Riportsorozat 5. rész

Interjú Fülep Dániel papnövendékkel, a Központi Papnevelő Intézet teológus hallgatójával.

  1. Mit gondolsz a vallások / egyházak közötti párbeszéd jelentőségéről?

Ha pontosan igyekszünk használni a fogalmakat, különbséget kell tennünk az Egyház és a vallások közötti párbeszédről. Az egyház (görögül küriaké ekklészia, latinul ecclesia) és a vallás kifejezések nem szinonim fogalmak. Az előbbi egy kimondottan keresztény fogalom, melynek mindenek előtt teológiai tartalma van, míg az utóbbi lényege szerint nem is képes megragadni a kereszténység legbelső tartalmát. Az előbbit helyesebb volna csak a kereszténységen belül használni, míg az utóbbinak használatakor figyelembe kell venni, hogy a keresztény hit, tanítás és élet túllép annak fenomenológiai körén. Zavarólag hat, hogy e két fogalom mégis rendszeresen keveredik, s a közjogi szóhasználatban minden bejegyzett vallási közösséget egyháznak neveznek, hiszen ez az összemosás teológiai értelemben teljesen téves. Nem minden vallás ténylegesen vallás, amit annak neveznek, és az „egyház” megnevezés sem alkalmazható kritikátlanul még a kereszténységen belül sem. A fogalmi tisztázásra ezúttal nem térek ki, hisz nem erre irányult a kérdés, ezért csak pontosítás végett jelzem, a továbbiakban én a valódi vallások és a katolikus Egyház közötti párbeszédről fogok beszélni.

Az összes nemzet egy közösség, közös az eredetük, hiszen Isten népesítette be az emberi nemmel a föld színét (Vö. ApCsel 17,26.), ugyanaz a végső céljuk is, tudniillik Isten, akinek gondviselése, jósága és üdvözítő terve mindenkire kiterjed (Vö. Bölcs 8,1; ApCsel 14,17; Róm 2,6-7; 1 Tim 2,4.), s végül a választottak összegyűlnek a szent városba, melyet Isten ragyogása fog megvilágítani, s ahol a nemzetek az Ő világosságában fognak járni. (Vö. Jel 21,23-24.)

A kinyilatkoztatás fényében a párbeszédet gyakorolnunk kell, melynek szolgálnia kell a kölcsönös megértést, az értékek tiszteletét. Egy olyan világban élünk, ahol a vallások és kultúrák már szüntelen érintkezésben állnak egymással. A vallásnak az ember életében betöltött sajátságos szerepe, valamint korunk súlyos problémái egy ilyen “kicsinnyé” vált világban egyaránt sürgetnek bennünket arra, hogy keressük a párbeszédet.

A párbeszéd akkor érheti el a legbelsőbb célját, ha abban tényleges igazságkeresés valósul meg.

Az érdemi párbeszédben az objektív igazság keresése zajlik. A párbeszéd igazságra irányuló jellegét illetően pedig az Egyháznak, mint a hitletétemény őrzőjének és hirdetőjének, hatalmas nagy a felelőssége. Tanúságot kell tennie a keresztény kinyilatkoztatásról, Jézus Krisztus és az Egyház misztériumáról, a teljes és csorbítatlan hitletétemény abszolút igazság jellegéről, Krisztus az az Ő Egyháza egyetemesen üdvözítő voltáról. Az Egyháznak feladata úgy hirdetni az Evangéliumot, mint az igazság teljességét: “Isten kinyilatkoztatásának Igéje által végérvényesen, teljességében föltárta önmagát, közölte az emberi nemmel, hogy kicsoda Ő. Istennek ez a biztos és végérvényes önkinyilatkoztatása adja az Egyház missziós természetének legmélyebb indokát: nem mondhat le arról, hogy hirdesse az Evangéliumot, az igazság teljességét, amelyet Isten önmagáról közölt velünk.” ( II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika 5. p.)

Tehát csak Jézus Krisztus kinyilatkoztatása “hoz történelmünkbe olyan egyetemes és végső igazságot, mely az emberi elmét állandó kutatásra készteti”. (II. János Pál pápa: Fides et ratio enciklika 14. p.)

S hadd idézzem ide a Hittani Kongregáció Dominus Iesus (Jézus az Úr) kezdetű nyilatkozatának 6. szakaszát, mely szerint szem előtt kell tartanunk, hogy ellentétes az Egyház hitével az az állítás, hogy Jézus Krisztus kinyilatkoztatása korlátozott, befejezetlen és tökéletlen, ezért a többi vallásban jelenlévő kinyilatkoztatásból kiegészítésre szorulna. Ezen állítás végső indoka az a föltételezés, hogy Isten igazságát a maga teljességében és összességében egyetlen történeti vallás – tehát a kereszténység, sőt maga Jézus Krisztus – sem képes megragadni és hirdetni. Ezen állítás azonban alapjában mond ellent a korábbi hittételeknek, melyek szerint Jézus Krisztusban megadatott Isten üdvözítő misztériumának teljes és tökéletes kinyilatkoztatása. Ugyanis Jézus szavai, cselekedetei és egész történeti lénye, bár korlátozottak a maguk emberi valóságában, cselekvő alanyuk a megtestesült Ige isteni személye, “az igaz Isten és igaz ember” (A Kalkedoni Zsinat hitvallása. DS 301; vö. Szt Atanáz: De incarnatione 54,3: SC 199, 458.), ezért Isten üdvözítő útjai kinyilatkoztatásának véglegességét és tökéletességét hordozzák akkor is, ha az isteni misztérium mélysége önmagában transzcendens és kimeríthetetlen marad. Az Istenről elmondott igazság nem veszíti érvényét és nem csorbul amiatt, hogy emberi nyelven hangzik el. Ellenkezőleg, ez az igazság egyetlen, teljes és tökéletes, mert aki mondja és teszi, Istenmegtestesült Fia. Ezért a hit megköveteli, hogy valljuk: a testté lett Ige a maga teljes misztériumában – a megtestesüléstől a megdicsőülésig – az Atyából részesedő, valóságos forrása és megvalósulása Istenemberiségnek szóló egész üdvözítő kinyilatkoztatásának ( Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konstitúció 4. p.), s hogy a Szentlélek, aki Krisztus Lelke, tanítja az apostoloknak és rajtuk keresztül minden idők egész Egyházának ezt a “teljes igazságot” (Jn 16,13).

A vallásközi párbeszédnek ugyanakkor szüksége van Krisztus alázatosságára és a Szentlélek világosságára. Tudatában kell lennünk annak, hogy a vallások betölthetik a praeparatio evangelica funkcióját; előkészíthetik a népeket és az egyházakat az üdvözítő esemény befogadására, amely már lejátszódott. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a különféle vallások funkciója hasonlít az Ószövetségéhez, amely előkészület volt a Krisztus-eseményre.

A párbeszéd továbbá nemcsak szavakból, hanem tettekből is áll. A szavak által tanúságot teszünk a “keresztény újdonságról”, az Atya szeretetéről, melyet azonban a tetteknek kell megpecsételniük. Az egyháznak így kell eljárnia, hogy megmutatkozzon benne az üdvösség misztériumának szentsége. Ebben az értelemben a vallásközi párbeszéd fontos részét alkotja a praeparatio evangelica-nak, az Atya által meghatározott idők és pillanatok szerint. A különböző vallású személyek közötti párbeszéd valójában magával kell vonja nemcsak a mi hitvallásunkat, hanem a kölcsönös tanúságtételt. Akik a vallásközi párbeszéd különböző szintjein tanúságot tesznek Krisztus, az Üdvözítő szeretetéről, azok a praeparatio evangelica szintjén, az Egyház missziós küldetésébe bekapcsolódva, a Szentlélek által szeretetet sugározva felismerik az apostol égő vágyát: “Krisztus Jézus szolgájának kell lennem a pogányok közt és Istenevangéliumának szent szolgálatát kell végeznem, hogy a pogány népek a Szentlélektől megszentelt kedves áldozati ajándékká váljanak” (Róm 15,16).

A párbeszéd tehát ennek értelmében számomra segíti a kölcsönös megértést és megismerést, de az Evangélium befogadását előkészítő szolgálattá, és az Örömhír hirdetésének talajává is kell válnia, tehát alkalmat teremt személyesen számomra is, hogy tanúságot tegyek a Megváltóról, a mi Urunk Jézus Krisztusról, Isten egyszülött Fiáról, a megfeszítettről. A názáretiről, aki Szűz Máriától született Betlehemben, meghirdette nekünk Isten Országát, kínhalált szenvedett a mi bűneinkért, s harmadnapra feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége. Aki elküldte nekünk a Szentlelket, és jelen van közöttünk minden napon az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházában a világ végéig, hogy mindnyájunkat meghívjon és elvezessen az üdvösségre.

  1. Foglalkozik-e az egyházatok vallásközi kapcsolattartással, és ha igen, milyen formában?

A kapcsolattartás sokféleképpen megnyilvánul. Aprócska és nem hivatalos, mégis számomra fontos kapcsolattartás a mi rendszeres találkozásunk a budapesti “vallásközi kerekasztalon”, s örülök, hogy ebbe mint kispap, bekapcsolódhatom.

De lássuk a kérdést nagyobb ívekben. A közelmúltból emlékezetünkbe idézhetjük például VI. Pál pápát, aki 1964. pünkösdjén létrehozta a Nem keresztények Titkárságát. Ugyanebben az évben a pápa megírta az Ecclesiam suam kezdetű enciklikáját is a párbeszédről. A pápa ez időszakra eső indiai útja és a vallások képviselőivel való találkozása rendkívüli módon motiválta a menetközben éppen zajló aktuális egyetemes zsinat (a II. Vatikáni Zsinat) munkáját, és nagyban elősegítette, hogy az egyház az evangelizáció új kihívásainak eleget téve alakítsa kapcsolatait a többi vallással.

A titkárság 1988-ban a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa nevet vette fel. Céljai között szerepel a II. vatikáni zsinat szellemében a katolikusok és más vallások közötti párbeszéd, a kölcsönös tisztelet és együttműködés előmozdítása, valamint a vallásokkal foglalkozó tanulmányok elkészítése és a párbeszédre alkalmas személyek képzése. Ez a tanács hasznos iránymutatásokkal szolgál a vallásközi párbeszéd katolikus gyakorlásához, s dokumentumaiban feltárja és értelmezi az Egyház vonatkozó hitét és tanítását.

A II. vatikáni zsinat (1962-1965) Nostra aetate kezdetű nyilatkozata (1965) részletesen foglalkozik a vallás közötti párbeszédben való katolikus részvételről. Ide sorolhatunk továbbá több tanítóhivatali megnyilatkozást, valamint a Nemzetközi Teológiai Bizottság vonatkozó dokumentumát is. A fontosabb tanítások és iránymutatások között tarthatjuk számon a Redemptoris missio (1990) és a Veritatis splendor (1993) enciklikákat II. János Pál pápától, melyek szintén eligazító jellegűek. 2000. augusztus 6-án pedig a Hittani Kongregáció Dominus Iesus nyilatkozat erősítette meg az egyház álláspontját a más vallásokkal kapcsolatban, amelynek megfogalmazója Joseph Ratzinger bíboros prefektus volt, a későbbi XVI. Benedek pápa.

A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa munkáját jól jellemzi a dialógus gyakorlati megvalósítása szempontjából 1993-ban kiadott levele, amelyet az ázsiai, amerikai és óceániai püspöki konferenciák elnökeihez címeztek, s melyben a hagyományos vallásokkal szemben megnyilvánuló lelkipásztori gondoskodásra hívták fel a figyelmet. A muzulmánok, hinduisták, buddhisták, sintoisták esetében is hatalmas sokaságról tudunk, akik nem hallottak sem az egyházról, sem pedig Jézus Krisztusról.

A titkárság ezért az 1984. évi ülésén dokumentumot adott ki A más vallások követőivel való egyházi magatartásról címmel. A II. vatikáni zsinat Lumen gentium dogmatikus konstitúciója az egyházat az üdvösség egyetemes szentségeként mutatja be, amellyel az Atyának az a szándéka, hogy a világba küldött Fia által minden embert elvezessen az üdvösségre.

A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa és a Népek Evangelizációja kongregáció a vallási párbeszéd előmozdítása érdekében 1991-ben közös dokumentumot adott ki Párbeszéd és igehirdetés címmel, éppen huszonöt évvel a Nostra aetate nyilatkozat kihirdetése után. A vallásközi dialógus és Krisztus Evangéliumának hirdetése egyaránt feladata az Egyháznak.

S végül hadd idézzek fel egy nem régen lezajlott nagyobb horderejű eseményt is. (Forrás: Vatikáni Rádió/Magyar Kurír) A Vallások Közti Párbeszéd Pápai Tanácsa nemrég, június 4-ei kezdettel bonyolította le X. közgyűlését, amelynek feladata többek között egy olyan irányvonalakat tartalmazó dokumentum kidolgozása volt, amellyel segíteni kíván a keresztényeknek, hogy “a más vallású személyekkel és közösségekkel igazságban és szeretetben teremtsenek kapcsolatot”.

A Szentatya, XVI. Benedek pápa beszédének fő gondolata a mások hitének tiszteletén alapuló hiteles vallásközi párbeszéd volt, amely egyben forrása a világ szegényei felé irányuló konkrét szolidaritásnak. A pápa világosan meghatározta, hogy az egyháznak hogyan kell a többi vallással való kapcsolatait irányítania, követve a II. Vatikáni Zsinat tanítását. Pápasága prioritásai közé tartozik – amint ezt péteri szolgálata elején is kifejtette -, hogy az egyház továbbra is hidat építsen minden vallás követőivel, minden személy és az egész társadalom javára.

Az egyház egész tevékenységét a szeretetnek kell áthatnia – hangoztatta a Szentatya. A szeretet az, ami minden hívőt az együttműködésre serkent. Arra buzdítja a többi keresztényt, hogy miközben párbeszédet folytatnak más vallások követőivel, bármiféle kényszerítés nélkül kínálják fel nekik Krisztust, aki az út, az igazság és az élet.

Ez a mi irányvonalunk, és ebben a szellemben kell folytatnunk a párbeszédet minden szinten.

  1. Mi a személyes véleményed és meglátásod a vallások párbeszédének jövőjéről?

Tapasztaljuk a szekularizációt, ennek ellenére nem mondható, hogy korunk emberéből kiveszett volna a vallásosság iránti igény. Jól ismertek a különféle formák, amelyekben ez a vallásosság megnyilatkozik, s akár a fásult, kiábrándult európai sokaság áramlása a különböző keleti vallások és mindenféle pótlékok felé is végső soron a meglevő vallási igényről tanúskodik. Az igény tehát jelen van, a nagy vallásokat érintő különböző válságok ellenére. A vallás az emberi életben alapvető szerepet játszik. Látjuk továbbá, hogy a személyek és kultúrák között egyre gyakoribbak és intenzívebbek a találkozások.
Mindezek elengedhetetlenül szükségessé. s a jövőben egyre sürgetőbbé teszik a vallásközi párbeszédet. Az emberiséget nagyon súlyos problémák és gondok érintik az igazságosság, a béke és a teremtés megőrzése területein. Ezekkel kapcsolatban a vallásoknak meghatározó reflexiójuk van. Az élet értelmének megvilágítása a közös cselekvés érdekében is elengedhetetlen. Ilyen körülmények között elsődleges fontosságú, hogy a vallási párbeszédet mély önvizsgálat, az Egyházban komoly teológiai munka, valamint értelmes érdeklődés és nyitottság jellemezze.

Egészen biztosnak látom, hogy gyümölcsöző párbeszéd nem képzelhető el kereszténység, konkrétan pedig a katolikus Egyház részéről a jövőben sem anélkül, hogy meg ne próbálná világosan kifejteni, hogyan értékeli a vallásokat teológiailag. Nagyrészt ugyanis valóban ettől az értékeléstől függ a keresztények viszonya az egyes vallásokkal és követőikkel, és ettől függ a párbeszéd is.

Az emberek azonban csak Jézusban nyerhetnek megváltást, és ezért a kereszténységnek nyilvánvaló igénye van az egyetemességre. A keresztény üzenet ezért minden embernek szól, és mindenkinek hirdetni kell, s ennek tudatában kell gyakorolnunk a vallásközi párbeszédet is. Csak az alázattal megélt, tettekben és szavakban egyaránt kinyilvánított, hiteles tanúságtétellel megpecsételt, az igazság őszinte és értelmes keresésével jellemezhető párbeszédnek lehet jó gyümölcse, tényleges jövője.

  • Mit kell tudni a Bhagavad-gítáról? (1)
  • Cimkék: