Ezerarcú osztályterem

Az életre nevelés védikus gyakorlata

Az immár több ízben is Magyarországon járt Śrīla Bhaktividyā-pūrṇa Svāmī Mahārāja, a nyugat-bengáliai Mayapurban található ISKCON-város gurukulájának (bentlakásos általános- és középiskola) alapítója több előadást és szemináriumot is tartott védikus szentírások, védikus pszichológia és védikus pedagógia témakörben. Az egyik előadás után sikerült mikrofonvégre kapnunk őt, akit a védikus oktatás elveiről faggattunk.

– Egyik előadásából kiderült, hogy az oktatásnevelés modern és védikus megközelítése bizonyos kérdésekben eltér egymástól. Nyugaton például egy-egy osztályban ugyanahhoz a korcsoporthoz tartozó gyerekek tanulnak együtt. Mit javasol a védikus pedagógia a tanulócsoportok összeállításakor? Az óvodában, iskolában egykorú csoportokat találunk-e, vagy vegyes életkorúakat?

– A kortársak az életünkben mindig jelen vannak, mindig látunk magunk körül olyanokat, akik hasonló helyzetben vannak, mint mi. Ugyanakkor, ha most kimennénk az utcára, biztosan látnánk olyanokat is, akik idősebbek vagy fiatalabbak nálunk. Így működik a világ. Az élet minden pillanatában találunk magunk körül velünk egykorúakat, nálunk fiatalabbakat, és idősebbeket is. Ez a normális élet, ez a valóság.
Éppen ezért nagyon furcsa, hogy van egy oktatási rendszer, ahol húsz-huszonöt évig csak egykorúakkal vagyunk együtt, és igazából nem tanulunk meg viselkedni a nálunk fiatalabbakkal és a nálunk idősebbekkel. Ez egy olyan kultúrát eredményez, ami rétegezett, nem pedig homogén. Az idősebbeknek van egy külön értékrendjük, a középkorúaknak is van egy értékrendjük, a feltörekvő fiataloknak és a punkoknak úgyszintén.
A védikus módszer az, hogy az összes különböző korcsoportú gyerek egyszerre, egy csoportban jár iskolába. Az idősebbek már az elejétől kezdve tanítják a fiatalabbakat, a fiatalabbak pedig szót fogadnak nekik. Ha belegondolunk, a családban is az a normális, hogy különböző korú gyerekek vannak együtt. A védikus kultúrában a fiatalabbak tisztelik az idősebbeket, az idősebbek pedig gondoskodnak a fiatalabbakról. Mindent együtt csinálnak. A mai kultúrában azonban gyakran azt látjuk, hogy a testvérek nem jönnek ki egymással, mivel mindig csak a saját korcsoportjukkal vannak együtt. Mivel nemcsak a családban, de mindenütt az a természetes, hogy fiatalabbak és idősebbek együtt vannak, nagyon eltér a valós élethelyzetektől, ha az ember az egész napját harmincöt azonos korú gyerekkel tölti. Ilyen helyzet az iskolarendszeren kívül nem létezik. A védikus elveken alapuló iskola ezzel szemben a valós társadalmat tükrözi. Ugyanakkor ez egy ellenőrzött környezet, ahol a hangsúly a tanuláson és a tanultak alkalmazásán van.

– A védikus oktatásban tehát különböző korú gyerekek tanulnak együtt. A modern oktatási rendszerben viszont többek közt azért járnak azonos korú gyerekek egy osztályba, mert a tantervben az egyre magasabb osztályok tananyaga egymásra épül. A védikus iskola hogyan oldja meg a különböző korcsoportok párhuzamos oktatását?

– A védikus oktatás a hasonlóságon alapszik. Kétfajta tudás van. Az egyik fajta nem függ a korábban tanult tudásanyagtól; például a német történelmet meg lehet tanulni anélkül, hogy ismernénk a magyar történelmet. Ez nem olyan tudás, ami korábban tanult anyaghoz kötődne, más szóval ez amolyan „mennyiségi” tudás. Vannak azonban olyan ismeretek is, melyeknek elsajátításához tisztában kell lenni a korábban tanultakkal. A modern rendszerben minden új anyagot valamilyen korábbi tananyagra építenek. De ha visszagondolunk az iskolai élményeinkre, láthatjuk, hogy rengeteg olyan dolog volt, amit bármikor megtanulhattunk volna, függetlenül attól, hogy melyik osztályba jártunk. Így ahelyett, hogy sok tanár van és több osztály, meg lehet oldani az oktatást úgy is, hogy egyetlen tanár tanítja az egész iskolát, az elejétől a végéig. A rendszer úgy működik, hogy az egymásra épülő, szisztematikus tudást a tanár átadja a legidősebb diákoknak, akik továbbadják azt a fiatalabbaknak, akik aztán szintén továbbadják a náluk fiatalabbaknak. Mert a legtöbbet úgy tudunk megtanulni, ha tanítunk is. Ha halljuk a tananyagot, akkor annak a harminc százalékát tudjuk megjegyezni. Ha halljuk és látjuk is, akkor az ötven százalékát, ha halljuk, látjuk és le is írjuk, akkor a hetven százalékát, ha pedig tanítjuk is, akkor a kilencven százalékát. A védikus rendszerben része a tantervnek, hogy az idősebb diákok tanítják a fiatalabb diákokat. Egyrészt így jobban megismerik a témát, másrészt a tanításhoz újra át kell nézniük az anyagot. Ráadásul, amikor a tanár az idősebb tanulókat tanítja, a kicsit élesebb eszű fiatalabbak már elkezdik magukba szívni a hallottakat. Amikor pedig a fiatalabbakat tanítja, akkor az idősebbek újra hallják, felfrissítik magukban a témát.

– Ez azt jelenti, hogy ebben a rendszerben egyetlen tanár tanítja az összes tantárgyat?

– Általában igen, bár vannak olyanok is, akik egy bizonyos témára specializálódnak, de nem ők a felelősek a diákok személyes fejlődéséért.

– Hány éves korukig tanulnak a gyerekek?

– A védikus rendszerben az oktatás ötéves korban kezdődik és huszonötéves korig tart.

– Akkor öttől huszonöt éves korig egy osztályba járnak a diákok?

– Igen.

– Ez elsőre egy kicsit furcsán hangzik.

– Igen, de az élet is ugyanilyen. Ha kimegyünk az utcára, ott találjuk a háromévest és a kilencvenévest is.

– Hogy lehet lekötni egy ötéves gyerek figyelmét?

– Úgy, hogy lényegi tudást adunk át neki. Ez azt jelenti, hogy az ötéveseket valószínűleg a hat-hétévesek fogják tanítani. Őket a fölöttük lévők, azokat szintén a fölöttük lévők, és így tovább. Vannak olyan órák, amikor a tanár mindegyiküket tanítja, és vannak olyanok, amikor csak egy bizonyos korcsoporttal foglalkozik. Ha általános tanulásról van szó, akkor a diákok megkérdezik a felettük tanuló gyereket. Ha jobban belegondolunk, ez az elképzelés a nyugati oktatástól sem teljesen idegen. De a nyugati rendszerben az oktatás valódi elvei csak akkor kezdenek el működni, amikor eljutunk az egyetemi szintig, teljesen pedig csak posztgraduális szinten bontakoznak ki. Általános- vagy középiskolában az ember csak gyerek, s egészen addig, amíg meg nem kapja a diplomáját, csak diák. Tudóssá csak akkor válik, ha elkezdi a posztgraduális képzést. Csak ott fogják igazán megtanítani neki, hogyan kell gondolkozni, hogyan kell értékelni a hallottakat. A védikus rendszer ennek épp az ellenkezője: mindez már az ötéveseknél elkezdődik. A tutori rendszer nyugaton csak az egyetemi és a posztgraduális oktatásban bevett dolog. De ha ez a fajta oktatási mód a legjobb, akkor miért ne alkalmazhatnánk már az ötéveseknél is? Ahelyett, hogy olyan embereket képzünk, akik 20-25 évnyi tanulás után kapnak a kezükbe egy papírt, és amikor a papírjukkal kikerülnek az utcára, fogalmuk sincs róla, mihez kezdjenek vele, már az elejétől fogva megtanítjuk a gyerekeknek a gyakorlati alkalmazást. S amikor 20-25 éves korban kikerülnek az életbe, mesterei lesznek a szakterületüknek, nem pedig olyan diákok, akik csak tanultak, de a tanultakat sohasem alkalmazták a gyakorlatban.

– Köszönöm szépen a beszélgetést.

Prema-vinodinī devī dāsī