20Indiában idén június 20-án ünnepelték a Szekérfesztivált, amely az ország legősibb ünnepe. Általában 1,7-2 millió ember érkezik Puriba, ez az egyik legnagyobb zarándoklat, a Kumbha Melához hasonlóan.
A helyi lakosok szinte egész évben erre az ünnepre készülnek. Már kora tavasztól készítik a virágdekorációkat és azon meditálnak, hogy tehetnék elégedetté az Univerzum Urát, Jagannāthát, Baladevát és Subadhrát, azaz kedves Testvéreit. Orisza államban ugyanis úgy tekintenek Jagannāthára, mintha saját családtagjuk lenne. Igaz ez szerte Indiában minden népcsoportra, a brijbasikra és a Himalájában élőkre is. Személyes és közvetlen kapcsolatot ápolnak évezredek óta Istennel.
Történetek a mosolygós gyermeki forma mögött
Jagannātha Maga Kṛṣṇa, egy különleges formában, hatalmas szemekkel, összetöpörödött végtagokkal. Több történet is kering róla és Testvéreiről, miért torzult el ennyire a formájuk.
Az egyik szerint egy korábbi korban, yugában élő király, Indradyumna nagyon vágyott arra, hogy imádhassa Kṛṣṇát és Testvéreit. Az istenszobrok, mūrtik kifaragásához meg is találták a megfelelő faanyagot, amit hosszas, több esztendős keresgélés követ mindig. Kifaragásukhoz silpát, azaz egy képzett brāhmaṇa szobrászt invitált udvarába, aki nagyon titokzatosan viselkedett. Egyesek szerint ő Visvakarma volt, a félistenek mérnöke és építésze, aki tudta, hogy kell megfelelően megformálni a mūrtikat. Utasításba adta a királynak, hogy amíg nem engedélyezi, nem léphet be műhelyébe, a mūrtik a pillantásoktól távol készülnek. Hosszasan zajlott a munka, majd egy idő után teljes csend honolt a műhelyben. A király egy napon nem bírta tovább és feltépte az ajtót. Ekkor ott állt a kissé befejezetlennek tűnő istenszobrok előtt és szinte sokkos állapotba került, felismerve, hogy mit tett. Tette azonban az isteni elrendezés része volt. Az édes, gyermeki formák ugyanis tökéletesen kifejezik Isten szeretettel teli, gyermeki, ártatlan arcát. Azt a mozzanatot, amikor találkozik szeretett hívével és szinte elolvad követői odaadásától.
A másik történet is éppen erre utal. Kṛṣṇa, miután Vṛndāvanában felcseperedett, Dvārakāba ment, hogy királyi kötelességeit teljesítse. Meg is nősült és kötelességei végzése közben úgy tűnt övéinek, hogy elfeledkezett gyermekkori pajtásairól a gopákról és gopīkról. Egy napfogyatkozás alkalmával azonban újra találkozott velük Kurukṣetrán, ahol a találkozás örömétől annyira extázisba került, hogy ezt a szeretetteljes formáját nyilvánította meg. Hatalmas szemekkel figyelve és várva híveire, nyújtózó kezekkel várva az ölelésre és óriási mosollyal biztatva a lelki gyakorlókat.
Egy harmadik, kissé kevésbé ismert történet szerint Dvārakāban is megtörtént ez a jellegzetes átalakulás az eksztázis hullámainak hatására. Kṛṣṇa királynői arról faggatták Rohinī anyát és Subhadrā Devīt, húgukat, hogy Kṛṣṇa miért olyan, mintha mindig máshol lenne a szíve, mintha máshová összpontosulna a figyelme. Ekkor a hölgyek hallhattak Kṛṣṇa és a gopīk gyermekkori kedvteléseiről. Noha Subhadrā volt az ajtó őrzője, későn vette észre, hogy Kṛṣṇa és Balarāma hallgatóznak az ajtajuk mögött. Amikor kinyitották a társalkodó ajtaját, hatalmasra kerekedett szemekkel, az eksztázis érzéseibe merülve emlékeztek vissza gyermekkori barátaikra és szeretteikre. Bárhol, ahol a hívők összegyűlnek és ilyen szépen beszélgetnek az Úr kedvteléseiről, az meglágyítja az Ő szívét.
A fesztiválhoz számos más legenda is kötődik
A Jagannātha templom tetején található zászló jelzi, hogy az ünnep előtt állunk, vagy az Istenszobrok már elhagyták a templomot. A zászló cseréje rendszeres és nagyszabású mutatvány, oda felmászni ugyanis, kötelek és biztosítás nélkül, életveszélyes. A zászlócserélők azonban ragaszkodnak szolgálatukhoz, és Isten védelmében bíznak. A zászlóról úgy tartják, hogy olykor a széliránnyal ellentétesen is lobog, ami valószínűleg egy, a templom felett található speciális áramlatnak, vagy az épület kialakításából fakadó egyedi feláramlásnak köszönhető.
Az Istenszobrokat néhány évtizedenként cserélik is, a rituális fürdetéstől, hordozástól ugyanis megsérülnek és nem mindig elegendő az évenkénti újrafestés. Ehhez különleges fagyűrűkkel, mintákkal ellátott és speciális fajtájú fákat keresnek. A cserét végző silpák gyakran 1-2 évvel a különleges szolgálat után hazatérnek a lelki világba.
A Jagannātha templomba csak hinduk léphetnek be, de a Szekérfesztivál idején bárki láthatja az Istenségeket, vallási hovatartozástól függetlenül. A főtemplom mintájára India-szerte kisebb Jagannātha templomokat állítottak be, ahol bárki közvetlenül is meglátogathatja az Univerzum Urát. Ezek a kis zarándoklatok általában különleges és édes elrendezéseket hoznak a résztvevők életébe.
A Szekérfesztivál az az ünnep, amikor ha kinyitjuk a szívünket, őszintén vágyunk a kapcsolódásra a Legfelsőbbel, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Ő majd kezet nyújt felénk.
Kṛṣṇa szekere Mathurāba
A Szekérfesztivál elődjéről már a Śrīmad-Bhāgavatam 10. Énekében és a Kṛṣṇa könyvben is találunk leírást. Kṛṣṇa és Testvére egy szekéren ment Vṛndāvanából Mathurāba, hogy szembenézzen a gyilkos Kaṁsa haragjával és megbüntesse. Barátai, szülei és szülőfaluja lakói nagyon féltették Őt. A szekerüket felzászlózták, hogy messziről is látható legyen, tejtermékekkel és édes preparációkkal látták el Őket az útra, amelyeket ételajánló agyagedényekbe helyeztek, éppen úgy, ahogy azt ma Purīban teszik. Akik nem tarthattak Kṛṣṇával, a szekérrel párhuzamosan, az erdőben futottak utána, annyira féltették és hiányolták.
A szekérút jelképesen megfelel annak, ahogy Kṛṣṇa kijön Vṛndāvanából, szent és legfelsőbb lakhelyéről azokért a lelkekért, akik nem tudnának maguktól belépni oda, tehát értünk is. A legegyszerűbb és legelesettebb lelkekért, akik őszinte szívvel vágynak az Ő társaságára. A Szekérfesztivál ennél fogva az örök szimbóluma annak, ahogy Isten közvetlenül eljön híveiért.
A tradíció Purīban
Az Orisza állambeli Purī városában több ezer éve minden egyes fesztiválra három új, gigantikus faszekeret ácsolnak, ezeket Akṣaya trītīyā napján, a május elején esedékes évi szerencsenapon kezdik el faragni. A színesre festett, faragványokkal díszített, kupolás szerkezetű szekerekben nincs motor, kézi hajtással működnek. A szekerek 18, 16, illetve 14 kerékkel rendelkeznek és különleges, ún. yantra formájúak, amelyek gyakorlatilag egy kis templomnak, imádati talapzatnak felelnek meg. Minden szekér eltérő magasságú és más-más színű, így a hívek már messziről meg tudják állapítani, melyik szekéren Istennek mely formája utazik. Az eseményen az összegyűlt résztvevők az egyik templomból a másikba húzzák át a szekereket, ahol Kṛṣṇa istenszobor formája 10 napig vendégeskedik, majd visszatér eredeti tartózkodási helyére. Az utazást fontos ceremóniák kísérik.
Orisza állam királya, aki tiszteletbeli királyi címét még ma is őrzi a demokratikus Indiában, nemcsak részt vesz az ünnepségen, hanem maga sepri fel az utat a szekerek előtt, kifejezve, hogy Isten szolgájaként tekint magára, a ráruházott szerep és hatalom pedig a szolgálat eszköze.
A Szekérfesztivál ünnepét követően az istenformákat visszahelyezik a Jagannātha templomba, eredeti oltárukra, ahol a papok folytatják megszokott imádatukat, amely során naponta átöltöztetik Őket, rituális kellékek felajánlásával és ételajánlásokkal kedveskednek Nekik. Az ételeket egy olyan konyhában készítik, amelyben évezredek óta őrzik a lángot, és ahol sohasem alszik ki a tűz. Az így főzött és felajánlott vegetáriánus ételekből naponta több tízezer embert vendégelnek meg. Az imádati rítusokban azoknak a családoknak a leszármazottai vesznek részt, akik a 12. században beállították az istenszobrokat ebben a templomban, a szolgálat pedig generációról generációra öröklődik, mint egyfajta örök kötelesség.
A tradíció Indián kívül a Hare Kṛṣṇa mozgalom kiemelkedő tanítómestere, Śrīla Prabhupāda által vált ismertté, aki 1967-ben San Franciscoban rendezte meg az első felvonulást tanítványaival.