Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon gazdag és jámbor király. Mivel országában mindenki az Úr Krisnát imádta, az egész birodalomban béke és jólét uralkodott.
Az udvari bráhmanák mindig nagy figyelemmel és odaadással készítették az ételeket, köztük a messze földön híres raszagullát is.
Egyszer egy szegény bráhmana, egy vándorszerzetes érkezett az udvarba. A király nagy örömmel fogadta, és azonmód meghívta, hogy ebédeljen nála, kóstolja meg a sok finom, Istennek felajánlott ételt. A bráhmana örömmel el is fogadta a meghívást, a király pedig személyesen szolgálta fel az ízletesebbnél ízletesebb fogásokat. Addig-addig kínálta, etette, hogy a bráhmana végül négyszer annyit evett, mint szokott.
– Kedves királyom – szólalt meg egy idő után -, már egy mazsolát sem tudok lenyelni, úgy jóllaktam. Kérlek, ne hozz több ételt, mert nem bírok többet enni.
A király erre megijedt:
– De hiszen még meg sem kóstoltad országunk hírességét, a raszagullát!
A király unszolására a bráhmana végül nagy nehezen beadta a derekát, és megevett egy hatalmas raszagullát. A király kisvártatva, hamiskás mosollyal így szólt:
– Kedves igazmondó bráhmana! Kérlek, áruld el, hogyan bírtad megenni azt a hatalmas édességet, hisz az előbb még amiatt panaszkodtál, hogy egy mazsolát sem tudsz lenyelni.
A bölcs bráhmana azonban tüstént kivágta magát:
– Kedves királyom! Amikor palotád bálterme olyannyira tele van vendégekkel, hogy már egy légy sem bír beröpülni, ha megjelensz, a nép mégis kettéválik, és utat enged a királynak. Ugyanígy engedtek utat a gyomromban az ételek az édességek királyának, a raszagullának is.