Devāmṛta Swami: Kiégtél? Húzd Újra Az Életed!

Ha már unod az elcsépelt megoldásokat, amelyek nagy része felkapott amerikai és európai módszereket ismétel, most találkozhatsz egy valóban működővel. Devāmṛta Swami előadása augusztus 29-én, kedden 18 órától a Kaptárban.

Részletek >>

Facebook esemény >>

A VÉDIKUS ÖNVALÓ – részlet Devāmṛta Swami könyvéből

“A régi frigy darabokban hever. Végre tudja az ember, hogy egyedül áll a világegyetem roppant közönyében, amelyből a vakvéletlen folytán emelkedett ki. Sem végzete, sem feladata nincs megírva.”

– írja híres nyilatkozatában a Nobel-díjas Jacques Monod. Szavai meglehetősen durva bevezetőnek tűnhetnek a védikus önvaló berkeibe. Azért kezdtem mégis ezzel a fejezetet, mert szavai kiválóan példázzák a nyugati tudomány és az ősi védikus bölcsek tapasztalati tudása között feszülő ellentétet. Persze, a modern világban sem mindenki veszi be a molekuláris biológia professzorának dermesztő nézeteit. Azt viszont kevesen tagadnák, hogy a Monod és társai ünnepelte sivárság, emberek megszámlálhatatlan millióit sodorta a kétségbeesésbe minden technológiai fejlődés ellenére.
„Mi lett az énnel?”- kérdezhetné egy védikus időutazó az emberiség jelenlegi tudásán és színezetén eltűnődve. „Mihez tartják magukat az emberek?” –tűnődne döbbenten. 
„Mit törődsz te azzal!” –válaszolnánk az öreg bölcset félrelökve. „Hát láttál már ekkora gazdasági fellendülést és ilyen krachot, mint ez a mienk? Láttál már ehhez foghatóan praktikus, innovatív és szabad kultúrát? Szerezz inkább valami normális állást, tata, aztán majd beszélünk, ha le tudunk lassulni a szintedre.”

Mindegy, hogy az ember letűnt vagy mai kultúrában él, ugyanazt várja el a társadalomtól: segítse az egyént az életben maradáshoz és a boldogsághoz vezető útján. A társadalom vágyakkal és szükségletekkel bíró emberek összessége. Elvárható hát tőle, hogy résztvevői vágyainak és szükségleteinek kielégítésén fáradozzék. Eddig egyet is értünk. De nem egyértelműen következik-e ebből az is, hogy az igény- és vágykielégítés végett, a társadalomnak az énről való tudást kell megszólítania? Ez lesz az a védikus imperatívusz, amelynek a mostani fejezetben nyomába eredünk.
A Védák szerint minden, az én kielégítésére tett kísérlet szükségszerűen kudarcot vall, amennyiben nem alapszik az én helyes ismeretén. Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy mifélék vagyunk, nem csoda, hogy nem tudjuk kielégíteni magunkat. Ha pedig az egyén a társadalom építőköve, ebből egyértelműen következik, hogy az én ismerete nélkül társadalmat sem lehet szervezni, illetve fenntartani. 
C.G. Jung svájci pszichiáternek, a pszichoanalitikus iskola megteremtőjének, sok mondanivalója volt a nyugati társadalom belső ürességéről. A ma meglehetős népszerűségnek örvendő álomértelmezései, valamint a kollektív tudattalanról szóló írásai nagyban hozzájárultak a kortárs szellemiség és alternatív gyógyászat jelenlegi virágzásához.
A társadalom Jung szerint nem több, mint tisztulásra váró egyének összessége. Ennyiben megegyezik a Védák én- és társadalomszemléletével. A Védák azonban ennél sokkal messzebbre merészkednek azzal, hogy pontosan levezetik az én természetét. Ezzel a nyugati társadalmak és vallások számára ismeretlen vizekre evez. 
Az egyik chicagoi lapba adott híres interjújában Jung a következőket vallja:„Minden egyes betegem, aki túljutott az emberélet útjának felén, azért betegedett meg, mert elveszítette azt, amivel az élő vallás minden egyes korban ellátta követőit, és egyikük sem gyógyult meg igazán, aki nem nyerte vissza vallásos szemléletét.”
„Mit ért vallásos szemlélet alatt? Talán a hagyományos értelemben vett zsidó-keresztény jámborságot?”- kérdezte tőle egy ízben Ruth Topping szociális munkás. „Nem egészen” – osztotta meg gondolatait Jung Zürichből írt levelében:

Ha a világ mentális történelmét tanulmányozzuk, azt láthatjuk, hogy az embereknek, a primitív törzseknek csakúgy mint a magasan differenciált társadalmaknak, időtlen idők óta van valamiféle általános tanításuk arról, hogy a világ kerek egész. A mi civilizációnkban teljesen megingott ez a spirituális háttér. A keresztény tanítás ijesztően elvesztette hatását, mivel az emberek már nem értik. 
Mivel a régi tanítások a világ teljességéről szólnak, megteremtik ezáltal az egyén teljességét is. A mai ember nem ereszt gyökeret a világban. Nem tud tájékozódni. Sodródik. Ezt a problémát nem lehet egy pár szlogennel elintézni.

Láthatjuk, hogy a modern emberre egyfelől a sémi gyökerű vallási rendszerek hintik szenteltvízként közhelyeiket, és trenírozzák őket az erkölcs alapjaira anélkül, hogy (legyen szó akár a hagyományos judaizmusról, a kereszténységről vagy az iszlámról) az énről részletes tudással szolgálnának, másfelől pedig a Monod-féle tudós-sztárok állják útjukat olyan dajkamesékkel, hogy értelmetlen anyagdarabok vagyunk, akiket a vakvéletlen sodor a hatalmas kozmikus űrben.
Bár Jung rátapintott a nyugati dilemma lényegére, ő sem szolgált az énre vagy az egészre vonatkozó pontos tudással. E hiányosság, valamint a nyugati világ vallási szakértőinek, ökológusainak, orvosainak és tudósainak fogyatékosságai miatt ugyancsak eltöprengene időutazó bölcsünk, hogyan is lehetséges egyáltalán a teljesség, legyen manapság mégoly felkapott is a szó. Hova tűnt ebből a világból a részről, az egyéni énről szerzett átfogó tudás? És hova tűnt a tudás a mindent átfogó egészről, melynek része ez az én?

A HIÁNYZÓ LÁNCSZEM: A TUDAT.

A régi tudatosság helyreállításához a tudat megértésével kell kezdenünk. Kutatóink és elméleti tudósaink legjobbjainak belefásul az agya a tudat kergetésébe: a tudattal rendelkező én misztériuma, hasonlóan talán a kozmikus eredet rejtélyéhez, meghaladja jelenlegi intellektuális képességeinket. A védikus szövegek ezzel szemben örömmel erednek az eredet nyomába. Helyénvaló tehát, hogy a védikus messzeségek kutatását a tudatos én rejtélyén kezdjük.
Hogyan lehetséges, kérdezhetnénk, hogy régi szövegek ilyen bonyolult kérdéssel foglalkozzanak? Valójában azonban, mihelyst túllépünk zavarunkon és előítéleteinken, sokkal inkább azt kellene kérdeznünk, hogyan lehetséges az, hogy a modern civilizáció ilyen sokáig nem foglalkozott a tudat kérdésével.
Semmiről nincs több első kézből vett tapasztalatunk, mint saját tudatunkról. Kézenfekvő közelsége ellenére mégis ez a legnagyobb modern rejtély. Megfelelő barométer lesz tehát a Védák intellektuális erejének bemérésére. Hogy egy pillantást vessünk a tudatnak az énnel való kapcsolatára, próbáljuk ki a

Védákban szereplő négy rövid és egyszerű kísérletet:
1. kísérlet: Állj meg egy percre és próbáld belülről érezni testrészeidet! Kinek a végtagjai ezek?
Gondolkodás nélkül felelünk: „Ez itt a kezem, éppen nyitogatom, ez itt az orrom, éppen szaglászom vele, ez meg itt a gyomrom, amint korog.” Senki nem mondaná sem magyarul, sem angolul, sem németül vagy oroszul: „Én kéz, én orr, én has”. Mind nyelvünk, mind mindennapi tapasztalatunk alapján arra következtethetünk ebből, hogy van valami rejtélyes dolog, ami tulajdonjogot követel mindeme szervek, érzékek és végtagok fölött. Minden az övé tehát; de hol van ő maga? 
A hétköznapi életben a növekedés és öregedés megnevezzéssel illetjük annak a testnek a változásait, amelynek szervezetei és részei fölött ennek a rejtélyes valaminek használati joga van. A Védák szerint nem változás történt, hanem a test cserélődött ki. 
A tudósok becslése szerint az emberi testet durván 60 trillió sejt építi fel. Jóllehet, minden sejt időről időre kicserélődik, alapvető személyazonosságunk mégis megmarad. A védikus tanítás ezt így fejezi ki: Bár az egész test változik, valami változatlan marad. 

2. kísérlet: Próbálj meg magadba nézni. Próbáld meg finoman kitapintani a személyes én gyökerét, szubjektív élményed magját. Mi van ennek az én-ségnek a legbelsejében? Próbáld meg felfedezni!
„Amit látok, – mondhatnánk ezután, különböző lelkiállapotok. Ez lennék hát én.”
Jó, jó, de gondold el: ki az, aki mindezt látja? 
Éppen úgy, ahogy fizikai testünkre külső megfigyelőként tekintünk rá, lelki tartalmainkhoz is hasonlóképp viszonyulunk. Mikor hangulatainkról, képzelődéseinkről, gondolatainkról beszélünk, van valaki szemlélő, aki minden esetben különbözik vizsgálódásai tárgyától. Érzelmeink és egyéb tudati jelenségeink szemtanúja láthatatlan és megnevezhetetlen, mégis jelen van: ő az, aki tapasztal és érzékel.
A tanú mi magunk vagyunk. Nem léphetünk hátra egy lépést, hogy szemrevételezzük, mert ő is hátra fog lépni velünk. 
Kísérletünket egy másik módon is megközelíthetjük: próbáljuk meg tudatilag lehámozni magunkról minden egyéniségből és társadalmi meghatározottságból adódó héjat, ami szubjektív énünk magját borítja. A végén megleljük azt a kikerülhetetlen tényezőt: saját tudatos énünket, amelyet egész végig természetesen hozzánk tartozónak vettünk.

3. kísérlet: Aludtál már tökéletesen sötét szobában? Próbáld ki ma este! Vaksötét van, egy szemernyit sem látsz. De a tudatos éned fülel. Végigmozizza elméd gondolat-, emlék- vágy- és képzeletkavalkádját. A tudat tárgyai felvillannak és elköszönnek: maga a tudat azonban állandó.

4. kísérlet: Fekszel egy vaksötét szobában. Próbálj meg kiugrani tudatos énedből, hogy külső megfigyelőállásból szemrevételezd. Nem megy. A tudat még az önmaga megismerésére irányuló kísérleteknek is csak alanya tud maradni. Nélküle nem létezik létélmény.

Ahogy a nap egymagában beragyogja ezt az egész univerzumot, úgy világítja be tudatával a testben lakozó élőlény az egész testet. 
(Bhagavad-gītā 13.34)

A környező világunkkal és saját magunkkal szembeni tudatosság mind annak köszönhető, hogy van tudatunk. Ez létünk alapja, a nyugati gondolkodók számára mégis végső, megoldatlan rejtélyt jelent. Még a róla való fogalomalkotás is nehezükre esik, ami érthető, ha meggondoljuk, hogy a tudósoknak egészen a közelmúltig leplezniük kellett, ha a tudattal akartak foglalkozni kutatásaikban, különben megtagadták volna tőlük a tudományos elismerést és az anyagi támogatást. 
A védikus bölcsek számára ezzel szemben egyértelműnek tűnik, hogy nem adhatunk számot a világegyetemről anélkül, hogy e bizonyos számot adó lény mibenlétét tisztáznánk. Ahogy mintegy 1500 évvel ezelőtt az egyházatya Szent Ágoston megfogalmazta: „Épp azt keressük, amivel keresünk”. Ezt a felismerést mindeddig nem sikerült a modern tudósoknak megtenniük. Talán azért találják ezt oly nehéznek, mert a tudatunk életünk legbensőségesebb része. Ott van mintegy előrecsomagolva minden tettünkben és gondolatunkban. A tudósoknak először is azt kell belátniuk, hogy a tudat önmagában létező. Utána következhet csak annak felderítése, hogy honnan ered ez a tudat. Ahogy Max Planck, a kvantumfizika német bölcse megjegyezte: „A tudomány képtelen megoldani a Természet végső rejtélyét. Mégpedig azért, mert végső soron mi magunk is részei vagyunk annak a bizonyos misztériumnak, amelyre keressük a választ.”
A védikus szövegek komoly tanulmányozója hamar belátja, hogy a tudat a védikus bölcsek számára olyan, mint eszkimónak a hó: kikerülhetetlen valóság. A régi védikus tudósok hamar megbékéltek a tényekkel: azzal, hogy az ember a tudatán keresztül látszatként tapasztal mindent, ami az anyagi világban van. Ahelyett tehát, hogy hátat fordítanánk a tudat rejtélyének, inkább megszívlelendő, ha némi hitelt előlegezünk a védikus irodalomnak, mely a titokról fellebbenti a fátylat. A védikus módszertan azzal kezdi, hogy elfogadja azt, ami amúgy is egyértelmű: a tudatosság alapvető, minden egyéb csak függelék. Ez az az alap, amelyből minden további következik… “

Részlet Devāmṛta Swami: Kutatás a védikus India után című könyvéből.

Cimkék: