Interjú Fülep Dániel papnövendékkel, a Központi Papnevelő Intézet teológus hallgatójával.
1. Mit gondolsz a vallások / egyházak közötti párbeszéd jelentőségéről?
Ha pontosan igyekszünk használni a fogalmakat, különbséget kell tennünk az egyházak és a vallások közötti párbeszédről. Az egyház (görögül küriaké ekklészia, latinul ecclesia) és a vallás kifejezések nem szinonim fogalmak.
Az előbbi egy kimondottan keresztény fogalom, melynek mindenek előtt teológiai tartalma van, míg az utóbbi lényege szerint nem is képes megragadni a kereszténység legbelső tartalmát. Az előbbit helyesebb volna csak a kereszténységen belül használni, míg az utóbbinak használatakor figyelembe kell venni, hogy a keresztény hit, tanítás és élet túllép annak fenomenológiai
körén. Zavarólag hat, hogy e két fogalom mégis rendszeresen keveredik, s a közjogi szóhasználatban minden bejegyzett vallási közösséget egyháznak neveznek, hiszen ez az összemosás teológiai értelemben teljesen téves. Nem minden vallás ténylegesen vallás, amit annak neveznek, és az egyház megnevezés sem alkalmazható kritikátlanul még a kereszténységen belül sem. A fogalmi tisztázásra ezúttal nem térek ki, hisz nem erre irányult a kérdés, ezért csak pontosítás végett jelzem, a továbbiakban én a valódi vallások és a katolikus
Egyház közötti párbeszédről fogok beszélni.
Az Egyház feladata, hogy az emberek, sőt a népek közötti egységet és szeretetet ápolja, ezért mindig fontolóra kell vennie, ami az emberekben közös és közösségre vezeti őket. Ahogy a Nostra aetate nyilatkozat tanítja, az összes
nemzet egy közösség, közös az eredetük, hiszen Isten népesítette be az emberi nemmel a föld színét (Vö. ApCsel 17,26.), ugyanaz a végső céljuk is, tudniillik
Isten, akinek gondviselése, jósága és üdvözítő terve mindenkire kiterjed (Vö. Bölcs 8,1; ApCsel 14,17; Róm 2,6-7; 1 Tim 2,4.), s végül a választottak összegyűlnek a szent városba, melyet Isten ragyogása fog megvilágítani, s
ahol a nemzetek az Ő világosságában fognak járni. (Vö. Jel 21,23-24.)
A kinyilatkoztatás fényében a párbeszédet gyakorolnunk kell, melynek szolgálnia kell a kölcsönös megértést, az értékek tiszteletét. Egy olyan világban élünk, ahol a vallások és kultúrák már szüntelen érintkezésben állnak egymással. A vallásnak az ember életében betöltött sajátságos szerepe, valamint korunk súlyos problémái egy ilyen “kicsinnyé” vált világban egyaránt sürgetnek bennünket arra, hogy keressük a párbeszédet.
A párbeszéd akkor érheti el a legbelsőbb célját, ha abban tényleges igazságkeresés valósul meg. S itt hadd hívjam segítségül a Nemzetközi Teológiai Bizottságnak a Vallások és a kereszténység címmel kiadott állásfoglalását (1996. szeptember 30., jóváhagyva Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció elnöke által), melyből felsorakoztatnék néhány szempontot. Fontos tisztában lennünk azzal, hogy a vallásközi párbeszédben minden résztvevő valójában egy meghatározott Isten-felfogás szerint nyilatkozik. Bennfoglaltan fölteszi a kérdést a másiknak: Ki a te Istened? A keresztény nem hallgathatja és értheti meg a másikat anélkül, hogy ugyanezt magától is meg ne kérdezné, erre nekünk mindig gondolnunk kell. A keresztény teológia több, mint az Istenről folyó értekezés: Istent kell kimondania emberi nyelven úgy, ahogy ő kimondta magát az emberré lett Igében (vö. Jn 1,18; 17,3).
A vallásközi párbeszédben egy implicit antropológia is mindig szerepet játszik, mégpedig két fő okból. Egyrészt, a párbeszéd két személyt helyez a kommunikáció kapcsolatába, és mindegyikük a maga beszédének és viselkedésének alanya. Másrészt, amikor két különböző vallás követője párbeszédet folytat, a verbális kommunikációnál sokkal mélyebb esemény játszódik le: két ember találkozik egymással úgy, hogy mindkettő tiszteletben tartja a célt, amely felé a másik tart, hordozva saját emberi létállapotának súlyát.
A vallásközi párbeszédben vajon ugyanaz a fogalma mindkét félnek az emberi személyről? A kérdés nem elméleti, de mindkét fél számára felmerül. A keresztény fél kétségkívül tudatában van, hogy az emberi személyt “Isten képmására” teremtették, vagyis szüntelenül hangzik felé Isten alapvetően kapcsolatra hívó szava, és képes a megnyílásra “a másik” felé. De ismeri-e
mindegyik résztvevő az emberi személy misztériumát és a “mindenek fölött” (Nazianzoszi Szt. Gergely: Carminum Liber I., 1,29 (PG37,507)) álló Isten misztériumát? Így a kereszténynek is meg kell kérdeznie magától: miből indul
ki az ő szava a párbeszéd során? Honnan ered társadalmi és vallási személyiségének színtere? Miből fakad “fölöttes énjének” vagy én-ideáljának mélysége? Amikor Uráról és Üdvözítőjéről kell tanúságot tennie, lelkének mely “rétegében” találkozik vele? A vallásközi párbeszéd minden más személyközi kapcsolatnál jobban rákérdez az illető Isten-kapcsolatára.
S itt mutatkozik meg az imádság fontossága a vallásközi párbeszédben: “Az ember keresi az Istent… Az embernek erről az alapvető kereséséről minden vallás tanúskodik” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2566 ). Márpedig az imádság, mint élő és személyes kapcsolat Istennel, a vallás lényegi aktusa és minden vallásban kifejeződik. A keresztény tudja, hogy Isten “szakadatlanul hív mindenkit a vele való titokzatos találkozásra az imában” (Uo. 3567). Ha Istent akkor ismerhetjük meg jobban, ha ő maga kezdeményezi a kinyilatkoztatást, akkor az imádság abszolút szükségesnek bizonyul, mert ráhangolja az embert a kinyilatkoztatás kegyelmének befogadására. Így abban a közös igazságkeresésben, aminek a párbeszédet motiválnia kell, “Kölcsönös összefüggés van az imádság és a dialógus között. … Az imádság egyrészt feltétele a dialógusnak, másrészt egyre érettebb formában a gyümölcse is” (II. János Pál pápa Ut unum sint enciklikája, 33. p.) Amilyen mértékben a keresztény az imádság állapotában éli át a párbeszédet, olyan mértékben válik tanulékonnyá a Lélek indíttatásaira, aki a két beszélgetőtárs szívében működik. Ekkor a párbeszéd több lesz, mint eszmecsere: találkozássá válik.
Anélkül, hogy tovább részleteznénk ezeket az izgalmas kérdéseket, már ennyi alapján is világos, lehet előttünk, hogy az érdemi párbeszédben az objektív igazság keresése zajlik. A párbeszéd igazságra irányuló jellegét illetően pedig az Egyháznak, mint a hitletétemény őrzőjének és hirdetőjének, hatalmas nagy a felelőssége. Tanúságot kell tennie a keresztény kinyilatkoztatásról, Jézus Krisztus és az Egyház misztériumáról, a teljes és csorbítatlan hitletétemény abszolút igazság jellegéről, Krisztus az az Ő Egyháza egyetemesen üdvözítő voltáról. Az Egyháznak feladata úgy hirdetni az Evangéliumot, mint az igazság teljességét: “Isten kinyilatkoztatásának Igéje által végérvényesen, teljességében föltárta önmagát, közölte az emberi nemmel, hogy kicsoda Ő.
Istennek ez a biztos és végérvényes önkinyilatkoztatása adja az Egyház missziós természetének legmélyebb indokát: nem mondhat le arról, hogy hirdesse az Evangéliumot, az igazság teljességét, amelyet Isten önmagáról közölt velünk.” ( II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika 5. p.)
Tehát csak Jézus Krisztus kinyilatkoztatása “hoz történelmünkbe olyan egyetemes és végső igazságot, mely az emberi elmét állandó kutatásra készteti”. (II. János Pál pápa: Fides et ratio enciklika 14. p.)
S hadd idézzem ide a Hittani Kongregáció Dominus Iesus (Jézus az Úr) kezdetű nyilatkozatának 6. szakaszát, mely szerint szem előtt kell tartanunk, hogy ellentétes az Egyház hitével az az állítás, hogy Jézus Krisztus kinyilatkoztatása korlátozott, befejezetlen és tökéletlen, ezért a többi vallásban jelenlévő kinyilatkoztatásból kiegészítésre szorulna. Ezen állítás végső indoka az a föltételezés, hogy Isten igazságát a maga teljességében és összességében egyetlen történeti vallás – tehát a kereszténység, sőt maga Jézus Krisztus – sem képes megragadni és hirdetni. Ezen állítás azonban alapjában mond ellent a korábbi hittételeknek, melyek szerint Jézus Krisztusban megadatott Isten üdvözítő misztériumának teljes és tökéletes kinyilatkoztatása. Ugyanis Jézus szavai, cselekedetei és egész történeti lénye, bár korlátozottak a maguk emberi valóságában, cselekvő alanyuk a megtestesült Ige isteni személye, “az igaz Isten és igaz ember” (A Kalkedoni Zsinat hitvallása. DS 301; vö. Szt Atanáz: De incarnatione 54,3: SC 199, 458.), ezért Isten üdvözítő útjai kinyilatkoztatásának véglegességét és tökéletességét hordozzák akkor is, ha az isteni misztérium mélysége önmagában transzcendens és kimeríthetetlen marad. Az Istenről elmondott igazság nem veszíti érvényét és nem csorbul amiatt, hogy emberi nyelven hangzik el. Ellenkezőleg, ez az igazság egyetlen, teljes és tökéletes, mert aki mondja és teszi, Isten megtestesült Fia. Ezért a hit megköveteli, hogy valljuk: a testté lett Ige a maga teljes misztériumában – a megtestesüléstől a megdicsőülésig – az Atyából részesedő, valóságos forrása és megvalósulása Isten emberiségnek szóló egész üdvözítő kinyilatkoztatásának ( Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konstitúció 4. p.), s hogy a Szentlélek, aki Krisztus Lelke, tanítja az apostoloknak és rajtuk keresztül minden idők egész Egyházának ezt a “teljes igazságot” (Jn 16,13).
A vallásközi párbeszédnek ugyanakkor szüksége van Krisztus alázatosságára és a Szentlélek világosságára. Tudatában kell lennünk annak, hogy a vallások betölthetik a praeparatio evangelica funkcióját; előkészíthetik a népeket és az egyházakat az üdvözítő esemény befogadására, amely már lejátszódott. Ebben
az értelemben mondhatjuk, hogy a különféle vallások funkciója hasonlít az Ószövetségéhez, amely előkészület volt a Krisztus-eseményre.
A párbeszéd továbbá nemcsak szavakból, hanem tettekből is áll. A szavak által tanúságot teszünk a “keresztény újdonságról”, az Atya szeretetéről, melyet
azonban a tetteknek kell megpecsételniük. Az egyháznak így kell eljárnia, hogy megmutatkozzon benne az üdvösség misztériumának szentsége. Ebben az értelemben a vallásközi párbeszéd fontos részét alkotja a praeparatio evangelica-nak, az Atya által meghatározott idők és pillanatok szerint. A különböző vallású személyek közötti párbeszéd valójában magával kell vonja nemcsak a mi hitvallásunkat, hanem a kölcsönös tanúságtételt. Akik a vallásközi párbeszéd különböző szintjein tanúságot tesznek Krisztus, az Üdvözítő szeretetéről, azok a praeparatio evangelica szintjén, az Egyház missziós küldetésébe bekapcsolódva, a Szentlélek által szeretetet sugározva felismerik az apostol égő vágyát: “Krisztus Jézus szolgájának kell lennem a pogányok közt és Isten evangéliumának szent szolgálatát kell végeznem, hogy a pogány népek a Szentlélektől megszentelt kedves áldozati ajándékká váljanak” (Róm 15,16).
A párbeszéd tehát ennek értelmében számomra segíti a kölcsönös megértést és megismerést, de az Evangélium befogadását előkészítő szolgálattá, és az Örömhír hirdetésének talajává is kell válnia, tehát alkalmat teremt személyesen számomra is, hogy tanúságot tegyek a Megváltóról, a mi Urunk Jézus Krisztusról, Isten egyszülött Fiáról, a megfeszítettről. A názáretiről, aki Szűz Máriától született Betlehemben, meghirdette nekünk Isten Országát, kínhalált szenvedett a mi bűneinkért, s harmadnapra feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége. Aki elküldte nekünk a Szentlelket, és jelen van közöttünk minden napon az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházában a világ végéig, hogy mindnyájunkat meghívjon és elvezessen az üdvösségre.
2. Foglalkozik-e az egyházatok vallásközi kapcsolattartással, és ha igen, milyen formában?
A kapcsolattartás sokféleképpen megnyilvánul. Aprócska és nem hivatalos, mégis számomra fontos kapcsolattartás a mi rendszeres találkozásunk a budapesti “vallásközi kerekasztalon”, s örülök, hogy ebbe mint kispap, bekapcsolódhatom.
De lássuk a kérdést nagyobb ívekben. Amint a II. Vatikáni Zsinat (legutóbbi egyetemes zsinatunk) kinyilvánítja, a katolikus Egyház határozottan elkötelezte magát a vallásközi párbeszéd mellett (II. János Pál pápa megnyilatkozásai közül lásd: RM 55-57; TMA 52-53; vö. ezenkívül a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa és a Népek Evangelizációjának Titkársága által kiadott “Párbeszéd és Igehirdetés” c. dokumentumot), melyhez nagyon jelentős személyi és szakmai és
intézményes apparátust vesz igénybe. A közelmúltból emlékezetünkbe idézhetjük például VI. Pál pápát, aki 1964. pünkösdjén létrehozta a Nem keresztények Titkárságát. Ugyanebben az évben a pápa megírta az Ecclesiam suam kezdetű enciklikáját is a párbeszédről. A pápa ez időszakra eső indiai útja és a vallások képviselőivel való találkozása rendkívüli módon motiválta a menetközben éppen zajló aktuális egyetemes zsinat (a II. Vatikáni Zsinat) munkáját, és nagyban elősegítette, hogy az egyház az evangelizáció új kihívásainak eleget téve alakítsa kapcsolatait a többi vallással.
A titkárság 1988-ban a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa nevet vette fel. Céljai között szerepel a II. vatikáni zsinat szellemében a katolikusok és más vallások közötti párbeszéd, a kölcsönös tisztelet és együttműködés előmozdítása, valamint a vallásokkal foglalkozó tanulmányok elkészítése és a párbeszédre alkalmas személyek képzése. Ez a tanács hasznos iránymutatásokkal szolgál a vallásközi párbeszéd katolikus gyakorlásához, s dokumentumaiban feltárja és értelmezi az Egyház vonatkozó hitét és tanítását.
A II. vatikáni zsinat (1962-1965) Nostra aetate kezdetű nyilatkozata (1965) részletesen foglalkozik a vallás közötti párbeszédben való katolikus részvételről. Ide sorolhatunk továbbá több tanítóhivatali megnyilatkozást, valamint a Nemzetközi Teológiai Bizottság vonatkozó dokumentumát is. A fontosabb tanítások és iránymutatások között tarthatjuk számon a Redemptoris missio (1990) és a Veritatis splendor (1993) enciklikákat II. János Pál pápától, melyek szintén eligazító jellegűek. 2000. augusztus 6-án pedig a Hittani Kongregáció Dominus Iesus nyilatkozat erősítette meg az egyház álláspontját a más vallásokkal kapcsolatban, amelynek megfogalmazója Joseph Ratzinger bíboros prefektus volt, a későbbi XVI. Benedek pápa.
A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa munkáját jól jellemzi a dialógus gyakorlati megvalósítása szempontjából 1993-ban kiadott levele, amelyet az ázsiai, amerikai és óceániai püspöki konferenciák elnökeihez címeztek, s melyben a hagyományos vallásokkal szemben megnyilvánuló lelkipásztori gondoskodásra hívták fel a figyelmet. A muzulmánok, hinduisták, buddhisták, sintoisták esetében is hatalmas sokaságról tudunk, akik nem hallottak sem az egyházról, sem pedig Jézus Krisztusról.
A titkárság ezért az 1984. évi ülésén dokumentumot adott ki A más vallások követőivel való egyházi magatartásról címmel. A II. vatikáni zsinat Lumen gentium dogmatikus konstitúciója az egyházat az üdvösség egyetemes szentségeként mutatja be, amellyel az Atyának az a szándéka, hogy a világba küldött Fia által minden embert elvezessen az üdvösségre.
A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa és a Népek Evangelizációja kongregáció a vallási párbeszéd előmozdítása érdekében 1991-ben közös dokumentumot adott ki Párbeszéd és igehirdetés címmel, éppen huszonöt évvel a Nostra aetate nyilatkozat kihirdetése után. A vallásközi dialógus és Krisztus Evangéliumának hirdetése egyaránt feladata az Egyháznak.
A vallásközi párbeszéd egyik nagy jele a békéért való világ-imanap, melyre 1986. október 27-én került sor Assisiben, melyen különböző vallások képviselői voltak jelen, s amelyet II. János Pál pápa hívott össze. A vallásközi párbeszéd elengedhetetlen, már csak az emberiséget érintő problémák és gondok végett is, hisz minden igaz vallásosság célja az élet értelmének megvilágítása, s jellemzően közös cselekvésre indít a békéért, és az igazságosságért a világban.
II. János Pál pápasága is mutatja, hogy a kereszténység nem maradhat és nem is marad a peremén ennek a találkozásnak és a belőle fakadó vallásközi párbeszédnek. Ha a vallások okoztak, és olykor napjainkban is okoznak megoszlást és konfliktust a népek között, mégis kívánatos, hogy alapvetően úgy tekintsük őket, mint a béke és az egység fontos tényezőit.
S végül hadd idézzek fel egy nem régen lezajlott nagyobb horderejű eseményt is. (Forrás: Vatikáni Rádió/Magyar Kurír) A Vallások Közti Párbeszéd Pápai Tanácsa nemrég, június 4-ei kezdettel bonyolította le X. közgyűlését, amelynek feladata többek között egy olyan irányvonalakat tartalmazó dokumentum kidolgozása volt, amellyel segíteni kíván a keresztényeknek, hogy “a más vallású személyekkel és közösségekkel igazságban és zeretetben teremtsenek kapcsolatot”.
A Szentatya, XVI. Benedek pápa beszédének fő gondolata a mások hitének tiszteletén alapuló hiteles vallásközi párbeszéd volt, amely egyben forrása a világ szegényei felé irányuló konkrét szolidaritásnak. A pápa világosan meghatározta, hogy az egyháznak hogyan kell a többi vallással való kapcsolatait irányítania, követve a II. Vatikáni Zsinat tanítását. Pápasága prioritásai közé tartozik – amint ezt péteri szolgálata elején is kifejtette -, hogy az egyház továbbra is hidat építsen minden vallás követőivel, minden személy és az egész társadalom javára.
Az egyház egész tevékenységét a szeretetnek kell áthatnia – hangoztatta a Szentatya. A szeretet az, ami minden hívőt az együttműködésre serkent. Arra buzdítja a többi keresztényt, hogy miközben párbeszédet folytatnak más vallások követőivel, bármiféle kényszerítés nélkül kínálják fel nekik Krisztust, aki az út, az igazság és az élet.
Ez a mi irányvonalunk, és ebben a szellemben kell folytatnunk a párbeszédet minden szinten.
3. Mi a személyes véleményed és meglátásod a vallások párbeszédének jövőjéről?
Tapasztaljuk a szekularizációt, ennek ellenére nem mondható, hogy korunk emberéből kiveszett volna a vallásosság iránti igény. Jól ismertek a különféle formák, amelyekben ez a vallásosság megnyilatkozik, s akár a fásult, kiábrándult európai sokaság áramlása a különböző keleti vallások és mindenféle pótlékok felé is végső soron a meglevő vallási igényről tanúskodik. Az igény tehát jelen van, a nagy vallásokat érintő különböző válságok ellenére. A vallás az emberi életben alapvető szerepet játszik. Látjuk továbbá, hogy a személyek és kultúrák között egyre gyakoribbak és intenzívebbek a találkozások.
Mindezek elengedhetetlenül szükségessé. s a jövőben egyre sürgetőbbé teszik a vallásközi párbeszédet. Az emberiséget nagyon súlyos problémák és gondok érintik az igazságosság, a béke és a teremtés megőrzése területein. Ezekkel kapcsolatban a vallásoknak meghatározó reflexiójuk van. Az élet értelmének megvilágítása a közös cselekvés érdekében is elengedhetetlen. Ilyen körülmények között elsődleges fontosságú, hogy a vallási párbeszédet mély önvizsgálat, az Egyházban komoly teológiai munka, valamint értelmes érdeklődés és nyitottság jellemezze.
Egészen biztosnak látom, hogy gyümölcsöző párbeszéd nem képzelhető el kereszténység, konkrétan pedig a katolikus Egyház részéről a jövőben sem anélkül, hogy meg ne próbálná világosan kifejteni, hogyan értékeli a vallásokat teológiailag. Nagyrészt ugyanis valóban ettől az értékeléstől függ a keresztények viszonya az egyes vallásokkal és követőikkel, és ettől függ a párbeszéd is.
A vallásközi párbeszéd teológiailag vagy az Isten képmására teremtett minden ember közös eredetéből vezethető le, vagy a Jézus Krisztuson keresztül megvalósuló egyetlen isteni üdvözítő tervből, vagy pedig a Lélek aktív jelenlétéből a hagyományos vallások követőiben (“Párbeszéd és Igehirdetés” 28).
A Lélek jelenléte nem ugyanúgy valósul meg a bibliai hagyományban és a többi vallásban, mivel Jézus Krisztus a kinyilatkoztatás teljessége. Vannak azonban különféle tapasztalatok, érzékelések, kifejezések és megértések, amelyek talán ugyanabból a “transzcendens eseményből” fakadnak, és ezek igen értékessé teszik a vallásközi párbeszédet. Pontosan ezek révén haladhat az a folyamat,
melynek során értelmezzük és megértjük Isten üdvözítő működését. (Nemzetközi Teológiai Bizottság: Kereszténység és vallások 25. p.)
Egyházunk a zsinat által kifejtett, pápa által megerősített tanításában világosan elismeri, hogy a vallásokban megvan a minden embert megvilágosító igazság egy-egy sugara (Nostra aetate 2), és az Ige magvai (Ad gentes 11); Isten rendeléséből ezekben a vallásokban igaz és jó elemek is vannak (Optatam totius 16); nemcsak az emberek szívében találhatjuk meg az igazság, kegyelem
és jóság elemeit, hanem a népek szertartásaiban és kultúráiban is, bár mindez “meggyógyul, fölemelkedik és beteljesedik” Isten dicsőségére (Ad gentes 9, Lumen gentium 17).
Az emberek azonban csak Jézusban nyerhetnek megváltást, és ezért a kereszténységnek nyilvánvaló igénye van az egyetemességre. A keresztény üzenet ezért minden embernek szól, és mindenkinek hirdetni kell, s ennek tudatában kell gyakorolnunk a vallásközi párbeszédet is. Csak az alázattal megélt, tettekben és szavakban egyaránt kinyilvánított, hiteles tanúságtétellel
megpecsételt, az igazság őszinte és értelmes keresésével jellemezhető párbeszédnek lehet jó gyümölcse, tényleges jövője.