Beteg társadalom – egészséges gyermek?

Gyakran lehetetlennek látszik, hogy gyermekeinket megvédjük a rájuk leselkedő legkülönbözőbb veszélyektől. Sajnos sokaknak nem is sikerül! Szociális munkásként szinte naponta találkozom olyan gyerekekkel és családtagjaikkal, akik ezeknek a jelenségeknek az áldozatai, és szűkebb vagy tágabb környezetük nem megfelelő viselkedése, a megfelelő védelem és biztonság hiánya miatt komoly bántalmazásokat, mentális vagy éppen fizikai sérüléseket, elhanyagolást, nélkülözést szenvednek el.

Napjainkban nincs könnyű feladata a szülőknek, gyermekekkel foglalkozó szakembereknek. Az ősi indiai szentírások leírják, hogy ez a világkorszak, amelyben élünk, a Kali-yuga, a degradáció, a nézeteltérések, a félreértések, és a veszekedések kora. Ha körbenézünk magunk körül, saját szemünkkel is láthatjuk ezt mind közvetlen környezetünkben, mind tágabb társadalmi színtereken. Szembeötlőek a társadalmi különbségek: míg egyesek mértéktelenül pazarolnak és igyekeznek saját érzékeiket minden lehetséges módon elégedetté tenni, addig sokak – közöttük rengeteg gyermek – súlyos egzisztenciális problémákkal küzdenek, és gyakran a legalapvetőbb létszükségleteik kielégítése is nehézségekbe ütközik. A mindennapokban kiüresedett emberi kapcsolatokkal, elhidegült, szétesett közösségekkel, figyelmetlenséggel találkozunk.
Mintha elfelejtettünk volna kommunikálni egymással, figyelni egymásra, meghallgatni egymást. A társas kapcsolatok egyre személytelenebbé válnak, az interakciók egyre inkább a virtuális térben zajlanak. A különböző médiumokon és az interneten keresztül vég nélkül ömlő agresszió és szexualitás egyre inkább életünk valós részévé válik: egyre több a nyílt agresszió és egyre brutálisabb formákban találkozunk vele a mindennapokban. Egyre gyakoribbak a különféle szexuális elhajlások, perverziók – kapcsolatokon belül is egyre bizarrabb viselkedések tapasztalhatók, virágzik a pedofília, a gyermekprostitúció, stb.

Általánosságban véve megfigyelhető a közösségek szétzilálódása, az erkölcs, az értékek degradálódása, egyfajta anómia a társadalomban, és ezzel együtt természetesen az egyének életminőségének, testi, lelki jólétének hanyatlása. Ez persze szemben áll azzal az ígérettel, amit a modern fogyasztói társadalom kínál a tagjainak. Egyre több minden van, egyre szélesebb az érzékkielégítésre alkalmas dolgok skálája, az emberek mégis egyre boldogtalanabbul, egészségtelenebbül élnek.

Mi lehet a megoldás? Semmiképpen sem az, hogy a családok nem vállalnak gyermeket, hiszen a gyermek érték. Sok példát látok, amikor szülők igyekeznek minél inkább kizárni, elvágni a világnak ezeket az ártó hatásait. Ez persze nagyon fontos törekvés, de önmagában nem elég ahhoz, hogy a gyermekek védelmet élvezzenek, és ezek között a „beteg” társadalmi viszonyok között egészséges, boldog felnőttekké válhassanak – olyanokká, akik a pillérei lehetnek egy működőképesebb társadalomnak.

A nyugati pszichológiai és pedagógiai iskolák is hangsúlyozzák a szülők és más nevelők szerepét, de amint láthatjuk, manapság nem könnyű a gyakorlatban megvalósítani a fentieket. Ha megpróbáljuk lebontani, analizálni, hogy mi kell a gyermek egészséges fejlődéséhez, láthatjuk, hogy különböző szinteken kell megfelelő körülményeket biztosítani.

Ahhoz, hogy egy gyermek képes legyen eligazodni a világban és felnőttként egészséges, produktív tagjává válhasson a társadalomnak, szükséges, hogy fejlődése során egyfajta belső integritásra tegyen szert. Ennek az integritásnak az egyik legfontosabb alapja a tudás, amely által képes megérteni, feldolgozni a körülötte lévő világból érkező információkat, tapasztalatokat, és amely révén képes eligazodni a mindennapokban. Ez a tudás nem pusztán lexikális ismereteket vagy egyfajta tájékozottságot jelent, hanem egy olyan gyakorlatba ültetett, megvalósított tudást, amely magába foglalja az emberi kapcsolatok működtetéséhez szükséges készségeket, és legfőképpen egy stabil értékrendet, amelyhez igazodni lehet, és biztonságot ad a változó, értékek nélküli világban. E belső integritás birtokában a gyermek képes lesz kapcsolatai működtetésére, és arra, hogy a külvilágból érkező visszajelzéseket megfelelően feldolgozza. Mindez komoly erőforrást, érzelmi biztonságot nyújt számára, és megteremti a lehetőségét annak, hogy a személyisége, képességei kibontakozzanak.

Mindezeket a dolgokat azonban a gyermekek nem maguktól tanulják meg, még csak nem is az iskolapadban. Azoktól a személyektől, közösségektől tanulják meg, akik körülveszik őket.

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy Gandhiról szóló történet. Egy anya elvitte Mahatma Gandhihoz a kisfiát, aki nagyon kövér volt, és arra kérte: – Kérlek Mahatma, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot. Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta: – Két hét múlva hozd vissza a fiadat. A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni. Két héttel később az asszony visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta: – Ne egyél cukrot! Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő: – Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt. Gandhi azt válaszolta: – Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot.”

A példamutatásnak tehát hatalmas ereje van, ezért nagyon fontos, hogy a gyermeket körülvevő mikro- és makroközösségek – a család, a különböző intézmények, amelyekkel a gyermek kapcsolatba kerül, és persze maga a társadalom – mit közvetítenek számára.

A Krisna-hívők az életük minden területén az ősi indiai szentírások útmutatásait követik, és igen nagy hangsúlyt fektetnek a gyermekek megfelelő nevelésére, oktatására. Szép példaként állíthatóak arra, hogy Isten-tudatos elveket követve, hogyan lehet józan és békés életet élni. A Krisna-tudatú családokban nevelkedő gyermekek egy stabil értékrenddel rendelkező közösség részeként nőnek fel, amelyben alapvető érték az élet tisztelete, az erőszakmentesség, a tisztaság, az Istennel és az általa teremtett világgal való összhangban élés. A gyermekek nevelése során nagy szerepet kap az oktatás – különösen a lelki oktatás – így a gyermekek már egészen fiatal koruktól fogva képzést kapnak, amely során fokozatosan megismerik a körülöttük lévő világot, azt, hogy kik ők a világban, mi a helyzetük, mi a kapcsolatuk vele, hogyan tudnak boldogan élni benne, és ami a legfontosabb, hogy mi a célja igazából az életüknek. Mindez a tudás egy megfelelő alapot biztosít ahhoz, hogy kapcsolataikat kis, és nagyobb közösségi szinten hatékonyan és örömteli módon működtessék, hiszen amikor megértik, hogy a világban minden élőlény Isten gyermeke, mind egy nagy közös család részei vagyunk, akkor képesek lesznek szeretettel és törődéssel fordulni egymás felé. A közösség tagjai – a szülők, a gyermekekkel foglalkozó intézmények munkatársai, a családi barátok – saját példájukkal mutatják meg, hogyan kell elvek szerint, stabil értékeket követve élni, és hogyan lehet akár a legzűrzavarosabb körülmények ellenére is kiegyensúlyozottnak és békésnek maradni.

A Krisna-hívők legfőbb szentírása, a Bhagavad-gítá azt mondja: „Aki nem áll kapcsolatban a Legfelsőbbel, annak értelme nem transzcendentális, elméje nem szilárd, s enélkül lehetetlen a béke is. És hogyan volna boldogság béke nélkül?”  Ez a vers azt magyarázza, hogy ha megfeledkezünk arról, hogy Isten a birtokosa, a teremtője és működtetője mindennek, és Ő minden élőlény legjobb barátja is, akkor nem érthetjük meg a létezésünk végső célját, és ez nyugtalanságot és folytonos aggodalmat okoz.

A lelki nevelés, az Isten-tudat oktatása – amelyet nem csak gyermekkorban lehet elsajátítani – mindenkinek hasznára válik. Az Isten-tudat egy magától megnyilvánuló békés állapot, melyet csakis Istennel (Krisnával) kapcsolatba kerülve lehet elérni. Ha tehát a világ gyermekei kiskoruktól fogva lelki oktatásban részesülnének, és lehetőséget kapnának arra, hogy a bennük szunnyadó Isten-tudatukat felébresszék, akkor kiegyensúlyozott, boldog felnőttekként képesek lennének egy egészséges, emberhez méltó társadalmat, kultúrát működtetni.

Simon Viola, gyermekvédelmi szakember

  • Mit kell tudni a Bhagavad-gítáról? (1)
  • Cimkék: