Szárazföldi bálnácskáink

Egyszer voltam, hol nem voltam, tinédzser már jól elmúltam. Sokat olvastam a természetről és egzotikus állatokról szóló könyveket. Ezek között a kezembe került egy, ami a bálnákról szólt, és nem kevésbé a bálnavadászatról – arról, hogyan irtják a szerencsétlen vízi emlősöket, akik körül vörösre festődik az óceán… Elborzadva értesültem erről a kegyetlen gyakorlatról, a könyv maga pedig arra bátorított, hogy nemzetközi összefogással lépjünk fel ez ellen, mentsük meg a vizek busafejű, nagytestű lakóit.

Fiatal voltam és bohó, némi világmegváltási beütéssel. Így aztán egyre többet kezdtem olvasni állatvédelemmel foglalkozó könyveket, azon gondolkodva, hogyan lehetne az emberiséget kicsit megregulázni, hogy ne bántsa földlakó néma szomszédainkat (na meg egymást se).

Miközben a témával foglalkoztam, váratlanul erkölcsi kutyaszorítóba kerültem. Ugyanis olyan írások is a kezembe kerültek, amelyek azt ecsetelték, hogy a vágóhidakon sokmillió állatot mészárolnak le, ami nem lenne feltétlenül szükséges. Korábban nem gondoltam arra, hogy sok „haszonállat” elpusztítását el lehetne kerülni, ha kevesebb húst ennénk, vagy ha egyáltalán nem. A kelepce ott szorított, hogy felismertem: érzelgős vágy fűt, hogy megmentsem a sok ezer kilométerrel távolabb élő bálnákat, miközben a szomszéd kerületben állatok ezreinek vágják el a nyakát, amit szó nélkül eltűrök, sőt a bevásárlásaim révén támogatom ezt a nagyüzemi irtóhadjáratot… Két választásom volt: (opció 1) elfelejtem ezt az egész szentimentális bálnásdit, és végre praktikusabb dolgokkal kezdek foglalkozni. Vagy (opció 2) újragondolom a közeli állatokhoz való viszonyomat, beleértve – és ez volt a dolog kényes része – a táplálkozási szokásaimat is.

vegan

Disznóság

Végül, minden látszólagos kényelmetlensége ellenére a második lehetőség mellett döntöttem.

Hisz a legostobább közmondás, amit ismerek, hogy „nem erőszak a disznótor”. Kérem szépen, a disznókat megkérdezte erről valaki?! Arra jutottam, hogy képmutatás lenne, ha továbbra is szemet hunynék a vágóhidakon zajló mészárlás fölött, arra hivatkozva, hogy „nem én ölöm meg őket”. Hiszen ha megvásárolom a tetemüket, akkor végül is én voltam az egyik felbujtó… Szerencsére akkoriban ismertem meg az indiai vegetáriánus konyhát, és így nyilvánvalóvá vált, hogy finom, egészséges, tápláló és változatos dolgokat lehet főzni gabonafélékből, zöldségekből, gyümölcsökből, magvakból, tejből és termékeiből – sokféle fűszerrel is megspékelve. (Addig csak a rizibizit tudtam volna felhozni, ha valaki egy húsmentes étel megnevezésére szólít fel.) Fokozatos átállást követően elhatároztam, hogy kipróbálom a vegetáriánus kosztot, de persze izgultam, hogy ki tudok-e tartani emellett az akkor nagyszabásúnak gondolt változtatás mellett.

Amiről be tudok számolni, az a hatalmas megkönnyebbülés érzése, amely olyan volt, mintha mázsás súlyok hullottak volna le a vállamról. Végre elmondhattam, hogy miattam egy állat életének sem szakad idő előtt vége. Juhé! Sőt, nem csak juhé, hanem malacé, csirkéé, halé, tehéné sem. Valahol el kell kezdeni azt a világmegváltást – hát én így magamon kezdtem.

Úgy szeretlek, meg nem eszlek

Az a baj, hogy a modern – főként a városi – világban nem találkozunk „élő formájukban” ezekkel az állatokkal. Ugyanis sokkal nehezebb megölni, vagy megenni valamit-valakit, akit ismer az ember. Hányan vállalkoznának például arra, hogy megeszik a kutyájukat, vagy engednék ezt meg valakinek? De valójában nem sok különbség van egy kutya és egy másik emlős között, aki a húsfogyasztók tányérján végzi.

Az én kedvenc állataim például a tehenek. Pár nappal ezelőtt Krisna-völgy Tehénvédelmi Központjában (nem csak úgy egyszerűen „tehenészet”) láttam négy, hatalmas szemű kisborjút, akik a számukra elkülönített karámban hancúroztak. Nem hiszem, hogy érző szívű ember a pusztulásukat akarná. Mégis, ez az egyetlen hely, ahol tisztes öregkort és természetes elmúlást remélhetnek. Számomra a tehenek még annyival megnyerőbbek mondjuk a disznóknál, hogy nagy mennyiségű tejetis adnak, amiért cserébe csak füvet vagy szénát kérnek. Ők a mi kis szeretnivaló, szárazföldi bálnácskáink.

boci

Szóval, ha valaki fokozatos táplálkozási reformba kezd, akkor legalább kímélje meg a teheneket.

A vegetáriánus étkezés világméretekben is környezetkímélő és jóval gazdaságosabb. Úgy is lehet kezdeni az átállást, hogy az ember a héten legalább egy napon nem eszik húst – mondjuk „húsmentes hétfőt” tart, amit sok neves személyiség reklámoz a világon. Tudom, hogy minden kezdet nehéz (nekem is az volt), de a belső nyugalom és felszabadulás-érzés, amit nyer az ember, bőven megéri az odafigyelést.

Hogy vannak vallások, amelyek megengedik a húsevést? Az lehet, de egyik sem teszi kötelezővé. Vajon mire akarnak biztatni minket a vallások szent könyvei és tanítói? Hogy minél több kegyetlenséget kövessünk el az élővilág tagjai ellen? Vagy inkább arra, hogy a lehető legkevesebb ártalmat okozzuk a köröttünk élő, érző lényeknek?

Isvara Krisna dász

  • Mit kell tudni a Bhagavad-gítáról? (1)