Gyermek a nagyvilágban, gyermek a „Krisna-tudatban”

A szeretet az egyetlen lehetőség, melyen keresztül létrejön a kapcsolat, és elkezdődik a párbeszéd gyermek és Anya között, gyermek és Tanító között, gyermek és gyermek között, felnőtt és felnőtt között, majd végül ember és Isten között.

– Hare Krisna! Caru-candra devi dasi vagyok! Zeneórára jöttem!

– Rendben, rögtön nyitom!

Felhangzik a berregő hang, a kertajtó kinyílik, s pár perccel később már a zongora mellett ülök, kezemben a jól ismert kottát szorongatva.

Na igen…és a gyermek, lábát lógázva, huncut mosollyal néz rám, majd megszólal – Gyakoroltam!

A hét-nyolc éves fiúcska kezeit szépen, szabályosan a billentyűk fölé helyezi, aztán rám néz, s még mindig mosolyog – Kezdhetem?

– Persze! – válaszolom komoly arccal, de megtartva a derűs, kristálytiszta hangulatot, mely a fiúból, a környezetből, a levegőből árad.

Gyermekek éve

Szépen játszik és pontosan, tisztán énekel – állapítom meg magamban és a fiú kopasz tarkójára pillantva belém hasít a tanítói szerep felelősségének súlya. De hiszen oly sok gyermeket tanítottam már… Mitől lenne ő más, mint a többi?

Nem, valójában ő sem más, mint a többi hasonló korú gyermek, csak a környezete más. Gyakran hallom kollégáimat azon vitatkozni, hogy a személyiség fejlődésében a genetikának vagy a társadalom szocializációs nyomásának van-e nagyobb szerepe. Nos, ha a saját, sokéves tapasztalataimra hagyatkozom, akkor a mérleg egyensúlyban van. Egyik sem elhanyagolandó tényező, és ezt a védikus szentírások is megerősítik – persze más terminus-technicust alkalmazva. A Krisna-tudat az ember személyiségét az eredeti megnyilvánulásán, svarupáján keresztül közelíti meg, és ahhoz szeretné visszavinni a születéstől egészen a halálig. Számunkra a lényegi lényeg örök, halhatatlan, tökéletes tudással és boldogsággal teljes. Ez a „lényegi lényeg a „lélek”, mely elfogadja az anyagi lét anyagi ruháját, az anyagi testet, miközben tudomásul veszi és megtanulja az ezzel járó szabályokat, hogy a hasznavehetetlenné vált test elhagyása ne lepje meg, ne járjon fájdalommal és szenvedéssel, de főként, hogy tovább tudjon lépni. Addig, amíg elérkezünk ide, meg kell élni egy tökéletes emberi létet. Mindig azt és mindig úgy, amint azt a kérlelhetetlen idő megköveteli.

Gyermekek éveA gyermeknek játszani, örülni, folyamatos boldogságban kell észrevétlenül elsajátítani azt a sokféle készséget és képességet, amellyel később felülemelkedhet az anyagi világ nehézségein, ráébredhet saját szabad akaratára, és döntésein keresztül megtalálhatja emberi élete értelmét! Itt, álljunk is meg! Hogy is volt ennek a mondatnak az eleje…? A gyermeknek játszani, örülni, folyamatos boldogságban kell…ez az, amit meg kell tanítani! Elképesztő a felismerés, hogy ezt nekünk tanulni kell, de így van. Nem azért, mert hiányzik belőlünk! Nem. Azért, mert mélyen el van rejtve bennünk, és nem elég, hogy mi nem férünk hozzá, de másokat is csak nehezen engedünk közel. A szeretet az egyetlen lehetőség, melyen keresztül létrejön a kapcsolat, és elkezdődik a párbeszéd gyermek és Anya között, gyermek és Tanító között, gyermek és gyermek között, felnőtt és felnőtt között, majd végül ember és Isten között. A sorrend természetesen változhat és változik, mert magunkkal hozzuk korábbi tetteink következményeit, és tudjuk vagy sem, azok mindenképpen éreztetik a hatásukat.

A modern-kor pszichológusai azt állítják, az emberi személyiségjegyek legfontosabbjai hét éves korra kialakulnak és nyolcévesen lezárulnak, innen következik a finomhangolás.

Térjünk hát vissza a zongora billentyűihez és a gyermeki léthez, mely nyitott, befogadó és várakozásokkal telt, érzelmekkel és új kezdetekkel teljes. Az enyém a felelősség, hogy ne okozzak csalódást, és én bevetem minden tudásomat és szeretetemet, hogy ez így legyen. Ő pedig észre sem veszi, hogy elfogadja, először azonosul velem, végül már teljesen a sajátjának érzi, így a helyesség teljes birtokában továbbadja, pontosan ugyanúgy, ahogyan tőlem kapta. Hűségesen, előítéletektől és megfontolásoktól, érdekektől mentesen, önzetlenül és alázattal, szilárd eltökéltséggel.

Csendesen alkonyult, amint a rakparton haladtam, lépésben a hosszú kocsisor mögött. Tekintetem a rohanó vízre tévedt, s eszembe jutott egy régi bölcsesség – „Kétszer nem dughatod a lábad ugyanabba a folyóba!” Hosszú és súlyos betegség után kaptam egy második esélyt. Az égiek visszaküldtek tanítani azt, amire négy éves korom óta készültem, s amit – pár év kényszerpihenő után – lassan harminc éve gyakorolok, de ez a „folyó” már nem az, amit muszájból elhagytam. Nem, ez a folyó más.

Sok évvel korábban egy új életfilozófiát, egy pontos, és számomra minden szempontból kielégítő vallási rendszert ismertem meg, a Krisna-tudatot. Az elkötelezett követője lettem e rendszernek, mely kívül-belül megváltoztatott. A változás kedvezően alakította a környezetem és a környezetemben élők életét is, mert a tulajdonságok, melyek megjelentek bennem, vonzóvá és hitelessé tették a tetteimet. Át- meg átszőtték a mindennapjaimat, kifésülték a kusza gondolataimat és megerősítették a törekvésemet Isten szeretete felé. Észrevétlenül kaptam a bhakták kedves és okos társaságát, akik később bizalmasan legféltettebb kincseiket, a gyermekeiket bízták rám. Taníthattam őket. Segítségükkel intézményt alapítottam számukra és megpróbáltam megmutatni nekik, mennyi értéket, felbecsülhetetlen szeretetet képesek átadni a Krisna-tudat folyamatán keresztül. Az Úr Krisnának merem csak bevallani, mennyire hálás vagyok szeretetükért és a lehetőségért, amelyet ezen a kisfiún keresztül ma is kapok tőlük. Köszönöm…

(A cikk megjelent a Vissza Istenhez Magazin 2014/júniusi (nyári) számában, amely a Gyermekek Éve kapcsán gyermekekkel kapcsolatos különszámunk.)

  • Mit kell tudni a Bhagavad-gítáról? (1)