetésemmel ember és majomseregekkel visszatértünk a tengerpartra és átkeltünk a hullámokon Lanká szigete felé.
Hogy tudna viszont átkelni egy egész sereg az óceánon?
„Építsünk egy kőhidat.” – mondta Ráma.
Egy aprócska pók egy kis halom homokot kotort a vízbe Ráma herceg lábai előtt. Nevettem ezen a kis erőfeszítésen, de Ráma leszidott.
„Nincs különbség kicsi és nagy dolog között, amikor azt a szeretet vezérli.” – mondta. Így történt, hogy ember, majom, és pók együtt dolgozott azon, hogy a kőhíd öt nap alatt elkészüljön, és seregeink átkeljenek a tengeren Rávana szigetére.
Hogyan is írjam le Lanká csatáját? A történelemben még sosem volt ehhez hasonló és nem is lesz, ahogy a mi és Rávana serege összecsapott. Ráksasza harcosai varázserővel rendelkező alakváltoztató lények voltak. Átrepültek a fejünk felett és a sötét égbolton át csaptak le ránk, majd égették fel a földet.
Ráma és Laksman eloszlatták a sötétséget nagy fényvillájukkal, és eloltották a tűzet esőnyilaikkal. Vajon honnan származhat ez a varázslat, amit a herceg és bátyja birtokolt?
A csata ideje alatt Rávana a tornyában tartózkodott, a bátyját és a fiát küldte harcolni. A bátyját Kumbakarnának hívták, és ahogy megjelent, attól féltem, elvesztünk mindent. Kumbakarna egy óriás volt. Lanká falait átlépte és majmok százai haltak meg a lába alatt. Dzsámbaván megragadta a karomat. „Győzd le” – kiáltotta. – „Használd az erődet, Hanumán és győzd le az óriást!” Ráma hercegre néztem és tekintetünk összetalálkozott. Kumbakarnára pillantottam és megtámadtam. Miközben azonban az óriással birkóztam, Rávana fia, Indradzsit bevetette az univerzum legszörnyűségesebb fegyverét. Én közben legyőztem Kumbakarnát, amikor azonban a csatamezőre néztem, már nem láttam sem embert, sem majmot állva.
Ráma herceg és Laksman mozdulatlanul feküdt a csatatéren, és minden sebükből folyt a vér. Dzsámbaván, a medvék királya, szörnyű sérülésekkel haldoklott.
„Miért?” – kiabáltam. – „Miért nem mutatja meg magát Ravana?”
„Mert büszke,” – suttogta Dzsámbaván. – „Azt hiszi, túl gyengék vagyunk, és könnyen legyőz minket.”
„De nem győzött le minket!” – ordítottam. – „Én még állok! Messzebbre ugrok, mint akár a gondolat. Képes vagyok hatalmas magasságig eljutni.”
„Most repülj! Te vagy az egyetlen reményünk.” – Dzsámbaván északra mutatott. – „Menj a Himaván hegyhez. A két csúcs közt megtalálod az Osadiszt – azt a gyógynövényt, ami visszahozza a holtat az életbe, és begyógyítja a sebeket.”
Elrepültem az aranycsúcsú Himavánhoz. Ám fogalmam sem volt, melyik gyógynövény az az Osadisz. Így hát meghajoltam, mélyen beledugtam a mancsomat a földbe és felemeltem az egész hegyet. Vállamon a heggyel olyan gyorsan repültem vissza, amiről még álmodni sem mertem. A repülés sebességétől a hegy felmelegedett és az Osadisz illata betöltötte Lanká csatamezejét.
Ráma herceg kinyitotta szemét, és ahogy körülnéztem, minden halott majom kezdett lábra állni, és fegyverét harcra készen tartani. Laksman felegyenesedett, célzásra irányította az íját, és egyenesen Indradzsit szívébe lőtt. Dzsámbaván a sereg élére szaladt és magasba emelve öklét éljenzett a többi majommal együtt. Rávana lenézett a tornyából. A bátyja és a fia halott volt. Felvette arany páncélját, és ahogy a csatamezőre lépett, a legerősebb és leglenyűgözőbb harcos benyomását keltette, amilyet még ember és majom nem látott.
Ráma herceg választott egy nyilat. Mondott egy imát a Napnak, Szaranga nevű íjának húrjához illesztette a nyilat és kilőtte. Rávana Ráma szemeibe nézett és ekkor valami történt. Azt hiszem, meglátta, hogy Isten ereje nagyobb, mint az ördögé. Abban a pillanatban Ráma herceg nyila belefúródott a szörnyeteg szívébe. Az, aki az univerzum sírását okozta, holtan rogyott össze.
Lanká kapui kinyíltak, Szítá kiszabadult, több ezer rabszolgával együtt, akiket Rávana dolgoztatott. Amikor Ráma és Szítá megérintették egymást, béke szállt az univerzumra.
Egy majomkatona Rávana holtteste elé állt és nagyot nevetett élettelen arcán. Ráma herceg rátette kezét a majom vállára.”Ne csúfolódj!” – mondta. – „Ha nem lett volna olyan büszke, jó élőlény válhatott volna belőle. Részesítsétek hősnek kijáró temetésben.”
Szellő kavargott át Lanká kertjein, és virágszirmok hulltak Rávana testére. Meghajoltam Ráma herceg előtt.
„Hanumán.” – mondta. – „Olyan szeretetet és barátságot tanúsítottál irántam, amit én sosem tudok viszonozni.”
Megráztam a fejemet. „Neked köszönhetem, hogy olyan messzire tudtam ugrani, ami már szinte lehetetlen. Megküzdhettem egy óriással. Nagy távolságokat repülhettem, és hegyet vihettem a hátamon.”
Ráma bólintott és így szólt: ”Ezeket az ajándékokat régesrégen kaptad. Követted a szíved hangját és saját magadban ráleltél ezekre az ajándékokra. Minden, amit tehetek, hogy a történetünk örzőjévé teszlek. Meséld el barátságunk történetét, Hanumán. Mesélj a világnak arról, mire képes az a majom, aki a szívét követi.”Kezét a vállamra helyezte.”Veled leszek.” – mondta. – „Mindig.”
„Fogsz nekem jelet adni?” – kérdeztem.
„Minden nap.” – válaszolta.
Ahogy a horizontra tekintett, észrevettem, hogy a Nap felkelt, a virágok kinyíltak, és az égbolt fénnyel telt meg. Abban a pillanatban felismertem a barátomban, ebben a nemes hercegben, Visnut, a Teremtés Urát.
Ráma, Szítá, és Laksman Rávana varázsrepülőjén elhagyták Lanká szigetét. Én visszamentem Dandaká erdejébe. Hősként üdvözöltek. A kismajmok mind körülöttem nyüzsögtek. Felugráltak a vállamra és a karomon lógtak.
„Tényleg szörnyekkel küzdöttél?”
„Hányan voltak?”
„Megsebesültek?”
„Meséld el, kérlek! Óh, kérlek, mondd el a történetet!”
És a történetet azóta is mesélem.