Összeegyeztethető-e az alázatosság az egészséges önbecsüléssel?

Családterapeutaként tanácsokat adok a Kṛṣṇa-tudatú mozgalmon belül és kívül egyaránt. A napokban kaptam egy e-mailt egy fiatal nőtől, aki Kṛṣṇa-hívő, és boldogtalan párkapcsolatban élt a férje erőszakos magatartása miatt, ugyanakkor maga sem tudta, elhagyja-e őt.

A következőt írta: „Talán jobb, ha magamat hibáztatom, mivel ez a helyzet alázatosságra tanít engem.”
Nem ez volt az első alkalom, hogy ezt a következtetést hallottam.

A Bhagavadgītā szerint az alázat nélkülözhetetlen a lelki fejlődéshez. Sajnos a hívők néha azt gondolják, hogy az alázat feltétele az, ha önmagukat hibáztatják.

Gyakran látom, ahogy a hívők az önbecsülés fogalmával küzdenek. A szentjeink imáit olvasva néha azt gondolják, hogy saját érzéseiknek összhangban kell lenniük a nagy lelkek saját jelentőségüket háttérbe szorító kijelentéseikkel. Az alacsony önértékelést összekapcsolják a lelki fejlődéssel, és így akár egy egész életen át ezekkel a negatív érzésekkel élnek. Ezáltal olyan embereket vonzhatnak be életükbe, akik majd a saját magukról alkotott képük szerint bánnak velük.

A zavarodottság onnan ered, hogy a tiszta egóból származó érzéseket az anyagi, vagy hamis egóból származó érzésekkel próbálják azonosítani. A nagy lelkek a tiszta egóból származó érzéseiket fejezik ki, amelyeket nem szennyez be az anyagi tudat. Amikor úgy érzik magukat, az Úr Caitanya szavait idézve, hogy: „alacsonyabbak az úton heverő szalmaszálnál,” számukra ez felemelő érzés. Látják az Úr nagyságát, és mindenkit képzettebbnek tekintenek önmaguknál. A szeret és megbecsülés érzése hatja át őket Kṛṣṇa minden teremténye irányt.

Back-To-Godhead-Srila-Bhaktivinoda-ThakuraBhaktivinoda Thākura, a nagyszerű vaiṣṇava tanító, nagyon sok olyan dalt írt, amelyben kifejezi az Úr iránti vonzalmát és szeretetét. Dalokat, amelyek arról szólnak, hogyan érte el szíve valódi célját – a feltétel nélküli istenszeretetet –, és olyan dalokat is, amelyekben önmagát ostorozza az odaadás hiánya miatt. Tiszta lélekként kifejezi az Úr iránt érzett vonzalmát és szeretetét, ugyanakkor képzetlennek és méltatlannak tartja magát e szeretetre. Mindkét érzés valódi, melyek az az Úr iránti alázatosságból, ragaszkodásból és szeretetből erednek.

Hibáink beismerése
Lelki utazásunk kezdeti szakaszában látszólag hasonló érzéseket tapasztalhatunk mikor is Kṛṣṇa előkészíti a talajt az odaadásunk műveléséhez. Emlékszem egy meghatározó élményre azokból az időkből, még mielőtt Kṛṣṇa-hívő lettem. Nehezen fogadtam a kritikát, és mindig biztos voltam abban, hogy igazam van. Ez a gondolkodás rengeteg problémát okozott, a magánéletben és a munkahelyen egyaránt. Hónapokon át küzdöttem a felettesem azon tanácsával, hogyan végezzem az egyetemi kollégiumigazgatói munkámat. Makacsságom nagyon megnehezítette a munkámat és szenvedtem. Majd egy nap jött a hatalmas felismerés, hogy nem nekem volt igazam. Nem csak ebben a bizonyos dologban tévedtem, hanem sok minden másban sem volt igazam.

Nem tudom leírni, milyen felszabadító érzés volt elfogadni saját esendő természetemet. Többé már nem kellett cipelni azt a terhet, miszerint mindenben nekem kellett, hogy igazam legyen. Jelentéktelennek éreztem magam, ugyanakkor új lehetőségek nyíltak meg előttem. Felnőtt életemben először képes voltam valóban engedelmesen hallgatni a felettesemre. Ez a jellembeli változás készített fel arra, hogy menedéket vegyek a lelki tanítómesteremnél és a többi hívőnél. Amikor Kṛṣṇa segít bennünket megszabadulni a hamis büszkeségtől, akkor megízlelhetjük az alázat szépségét.

alázat

Néha azonban, amikor tudatunk még be van fedve az anyagi természet által, és az anyagi testünkkel és elménkkel azonosítjuk magunkat, ha azt érezzük, hogy jelentéktelenebbek vagyunk az utcán heverő szalmaszálnál, az önutálathoz és reményvesztettséghez vezethet. Ezek az érzések visszavethetnek bennünket az odaadó szolgálat gyakorlásában. Meg kell vizsgálnunk, hogy mentális helyzetünk kedvező-e az Úr szolgálatához, vagy inkább akadályoz bennünket. Paradox módon, a legtöbb embernek előbb egészséges anyagi egót kell kifejlesztenie, majd ezután emelkedhetnek felül azon és valósíthatják meg lelki önvalójukat.

Egyszer egy motivációs előadótól hallottam, hogy az egészséges önbecsüléssel rendelkező emberek kevesebbet gondolnak önmagukra, nem pedig kevesebbnek gondolják magukat. Amikor jó érzéssel gondolunk magunkra, több időt és energiát vagyunk képesek szánni másokra ahelyett, hogy elmerülnénk az önmarcangolásban. A fejlett önbecsülés több szabadságot is ad arra, hogy értékrendünk és meggyőződésünk szerint cselekedjünk. Amikor rossz színben látjuk önmagunkat, hajlamosak vagyunk mások kénye-kedve szerint cselekedni. Cserébe a külső megerősítésért könnyen képesek lehetünk olyan dolgokat is megtenni, amelyek ellenkeznek saját hitünkkel és elveinkkel.

Méltónak és alkalmasnak érezni magunkat
Nathaniel Branden, egy ismert pszichológus, így definiálja az önbecsülést: „Az önbecsülés az egyén hajlandósága arra, hogy megtapasztalja önmagát mint az élet alapvető kihívásaival megbirkózni képes, boldogságra méltó lényt.” Hogyan kapcsolhatók össze az önbecsülés e szempontjai – önbizalom és önelfogadás – a Kṛṣṇa-tudattal? Kṛṣṇa azt akarja, hogy az anyagi világ csapdájába került összes lélek békés és boldog legyen. Az emberi élet megadja nekünk azt a lehetőséget, hogy tehetségünket és képességeinket az Úr szolgálatára fordítsuk. Ha önmagunkat Isten szolgálatába ajánljuk, akkor boldogok leszünk. Az egyik barátom egyszer egy bekeretezett aforizmát ajándékozott a férjemnek és nekem amelyen az állt: „Ami vagy, az Isten ajándéka neked. Amivé válsz, az a te ajándékod Istennek.”

Amellett, hogy az alázatosságot összetévesztik az alacsony önbecsüléssel, a hívők a fejlett önbecsülést néha összefüggésbe hozzák a büszkeséggel és az önteltséggel. De ez épp az ellenkezője. Azok az emberek, akik fejlett önbecsüléssel rendelkeznek, több alázatot mutatnak mások felé. Ők hajlandók beismerni és kijavítani a hibáikat, míg az alacsony önértékeléssel rendelkező személyek gyakran védekeznek, és fontos számukra a saját igazuk alátámasztása.

A Mahābhārata egyik híres történetében Kṛṣṇa találkozik Yudhishthira Mahārājāval és Duryodhanával. Kṛṣṇa azzal a szándékkal, hogy dicsőítse hívét, Yudhishthirát, megkérte őt, hogy találjon egy olyan személyt, aki kevesebbet ér nála. Majd megkérte a bűnös Duryodhanát, hogy találjon egy olyan személyt, aki hatalmasabb nála.
Yudhishthira rendelkezett minden jó tulajdonsággal. Békés volt és elégedett. Kétségtelen, hogy egészséges önbecsüléssel rendelkezett. Mégsem talált olyan személyt, akit nálánál kevesebbnek tartott. Ez tökéletes példája annak, milyen egy fejlett vaiṣṇava, aki a valódi alázat megtestesülése.

Másrészről ott volt a hitvány Duryodhana, aki az egész királyságot átkutatva sem talált olyan személyt, akit nálánál hatalmasabbnak tekintett.

Duryodhana beképzelt és büszke volt. Irigy és zsarnok módon bánt a nagy lelkekkel. Folyamatos aggodalom gyötörte a helyzetét illetően, és mindig megpróbált végezni vetélytársaival. Önérzete olyan külsőségektől függött, mint a pozíció és a hatalom, ezért sosem ismerte a belső békét. Saját kéjvágya és kapzsisága kínozta.

Büszkeség kontra magas önbecsülés
Amikor valaki nagyszerűnek gondolja magát az büszkeség, nem pedig fejlett önbecsülés. A fejlett önbecsüléssel rendelkező személy alázatot mutat. Az a személy, aki tökéletes önbecsüléssel rendelkezik, teljesen mentes a hamis egótól, tehát az alázatosság a lelki megvalósítása eredménye.

Feltételekhez kötött helyzetünkben mentalitásunk inkább Duryodhanáéhoz hasonlít, mint Yudhishthira Mahārājáéhoz. Ahogy azonban fejlődünk a lelki életben, fokozatosan másképp tekintünk önmagunkra. Minél inkább megértjük, hogy nem független szereplők vagyunk, hanem eszközök, egészséges önbecsülésünk annál jobban fejlődik majd. Az anyagi életben a jóság, a szenvedély, és a tudatlanság minősége befolyásol bennünket. Ezek az anyagi minőségek keverednek és versenyeznek egymással, hogy formálhassák tudatunkat, beleértve azt is, hogyan érezzünk önmagunkkal kapcsolatban.

A tudatlanság kötőerejének hatása alatt álló személyek boldogan és jó érzéssel tekintenek önmagukra, ha örömet szereznek érzékeiknek. A szenvedély minőségében elmerült személyek akkor éreznek boldogságot és elégedettséget, amikor mások értékelik és elismerik a teljesítményüket. Ezen alacsonyabb kötőerők hatása alatt önérzetünk folyamatosan hullámzik.

A jóság minőségében élő személyek akkor boldogok és akkor érzik jól magukat a bőrükben, amikor cselekedeteikre a tudás jellemző, saját erkölcsi rendszerükhöz és értékeikhez ragaszkodnak. Kevésbé befolyásolják őket a külső ingerek. Önbecsülésük sokkal inkább belső világuktól függ. Ennek segítségével könnyebben ellenőrizhetik hogyan érzik magukat.

Amint az emberek a tiszta jóság szintjére emelkednek, önmagukra az Úr eszközeként kezdenek tekinteni. Többé nem gondolják magukat a tetteik végrehajtójának.

Prabhupāda példája
Lelki tanítómesterünk, Śrīla Prabhupāda fejlett önbecsülést tanúsított. Alacsony termete ellenére hatalmasnak tűnt a szemünkben. Fejét mindig magasan tartva, céltudatosan és magabiztosan járt. Mindig egyenesen beszélt, meggyőzően és félelem nélkül. Cselekedeteiben elszánt és merész volt, mégis mindig alázatos hangulat jellemezte, mert tudta, hogy sikere csakis az Úron múlik. Alázatosságát kitűnően példázzák imái, melyeket az Úrhoz intézett a hajón, amin Indiából az Egyesült Államokba érkezett:

„Ó, Uram, olyan vagyok, akár egy bábu a kezedben. Ha azért hoztál ide, hogy táncoljak, akkor táncoltass! Táncoltass, ó, Uram úgy, ahogyan Te szeretnéd!”

„Nincs odaadásom, semmi tudással nem rendelkezem, de erős hitem van Kṛṣṇa szent nevében. Bhaktivedantának neveztek el. Ha úgy akarod, most beteljesítheted a Bhaktivedanta valódi jelentését.”

Prabhupāda nagyon alázatosan így írta ālā levelét: „A legelesettebb és legjelentéktelenebb koldus, A. C. Bhaktivedanta Swami.”

A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada
Egyfelől ezek az imák megmutatják, hogy Prabhupāda mennyire szerény volt, ugyanakkor biztos volt abban, hogy az Úr kegyéből bármit meg tud csinálni. Az ima biztosítja számunkra a megoldást arra, hogy kifejlődjön tiszta odaadásunk: az Úr szent nevébe vetett hitünk. Minél több hitünk van abban, hogy a szent név képes megváltoztatni az anyagi tudatunkat, annál inkább átadjuk magunkat a szent név éneklése folyamatának. Teljes figyelemmel és összpontosítással énekeljük majd a szent nevet, ahogy fokozatosan elkerüljük a sértéseket, melyek akadályoznak bennünket a lelki fejlődésünkben.

Kevés a valószínűsége annak, hogy kihasználunk másokat, ha önmagunkra mások szolgájaként tekintünk, megvalósítva valódi lelki természetünket, Isten szerves részeként. A ragyogó lelki energia csodálatos szikrái vagyunk, rendelkezünk minden jó tulajdonsággal, ám a Leghatalmasabb, az Úr jelenlétében mégis parányinak érezzük magunkat. Ezzel a valódi tudással a tiszta lélek egyszerre valósíthatja meg a fejlett önbecsülést és az alázatosságot.

Amikor megosztottam néhány gondolatot a fentiek közül a fiatal hölggyel, aki e-mailben fordult hozzám kérdéseivel, a következő választ kaptam tőle:

„Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy ezeket a lényeges pontokat ebből a nézőpontból megismerhettem. Értem már, hogy nem kell szégyenben és elnyomásban élnem ahhoz, hogy megőrizzem lelkiségem.”

Azt javasolta, hogy írjak egy cikket erről a témáról a Vissza Istenhez magazinban. Megfogadtam a tanácsát, mert az évek során többen tettek fel nekem ehhez hasonló kérdéseket. Remélem, másoknak is hasznára válik.

Mahātma das

A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

  • Mit kell tudni a Bhagavad-gítáról? (1)