Valóságosak az istenélmények?

A vaisnava (Krisna-hívő) közegben szerzett lelki tapasztalatok valóban a végső valósággal kapcsolatosak vagy csupán belső látás- és hallásélmények, amelyek a többéves „önprogramozás” eredményei?! A Védikus Tudományok Kutatóközpontjának válasza…

“Válaszlevél egy kétkedőnek, aki szeretné megtudni, hogy valóságosak-e az istenélmények.
Kedves Tamás!

Köszönöm leveledet, tetszik az analitikus gondolkodásmódod, amire én is törekszem.

Az általad felvetett téma a teológiatörténet egyik több évszázados, sőt évezredes dialógusához kötődik, amely a vallási élményekből levonható következtetéseket taglalja. Tömören: az egyik nézet szerint a vallási élmények Isten létét, illetve valamely vallás tanításainak igazát mutatják – míg a másik álláspont szerint a vallási élmények – mivel szubjektívek – nem rendelkeznek bizonyító erővel. A saját álláspontom ezzel kapcsolatban, hogy a vallási élmények önmagukban nem jelentenek mindenki számára döntő istenérvet, ugyanakkor – sok más érvvel karöltve – erősen valószínűsítik egy transzcendens lény létezését.

Konkrétan a Krisna-tudatra vonatkoztatva pedig úgy szól az érved, hogy sok év gyakorlás után sem lehetne eldönteni, hogy a vaisnava (Krisna-hívő) közegben szerzett lelki tapasztalatok valóban a végső valósággal kapcsolatosak (bár megfogalmazásod szerint ez is egy reális lehetőség), vagy csupán belső látás- és hallásélmények, amelyek a többéves, ilyen típusú gondolkodás („önprogramozás”) eredményei. Ebből a feltételezésből az következne, hogy a történelem során minden hívő ember lelki tapasztalatai – beleértve a vaisnavákét is – csupán képzelődések, hallucinációk.

Ez ügyben először az a kérdést vizsgálnám meg, hogy általánosságban mennyire bízhatunk meg mások tapasztalataiban. A válasz pedig az, hogy száz százalékosan sohasem. A filozófusok között általánosan elfogadott tény, hogy még azt sem lehet bizonyítani, hogy mások egyáltalán tudattal rendelkeznek. Ugyanis csak a saját tudatunk működéséről rendelkezünk kétségtelen tapasztalattal. Mindenki más tudatáról csak közvetett benyomásunk van, és így tévedhetünk ennek létét illetően. Lehetséges például, hogy egyedül csak én vagyok érző lény (vagy pedig te), mások pedig mindannyian jól álcázott robotok – terminátorok, akik egy érző lény viselkedését szimulálják, valójában azonban csak irányított gépezetek. Annak ellenére, hogy intuitíven elfogadjuk, hogy minden más ember hozzánk hasonló módon érzésekkel rendelkezik és gondolkodásra képes, szigorú értelemben véve a „rajtam kívüli tudatos lények létezésé”-nek tétele bebizonyíthatatlan.

Ha pedig így van (hogy még mások tudatának valóságosságát sem lehet kétségtelenül alátámasztani), akkor végképp nem nehéz kétségbe vonni mások tapasztalatainak vagy belső élményeinek valóságát. A kétkedéshez számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre. Feltételezhetjük például, hogy az illető csak álmodott, képzelődött, beszuggerált magának valamit, az agyának a vegyi folyamatai vezették félre, részeg volt, betépett, vagy esetleg hazudik, stb. Végső soron senkinek sem vagyunk kötelesek elhinni semmit. Ugyanis első hallásra senkinek az önnön tapasztalatairól szóló beszámolójáról nem tudjuk száz százalékos érvénnyel megállapítani, hogy az valós élmény, vagy pedig valótlan.

Mivel így áll a helyzet, ezért a mindennapokban (akár tudunk róla, akár nem), ilyen kérdésekben nem a bizonyosságok, hanem a valószínűségek alapján ítélünk. Vagyis nem tudjuk kétség kívül megállapítani, hogy másoknak a saját élményeikről szóló kijelentései igazak vagy pedig nem, de megtippeljük, hogy szerintünk valós lehet, vagy valótlan. Ehhez az értékeléshez tudattalanul is figyelembe vesszük például az állításaik valószerűségét; a korábbi (például megbízhatóságukról) szerzett tapasztalatainkat, a viselkedésüket, társadalmi státuszukat, illetve mások véleményét az illetőről. Amikor például egy jó barátunk azt mondja, hogy két háztömbbel odébb látott egy parkoló piros Suzukit, általában nem látunk okot a kétkedésre. Azonban minél szokatlanabb az állítás, és minél kevésbé ismerjük az illetőt, annál inkább gyanakvóak leszünk.

Az ilyen hétköznapi jellegű bizonytalanság feloldására az a megszokott módszer, hogy ha módunkban áll, leellenőrizzük az illető állításait. Ha mondjuk egy ismeretlentől egy szenzációs hírt hallunk, utánanézhetünk, hogy van-e ennek valóságtartalma. Megközelítésem szerint ugyanígy lehet eljárni a spirituális kijelentések esetén is. Ez a hozzáállásom összhangban áll a vaisnava tudásrendszerről a Bhagavad-gítában kirajzolódó felfogással is: „Ez a tudás a bölcsesség királya, a legnagyobb titok az összes titok közül. Ez a legtisztább tudás, és mivel megvalósítása által közvetlen tapasztalatot nyújt az önvalóról, ez a vallás tökéletessége; örökkévaló és örömmel végezhető.” (9. fejezet 2. vers) Vagyis a Gítá szerint a lelki élet gyakorlata lelki tapasztalatokban csúcsosodik ki.

Természetes, hogy a lelki típusú tapasztalatokról szóló állítások nehezebben verifikálhatóak, mint a hétköznapi kijelentések. El tudunk menni két sarokkal odébb, és meg tudjuk nézni, hogy a piros Suzuki tényleg ott van-e, vagy többé-kevésbé le tudjuk ellenőrizni egy hír igazságát (vagy legalább azt, hogy mások szerint is van-e ilyen hír…). A magasrendű vallási tapasztalatokkal rendelkező emberek állításait viszont nehezebb ellenőrizni – nem csak számodra, hanem számomra is. Ezért (bizonyosság hiányában) kiindulásképpen ismét nincs más választásunk, mint hogy bizonyos szempontok alapján mérlegeljük a valószínűségüket.

A vallási tapasztalatoknak sokféle típusa és fokozata van. Ezek egy része a lelki gyakorlatok végzésével rövidebb idő alatt, míg mások csak hosszabb idő alatt tapasztalhatóak meg. Vaisnava szemszögből nézve a vallási tapasztalatok fokozatairól egyrészt a szentírások számolnak be, másrészt pedig olyan emelkedett lelki gyakorlók a múltból és a jelenből, akik állításuk szerint ilyen tapasztalatokkal rendelkeznek. Ha véleményt akarunk formálni ezeknek a kijelentéseknek a helyességéről, akkor legalább valamilyen mértékben meg kell ismernünk a védikus írásokat, ezek néhány múltbeli nagy tanítóját, valamint egypár kiemelkedő kortárs képviselőjét. Így lesz valamiféle ésszerű alapunk arra, hogy legalább megtippeljük, hogy vajon igazat mondanak, vagy pedig nem. Napjainkban nagyon általános, hogy az emberek – magamat is beleértve – magabiztosnak látszó, fellengzős és felületes kijelentéseket tesznek olyan dolgokról, amelyekről jóformán semmiféle ismeretük vagy tapasztalatuk nincs. Az ilyen véleményeknek nyilvánvalóan nincs sok értéke és nem is kell rájuk sokat adnunk. Hiszen egy vélemény megalapozottságát az adott témában való jártasság és a személyes tapasztalat biztosítja.

Vajon kinek van leginkább joga nyilatkoznia a lelki tapasztalatok valószerűségének kérdéséről? (1) Olyanoknak (ateistáknak, szkeptikusoknak, agnosztikusoknak), akik nem rendelkeznek ilyen tapasztalatokkal, nem is akarnak ilyenekre szert tenni (mivel nem hisznek ezek létezésében), sőt gyakran még ellenségesek is azokkal szemben, akik ilyenekről beszámolnak? (2) Vagy olyanoknak, akik elfogadják a szentírások erre vonatkozó kijelentéseit, tisztelettudóan követik az ilyen tapasztalatokhoz vezető, önfegyelmet igénylő folyamatokat, és bevallásuk szerint az írásokkal egyező tartalmú belső tapasztalatokra tettek szert?

Az élet minden területén azoknak a véleményét fogadjuk el mérvadónak, akik az adott témában, szakterületen járatosak, nem pedig kívülállók, akik nem rendelkeznek releváns információkkal. Miért kellene éppen a spirituális tapasztalatok értelmezését olyanokra bíznunk, akik bevallottan soha nem tettek szert ilyenre? És miért kellene inkompetensnek tekintenünk és elutasítanunk pont azoknak a véleményét, akik a legtöbbet tudják és élik meg a dologgal kapcsolatban? Ki tud többet a macskáról: az a gyerek, aki látott egy kitömött, poros példányt a szertárban, vagy az, akinek van otthon egy cicája? Ki ismeri jobban a mézet, akik kívülről nézegeti és nyalogatja az üveget, vagy aki rendszeresen belekóstol a tartalmába? Mit mondjunk az üvegnyalogatónak, mikor nem akarja megízlelni a mézet, a kóstolgatónak meg nem hiszi el, hogy az tényleg édes? „Hát, akkor ne hidd el!”

A materialista megközelítés nagyon szeretné azzal elintézni a vallási élményeket, hogy az agy természetes, vagy beteges játékának tekinti őket. Azonban agy stimulálásával messze nem sikerült a vallási tapasztalatok széles skáláját megjeleníteni, különösen nem a vaisnava ácsárják (lelki tanítók) leírásait a transzcendens világról és Istenről. A temporális lebeny mágneses ingerlésével csupán egy „időtlen lény jelenléte a szobában” típusú érzést sikerült előidézni (azt sem mindenkinél), ami a spirituális tradíciók fejlődési spektruma szerint még a csecsemőállapotot sem igen éri el. Semmiféle empirikus alap nincs tehát annak igazolására, hogy minden lelki élmény az agy terméke lenne, ez csupán a vallásellenes propaganda része. Sokkal valószínűbb, hogy az agy ebben a tekintetben csak a felülről (Isten, a transzcendencia, a lélek és az elme szintjéről) érkező tapasztalatok testi lecsatornázásában vesz részt – ahogy azt számos kísérletből levont következtetéssel érzékelteti Mario Beauregard és Denyse O’Leary könyve: The Spiritual Brain: A Neuroscientist’s Case for the Existence of the Soul (A spirituális agy: egy neurológus érvei a lélek létezése mellett). A „tudományos materializmus” tehát ebben a kérdésben is vesztésre áll.

A vaisnava hagyományban a lelki tapasztalatok egy utazás állomásait jelentik. A végső valóság, Isten közvetlen megtapasztalása ennek az útnak a végcélja, de kisebb, folyamatos visszajelzést és megerősítést jelentő lelki tapasztalatok is szegélyezik ezt az utat. Például Krisna azt mondja a Bhagavad-gítában, hogy a lelki gyakorlatok (különösen a Haré Krisna mantra) éneklése által az ember magasabb rendű ízre, vagyis kellemes belső tapasztalatra tesz szert, melynek következményeként az érzékkielégítés, az élvhajhász életmód iránti vonzalma látványosan lecsökken, és egyre inkább belső nyugalom, elégedettség árasztja el. Ez egy olyan kezdeti tapasztalat, amelyre már néhány év, vagy akár néhány hónap alatt szert tehet egy őszinte gyakorló – nem kell hozzá évtizedeket várni.

Némi korrigálást igényel levelednek azt a felvetése, mely szerint a lelki gyakorló teljesen elveszíti saját magát, és a spirituális praxis eredményeként semmi sem marad abból az emberből, aki elkezdte a folyamatot. Egyrészt örök lelkek vagyunk, így ugyanazok a lények maradunk a lelki fejlődésünk során. Másrészt a bennünket, mint örök lelket beborító pszichikai természetünk alapvonásai is megmaradnak mindaddig, amíg ebben a testben tartózkodunk: például aki zárkózott alaptermészetű volt, általában lelki gyakorlóként is az marad. Ami eltűnik, az a finomtest szennyeződése, vagyis a nemkívánatos tulajdonságok, például: a dühre való a hajlam, az irigység, a kéjsóvárság, vagy a mohóság. Az elme és az intelligencia racionalitásra való képessége megmarad, sőt a tisztulás eredményeként erősödik. Így az illető továbbra is józanul – vagy még józanabbul – képes megítélni saját tapasztalatai értékét és természetét.

A vaisnava írások a világon egyedülálló módon részletes leírást adnak arról, hogyan juthat el egy lelki törekvő az első lépéstől, a hit ébredésétől (sraddhá) a tiszta istenszeretetig (prema). Tudományos alapossággal kilenc szakaszt különböztet meg ezen az úton, részletezve, hogy melyik szakaszon milyen nehézségekkel kell megküzdenie a hívőnek, milyen típusú élményei lesznek, milyen eredményekkel és kihívásokkal találkozik. A vaisnava irodalom megadja a bhakti-jóga azon gyakorlatait, amelyek hatékonyan segítenek az előrehaladásban. És pontosan leírja a célt is, amelyet el lehet és el kellene érni. E precizitásnak köszönhetően a védikus irodalom állításai remekül tesztelhetőek: aki követi a folyamatot, az be tud számolni róla, hogy a kísérlet a kívánt (a szentírásokban megjósolt) részeredménnyel és végeredménnyel járt-e, ugyanúgy, ahogy valaki egy térképet követve meg tudja állapítani, hogy a tereptárgyak valóban a térkép által jelzett sorrendben követik egymást.

A kérdés tehát nem az, hogy tesztelhetőek-e a Védák kijelentései, hanem hogy vállalkozik-e valaki a tesztelésükre. Ez természetesen a szabad akaratunkon múló, önkéntes döntés. Ám aki nem hajlandó erre a kísérletre, az nem állíthatja felelősséggel, hogy a bhakti útján elérhető lelki tapasztalatok valótlanok. Csupán azt mondhatja, nem tudja, hogy azok valósak, vagy pedig nem. És tényleg nem tudja.

E téma lezárásaként összegzem az én megközelítésemet. Adva vannak a védikus írások, amelyek a világ szentírásai közül a legterjedelmesebbek, ugyanakkor a valóság minden lényeges kérdésével kapcsolatban egy átfogó, koherens képet kínálnak. Adottak ennek a vallásnak a múltbeli és jelenlegi kiemelkedő tanítói, akiknek az életműve, vagy akár mai személyes élete, személyisége közelről tanulmányozható. A szentírások (sásztra), azt ezt követő tanítók láncolata (a szádhuk) és a ma élő hiteles lelki tanítómesterek (guruk) egybehangzóan azt állítják, hogy a védikus írások a legfelsőbb lénytől származnak, és követésükkel az ember erősödő lelki tapasztalatokra tehet szert e legfelsőbb lénnyel, mindannyiunk egyetlen örök kapcsolatával kapcsolatban.

Hogyan tekintsünk ezekre az egységes képet alkotó állításokra? Az egyik lehetőség, hogy a védikus írásokat kitalációnak minősítjük, egykori és mai követőiket pedig megtévesztetteknek, akik ráadásul – több ezer éven keresztül zajló összeesküvés eredményeként – egybehangzó kijelentéseket fogalmaznak meg saját lelki tapasztalataikról. Mivel kíváncsi voltam, én rászántam némi időt ennek a lehetőségnek a vizsgálatára, a magam részéről azt mondom, hogy nem hiszek ebben a verzióban. Megismertem az egyedülálló védikus tanításokat, néhány korábbi lelki tanító életét és írásait, valamint a lelki tanítómesteremet, H.H. Sivarama Swami Maháráját. Néhány éve járok a bhakti-jóga útján, és meglévő hiányosságaim ellenére érzem a személyiségem fejlődését, az Istennel való kapcsolatom erősödését, az Ő figyelmét és tudatos, fejlődésemet felmérő próbatételeit. Mindezek ismeretében legjobb belátóképességem szerint képtelen vagyok abban hinni, hogy a vaisnava filozófia csak álmodozás lenne.

Sokkal inkább úgy látom, hogy Krisna (Isten) a különböző szentírásokon keresztül ad hírt magáról, és így hív vissza magához minket az örök valóságba, ahol eredeti természetünk szerint, örökkévaló, mindig tudatos és változatosan boldog lényekként létezhetünk. Miközben ezen az úton haladunk – hogy bátorítson minket, és jelezze elégedettségét – egyre többet tár föl magából a számunkra. A különböző vallások eltérő mértékben teszik lehetővé az Ő megtapasztalását – így az egyes vallásokban élők tapasztalatai nem kizárják egymást, hanem egy út állomásait képviselik.

Álláspontom szerint a védikus tanításokról és azok eredményéről azok nyilatkozhatnak a legtöbb joggal, akik követik a lelki élet útját. Persze, alkalmanként egyéni tapasztalataink, félreértéseink megtéveszthetnek bennünket. Ám a kitartó gyakorlatból eredő belső tapasztalat még mindig a legbiztosabb alap, amelyre építve mértékadó kijelentéseket tudunk megfogalmazni a lelki tapasztalatok lehetőségéről és ezen élmények milyenségéről.

Üdvözlettel:
István”

Forrás >>

  • Mit kell tudni a Bhagavad-gítáról? (1)
  • Cimkék: