Felzabáljuk a Földet! Isten tudja…

Tudta, hogy felzabáljuk a Földet? Magyarként „csak” dupla annyit fogyasztunk, mint amennyi ahhoz kellene, hogy jusson valami az utódoknak is, vagy akár még nekünk is a jövőben. Persze mások sokkal többet fogyasztanak, megint mások pedig lényegesen kevesebbet. De vajon szólt már nekünk erről valaki korábban? Pár száz évet most visszautazunk, hátha felhívták már a figyelmünket a Földdel való bánásmód mikéntjére.

A Föld bolygón élő emberiség utoljára közel ötven éve fogyasztott annyit a Földből egy év alatt, amennyit a bolygó ugyanennyi idő alatt képes megtermelni. Ezt onnan lehet tudni, hogy 1970-ben még december 23-ára esett az a nap, amikor elértük az adott évi egyenlőséget a Föld egy év alatt termelődő energiája és a fogyasztás mértéke között. Ez a nap idén már augusztus 2-a volt, vagyis az idei évben 1,7 Földre lenne szüksége a jelenleg a Földön élő embereknek és ez bizony egy folyamatosan romló számsor legújabb rekordja. Vagyis bőven túlfogyasztunk. Igen, mi emberek.

Mi, magyarok is átlag felettiek vagyunk, hiszen mi kétszeresen fogyasztunk túl – vagyis ha mindenki úgy élne a Földön, ahogy mi, akkor pontosan kettő ugyanilyen bolygóra lenne szükségünk ahhoz, hogy fedezni tudjuk az igényeinkkel járó energiát, termést.

Ebben bizony mindenki jócskán benne van. Ki jobban, ki kevésbé, de ez bizony olyan dolog, amiről mindenki tehet és amiért – vagy inkább, ami ellen – mindenki tehetne.

Az Isten tudja sorozat legújabb írásában a fentiekből kiindulva arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon a régi tanításokban van-e bármi olyan, amit nem fogadtunk meg, és ami segíthetne.

A kérdésünk így hangzott:

A vallásának mely tanításával tudna segíteni abban, hogy az emberek felismerjék felelősségüket a Föld és a rajta élők jelenével és jövőjével kapcsolatban, és mi az, amivel esetleg a hozzáálláson való változtatásra is rá tudná venni őket?

(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)

Farkas Pál
buddhista tanító

A Buddha megvilágosodása akkor következett be, amikor felismerte az okfüggő keletkezést és megszűnést, azaz még mélyebben felismerte a szándékos cselekedetek mozgatórugóit, és átlátta, hogy a belőlük folyó következmények azután újabb tapasztalatok és újabb cselekedetek kiváltó okai lesznek, ami hat az emberre önmagára, de hat másokra, közelebbi és távolabbi környezetére is. Meglátta azt az ok-okozati hálót, amelyben partra vetett halakként vergődnek a hétköznapi emberek. Ezért jelölte meg a szenvedés legfőbb okaként a tudatlanságot, amikor az ember nem a valóságnak megfelelően látja és értékeli a dolgokat, és ezért a megszerzés vagy megsemmisítés vágyával és egy hamis, elkülönült személyiségkép kiépítésével reagál rájuk, nem véve észre, hogy ezernyi szállal kötődik az élet minden aspektusához.

Amikor tanítani kezdett, gyakorta rámutatott arra:

hogy az élőlények élete időben és térben is szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy az ember minden gondolata, szava és tette formálja ezt a hálót, és így természetesen tapasztalja a következményeket is.

Ahogy egyik tanítóbeszédében mondja, „Magára vigyázva az ember másokat óv, szerzetes másokra vigyázva óvja önmagát.” Az éber tudatosság gyakorlása által az ember magára figyelve óvja a többieket. Ha türelmet, ártalmatlanságot, szeretetet és együttérzést gyakorol irántuk, másokra figyelve óvja önmagát.

Tanításának ez a fontos felismerése a szerzetesek fegyelmi szabályzatában is számtalan helyen tükröződik. A saját számára erdei kunyhót építő szerzetesnek például nem szabad megzavarnia az adott helyen élő többi élőlényt, az épület nem haladhat meg egy szerény méretet, csak természetes anyagokból készülhet, és növényeket is csak mértékkel és nagy körültekintéssel tisztíthat el az útból. A szerzetes kéréseivel nem terhelheti az adományozókat, a szükségesen felül nem birtokolhat semmit, az visszaszáll a Közösség birtokába. Tevékenységei közben óvnia kell a sarjadó életet és az életadó vízforrásokat.

Galgóczi István
muszlim hitoktató, arabista, politológus

Az iszlám tanítása szerint, az embernek kötelezettségei vannak Isten, az emberek és a környezete felé. Természetesen az emberek is a környezetének a részei, tehát minden teremtett lény és tárgy felé ugyanolyan vallásos tisztelettel kell közelednie. Minden teremtettben a Teremtőt kell látnia, tehát minden és mindenki egyenrangú.

Tudjuk, Ádám nevezte el a növényeket és az állatokat. Nevet adni valakinek azt jelenti, hogy vigyázok rá, óvom, felelősséget vállalok érte. Azáltal, hogy Ádám, azaz az ember(iség) nevet ad(ott) a természetnek, egyben deklarálta is, hogy vigyáz rá.

Természetesen Isten megengedi az embernek, hogy a természetből elvegye azt, amire szüksége van, és Ő megengedte. (Gondoljunk arra, hogy az iszlámban tilos az alkohol fogyasztása vagy a disznóhús evése.) De elvenni csak annyit szabad, amennyi szükséges, és az életet szolgálja, nem a luxust. „Ó! Ádám fiai! (emberiség, a ford. megj.) Minden imahelyen öltözzetek úgy, ahogy kell! És mértékkel egyetek, igyatok! Mert Isten nem szereti a pazarlókat!” (7:31)

Jól tudjuk, a forró, sivatagos környezetben a fa nagy kincs, az árnyéka akár életet is menthet. Egy fát igazságtalanul kivágó, Muhammad szerint, a Pokolban fog bűnhődni.

Az első kalifa, Abú Bakr (úr. 632-634) a hadjáratok során megtiltotta a fák, illetve a gyümölcsfák kivágását, mivel azok nők, és gyerekek életéről is gondoskodnak. Szulejmán szultán az egyik katonáját azért ölette meg, mert az a lovával az érő búzamezőben „vagánykodott”, jelentős kárt okozva mások későbbi táplálékában.

Természetesen a jövőnk formálásával kapcsolatban az iszlám világának is fontos szerepe van, mivel a 30 leggazdagabb ország között iszlám országok is vannak: (26.) Omán, (16.) Bahrein, (14.) Szaúd-Arábia, (9.) Emirátusok), (6.) Kuvait, (5.) Brunei – és az első Katar.

Kustárné Almási Zsuzsanna
református lelkész

A Biblia tanítása szerint az ember egy a teremtmények közül, hiszen a föld porából vétetett és oda is tér vissza (1Móz3,19), ugyanakkor mégis kiemelkedik közülük azáltal, hogy Isten különleges méltósággal ruházta fel. Az ember ugyanis Isten képmása, abban az értelemben, hogy felelősséggel bíró lény és a teremtett világban Isten „jele”, képviselője. A teremtett világ felett való uralom nem zsarnokságra, kizsákmányolásra, leigázásra való felhatalmazást jelent, hanem olyan uralkodói magatartást, ami a pásztoréhoz hasonlítható, aki nyáját ismeri, számon tartja, őrzi.

A mai civilizált ember úgy él, mint aki nem akar tudomást venni teremtményi mivoltáról és az élet őrzésének ős-eredeti feladatáról. A tudás, a technikai fejlődés birtokában kontrollvesztettekké válunk. Nem Isten jelei (kezei) akarunk lenni a világban, hanem istenek.

„ A bibliai írások általános meggyőződése, hogy az élet, melyet vagy a lehelet/lélegzésben vagy a vérben lokalizálnak, az állatok és az ember esetében is az Isten ajándéka, amely fölött egyedül Istené a végső rendelkezési jog (vö.MTörv32,39; 1Sám2,6)… A létezők teremtményi mivolta, az egység, az összetartozás és analóg értelemben a szolidaritás mozzanatát is magában foglalja.

A teremtmények a Teremtőtől való eredet és a rá való irányultság alapján szolidárisak, közös sorsúak. Az a tény, hogy végső soron ugyanazon, nem túl nagy számú alapelemből épülnek fel a létezők, ismét csak az egymáshoz tartozásukat húzza alá.

Az ember testisége alapján az anyagi világmindenséggel össze van kapcsolva és a természetbe be van ágyazva… Ha ez így van, akkor feladata, hogy a vele egy sorsközösségben lévő többi teremtményre gondja legyen, és óvja az élettérül kapott világot.” (Puskás Attila: A teremtés teológiája,310-311.)

Tornóczky Gusztáv József
hindu/vaisnava oktató, jógaoktató

Az összes Upanisad (India ősi szent iratainak, a Védáknak leglényegesebb része) bevezető mantrájában figyelmeztet bennünket, embereket, hogy Isten teljesként teremtette meg ezt a világunkat, amiben minden benne van az élethez, ami szükséges számunkra. Az Upanisadok legfontosabbika, a Srí Ísópanisad első mantrája kijelenti, hogy Isten teremtett mindent és minden Hozzá tartozik, az Ő tulajdona – nekünk, embereknek ezért csak azon szükségszerű dolgokhoz van jogunk, ami az életünkhöz ténylegesen kell és közben is tudjuk, hogy valójában minden Krisnáé. Ha valaki így él, akkor odaadó és szeretetteli életvitele összhangban lesz az Úrral és így az általa teremtett világ rendjével is. A vallásos élet tehát egyben mértékletes is, így az ember nem kihasználó attitűddel él, hanem Isten szolgájaként felelősnek érzi magát a teremtés összhangjának fenntartásában.

Például, ha valahol kivág egy fát emberi célokra, akkor gondoskodik az utánpótlásáról is, szükségtelenül pedig nem vág ki fát.

Fontosnak tartja egy hívő, hogy tetteinek milyen következményei vannak, ezért, amennyire tőle telik, igyekszik felelősen dönteni cselekedeteivel kapcsolatban a következő területeken: Istennel – élőlénytársaival – környezetével – és önmagával kapcsolatban. Ezek elválaszthatatlanok egymástól, mivel mi mindannyian a világ részei és nem urai vagyunk.

A Földre, mint édesanyánkra tekintünk Krisna-hívők, hiszen mindennel ellát bennünket, emberiséget. Az édesanyánkkal pedig tisztelettel, szeretettel és hálásan bánunk.

Ez a szemlélet, amit a Védák és a Bhagavad-gítá tanítanak az alappillére a Föld és minden rajta élő testvérünkkel való harmonikus együttélésre.

Verő Tamás
rabbi

Ha én nem cselekszem magamért, akkor ki cselekdjék értem? Ha csak magamért cselekszem, akkor mit érek én? Ha most nem, hát akkor mikor? – Az atyák bölcs tanításai 1:14.

Sohasem szabad kételkednünk abban, hogy tudunk-e segíteni. Kivétel nélkül minden embernek megadatott, hogy jobbá tegye a világnak azt a szegletét, amelyben él. A történelem arra tanít minket, hogy az emberiség egyetlen egység: bármi történik is, akár a földkerekség legtávolabbi pontján, előbb-utóbb befolyásolja életünket.

Felelősségünk beteljesítésének csupán egyetlen feltétele van: hogy az isteni és abszolút erkölcs és etika hasson át minket. Ha saját, egyéni szempontunk alapján mérlegelünk, s hagyjuk, hogy személyiségünk diktálja cselekedeteinket, akkor esetleg többet ártunk, mint használunk – mind másoknak, mind magunknak.

Az embertársaink iránti felelősség mellett környezetünkért is nagyban felelősek vagyunk. Az ember a teremtés ékköve, de anyagi – állati, ásványi, növényi – világunk minden egyes részét ugyanez az isteni szándék és cél tölti el, következésképp ekként is kezelendő. A környezet szent, senkinek sincs joga pusztítani; elemeit csak olyan mértékben vehetjük igénybe, amennyire az kapcsolatban áll evilági küldetésünkkel.

Igen: állatokat tenyésztünk, növényeket termesztünk önfenntartásunk érdekében, fákat döntünk ki, hogy házat, iskolát építhessünk, kivonjuk a föld olaját, hogy energiát nyerjünk. Ha azonban nem produktív és magasabb célok érdekében használjuk a környezetet, ugyanolyan éberen kell ügyelnünk rá, mint önmagunkra.

Mindnyájan ugyanabban a világban élünk. Ha valaki nehézségekkel küzd, mindnyájunknak át kell éreznünk; ha valakinek sikerül valami, mindnyájunknak részesednünk kell belőle. Mindannyiunknak megadatott a választás: észrevesszük-e ezt a felszín alatt meghúzódó egységet, vagy fejünket elfordítva csak magunkkal törődünk, akár még mások rovására is. A felelősség az egyik legnagyobb adomány, amelyben az Örökkévaló részesített minket, s amely által tevőleges résztvevői lehetünk a Teremtésnek. Soha sem szabad lemondanunk erről az adományról. A világ sorsának kényes egyensúlyában lehetséges, hogy egyetlen jó cselekedet is átbillenti a mérleg nyelvét.

Cimkék: