- A Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségének tagjai az Úr Kṛṣṇát az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként tisztelik. A Kṛṣṇa-tudat a hinduizmus világvallásához tartozó legnagyobb vallási irányzat. Az Úr Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége imádata a hívők legfontosabb vallásos tevékenysége.
- Az Úr Kṛṣṇát a hívők az odaadó szolgálat folyamatán keresztül képesek megközelíteni.
- Ehhez elengedhetetlen, hogy a hívők megértsék, az élőlények nem azonosak anyagi testükkel, hanem örök lelkek, és hogy megismerjék a lélekvándorlás és karma tanát.
- A vallásos folyamatok gyakorlásához kívánatos a fő erkölcsi és szabályozó elvek betartása, valamint az ahiṁsā, az erőszakmentesség elvének, és a vegetarianizmus megértése, követése.
- A legfontosabb napi tevékenységek közé tartozik, hogy a hívők erőszakmentes, vegetáriánus ételeket ajánlanak Istennek, az ilyen élelmiszer karma-mentes, lelki étellé válik.
- A mantra meditáció végzése a napi vallásgyakorlatok másik alappillére, az Úr Szent Nevének éneklése közvetlenül összekapcsolja a hívőt Istennel.
- A templomokban és központokban a Kṛṣṇa-hívők az Úr ún. mūrti-formáit imádják, amely nem különbözik Magától Kṛṣṇától. A mūrti-imádat történhet templomokban és otthon. A hívők a vallásgyakorlás alapjának tekintik a lemondás, az igazmondás és a kegyesség elvének gyakorlati megvalósítását.
- A mindennapokban a tisztaság és a tradicionális viselet segíti a megfelelő tudatállapot kialakítását az elmélyüléshez.
- Az élőlények a lelki életben hatékonyan fejlődhetnek, az elemző tanulmányozás, a tanulás által, ehhez pedig elengedhetetlen a védikus szentírások rendszeres és alapos tanulmányozása.
- A hívők (bhakták) a közösségi életben , a bhakták (hívők) és egymás társaságában még hatékonyabban fejlődhetnek, ehhez kiváló támpontot nyújt a fesztiválok és a szent helyek látogatása.
Kṛṣṇát a védikus szentírások mint az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, vagyis mint személyt mutatják be. A Krisna-tudat monoteista vallás, a hinduizmus legnagyobb sodrát, a vaiṣṇava ágat képviseli, a hívők az Úr Viṣṇut – vagy személyesebb nevén Kṛṣṇát – imádják. Isten személy, Aki különféle tulajdonságokkal rendelkezik. E tulajdonságai közül kiemelkedik 6 fensége, Ő minden tudás, lemondás, hírnév, szépség, gazdagság és erő birtokosa, ezeket a maga teljességében nyilvánítja meg, s ezeknek Ő maga a forrása is.
A „Kṛṣṇa” név legfontosabb tulajdonságára utal: Mindenkit Vonzó. Ő a legfelsőbb élőlény, Aki minden más dolog forrása, Neki magának azonban nincsen más eredete. Ő az anyagi és a lelki világ, minden energia és tudás oka, és Belőle származik minden egyes lélek, élőlény is. Eredeti, örök, tudással és boldogsággal teli transzcendentális alakjában – a kékesfekete bőrű, elbűvölő, fuvolázó fiúként – mindig a lelki-világbeli lakhelyén, Goloka Vṛndāvanában tartózkodik. Személyes kiterjedésein és energiáin keresztül azonban egyszerre mindenhol jelen van, és mindenről tudatos, s határozott céllal újra és újra megjelenik az anyagi világban is, hogy bemutassa kedvteléseit, és megvédelmezze híveit. A Krisna-tudatú hívők a legfontosabbnak tekintik életükben, hogy kifejlesszék odaadásukat és ragaszkodásukat az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Kṛṣṇa iránt, s hogy visszaállítsák vele eredeti és örök lelki kapcsolatukat – amely az élőlény legtermészetesebb sajátja -, s amely az anyagi világban számos külső inger által válik befedetté. Kṛṣṇa imádatának célja is éppen az örök lelki kapcsolatra való szilárd emlékezés.
Legteljesebb, eredeti arculata az Ő személyes, kétkarú formája (Bhagavān Kṛṣṇa). Ő a Brahman- és a Felsőlélek-arculat forrása is. Az Úr Kṛṣṇa e személyes formája örökké a lelki világban végzi kedvteléseit társaival, időről időre alászáll azonban, hogy az anyagi világban megszülető, a születést, betegséget, szenvedéseket, változásokat tapasztaló, bajba jutott élőlények számára megtanítsa az odaadás elveit, és hazahívja őket a lelki világba.
Kṛṣṇa számtalan különféle formában száll alá, hogy megtanítsa az élőlényeknek a vallás és a lelki gyakorlatok végzését. Ezek közül két kiemelkedő formája a több mint 5300 éve Vrṇdāvana nevű faluban megjelent pásztorfiú, (Gopāla) Kṛṣṇa és az Úr (Śrī) Caitanya Mahāprabhu, Kṛṣṇa 1486-ban megjelent avatārája, Aki elterjesztette a világban a korunkra jellemző legfontosabb vallásos folyamatot, a Szent Név, a Haré Kṛṣṇa Mahāmantra éneklését.
Ha Istent a Naphoz hasonlítjuk, akkor a Brahman olyan, mint e Nap ragyogása, a Felsőlélek pedig olyan, akár a földön heverő tükörcserepekben visszatükröződő napok sokasága. Végső soron tehát Isten egy személy, ám a kezdő lelki gyakorlók olykor személytelen energiáját vagy a Felsőlelket hiszik minden dolog végső forrásának, a napsugarak forrása azonban mégis csak maga a Nap.
Az odaadó szolgálat az Istennek önzetlenül, odaadóan és szeretettel végzett cselekedeteket jelenti. Istent az ilyen módon végzett cselekedetekkel tehetjük elégedetté, és ennek segítségével léphetünk Vele kapcsolatba, így érhetjük el Őt. Az ilyen cselekedetek ún. lelki tettekké válnak, amelyek az anyagi, hétköznapi tettekkel ellentétben nem okoznak az élőlény számára újabb és újabb visszahatásokat, vagyis további karmát, amely az ok-okozat működési elve szerint, a három kötőerő (a szenvedély, a tudatlanság és a jóság) segítségével megköti az embert.
Az élőlény az odaadó szolgálaton keresztül kifejlesztheti az istenszeretetet, és elérheti, hogy többé ne kelljen részt vennie az ismétlődő születés és halál végtelen körfolyamatában. Az odaadó szolgálat végzése az élőlény legalapvetőbb sajátja, amely Isten és az élőlény (jīva) közötti természetes, eredeti kapcsolat során eleve fennáll. A szolgálat kifejezést a Kṛṣṇa-tudat hagyománya nem a hétköznapi értelemben használja: nem szolgaságként, hanem sokkal inkább természetes odafigyelésként írják le a szentírások.
A vallásos életvitel önmagában még nem jelent odaadó szolgálatot, de minden olyan tett, amelyet az őszinte istenszeretetet áthat, automatikusan azzá válik. Az odaadó szolgálat biztosítja a lelki fejlődést is, azáltal, hogy megtisztítja szívünket az olyan anyagi szennyeződésektől, mint a kéjvágy, a düh, az irigység, a mohóság, a büszkeség és az illúzió. Ezek a jellembeli nem kívánatos tulajdonságok eredetileg nem tartoznak a lélek természetéhez, de az anyagi világban való lét során beszennyeződik vele. Az odaadó szolgálattal a lélek ismét levetkőzheti e gyengeségeit, egyszerű, becsületes és elégedett lesz.
Az odaadó szolgálatnak kilenc folyamata, vagyis alapvető módja van. Ezek a következők:
1. Hallani az Úrról és dicsőségéről
2. Az Úr dicsőségét énekelni, elbeszélni
3. Emlékezni Rá és cselekedeteire
4. Szolgálni a lótuszlábait
5. Imádatot végezni Neki
6. Imákat felajánlani Neki
7. Szolgálni az Urat
8. Barátkozni/barátságban lenni az Úrral
9. Teljes valónkkal meghódolni Neki
Ha az odaadó szolgálat kilenc folyamata közül bármelyiket gyakoroljuk, sikert érhetünk el a lelki életben. A hívők (bhakták) azonban nem csak egy, hanem lehetőség szerint több módszert is gyakorolnak ezek közül. A legfontosabb gyakorlat az Úr dicsőségének hallgatása és éneklése. Hallhatunk és beszélhetünk Kṛṣṇa transzcendentális cselekedeteiről, vagy hallgathatjuk és ismételhetjük Szent Neveit a Hare Kṛṣṇa Mahāmantra formájában. E gyakorlatok segítségével a Kṛṣṇa iránti szeretet hamar felébred az ember szívében.
Amikor Kṛṣṇa híveit szolgáljuk, szintén odaadó szolgálatot végzünk, a szentírások szerint ezzel még elégedettebbé tehetjük az Urat, mint ha Őt magát szolgálnánk, Ő Maga is hívein, bhaktáin keresztül megközelíthető. Ezért a Kṛṣṇa-tudatú hívők számára nagyon fontos a bhakták, hittársak társasága és az odaadó szolgálat közös végzése.
Nem a test az éned! A lélek a testben rejlő szikra
Az élőlény – az egyéni lélek – eredeti énje egyáltalán nem azonos a látható anyagi testével. Valódi önazonosságát tekintve minden élőlény transzcendentális tulajdonságokkal rendelkező lélek, aki örök, sohasem született, és nem is hal meg. A lelki világban élő lelkek eredeti, lelki testükben vannak ott jelen, az anyagi világban azonban fizikai testet öltenek magukra. A lélek nem hal meg a test halálával, hanem mindig folytatja létezését újabb és újabb testet elfogadva, amíg az odaadás, az istenszeretet-jógája által (prema-bhakti yoga) vissza nem tér a lelki világba Kṛṣṇához. A lélekvándorlás fogalmán azt értjük, hogy az anyagtalan lélekszikra életről életre lecseréli anyagi testeit: leveti az addigi, öreg, elhasználódott testét, és újat fogad el helyette. A test tulajdonképpen már az élet folyamán is állandóan szemmel láthatóan változik – míg a lélek ugyanaz marad. A halál során nem történik más, mint hogy a változatlan lélek egy másik testbe költözik.
Lélekvándorlás vagy visszatérés a lelki világba
Az új test elfogadása, milyensége nagymértékben függ attól, hogy az élőlény halála pillanatában mire gondol. A Kṛṣṇa-hívők ezért is végzik annyira intenzíven lelki gyakorlataikat, hogy a halál pillanatában a tudat a lehető legnagyobb megnyugvással mélyedhessen el Istenben, és az élőlény kikerülhessen a végtelen körforgásból.
A lélekvándorlás körforgásában minden élőlény részt vesz: a növények, az állatok és az emberek is. A szent írások (külön) szerint a növényi életforma egy rendkívül kötött, kiszolgáltatott helyzet, az állati életforma leginkább a szenvedély kötőerejének hatása alatt áll, az emberi életforma azonban különösen kedvező. Az emberi test tiszta, intelligens, konstruktív, kiváltképp alkalmas arra, hogy odaadó szolgálatot végezzünk vele, és imádjuk az Istenség Legfelsőbb Személyiségét.
De miért is fogadott el a lélek testet?
A lélek egykor saját egyéni döntésének köszönhetően került az anyagi világba, az a vágy vezérelte, hogy megtapasztalja az irányító helyzetét, ő maga vezessen. Kṛṣṇa a szabad akarat által lehetővé tette ezt, és ezáltal az eltávolodást a lelki világból, így az élőlény irányításra törekvő vágya teljesült.
Az anyagi világban azonban az a törvényszerűség uralkodik, hogy a testek mulandóak, a lélek pedig vágyai és tettei következtében egy megfelelő, újabb testet kap. A lélek a vágyain túl ugyanis azért kap egy bizonyos testet, mert mentalitása számára az a legmegfelelőbb. A védikus szent írások pl. világosan kijelentik, hogy a hús fogyasztása az emberek számára tilos, a ragadozók számára azonban lehetséges. Kṛṣṇa kegyéből az élőlények következő életükben mindig olyan testet fogadhatnak el, amelyben egy adott cselekedet kevésbé számít bűnnek. Ezért pl. aki sorozatosan megszegi ezt az előírást, olyan testet fogadhat el, mint a ragadozó állatoké.
A védikus szent írások szerint nyolcmillió-négyszázezer létforma létezik a világban. A lélek az anyagba zuhanásakor először magasrendű testet kap, ám ha ezt anyagi vágyai beteljesítésére használja, akkor lezuhan a legalacsonyabb létformába, egy egysejtű testébe. Kilencszázezer típusú vízi élőlény, kétmillió növényfaj, egymillió-egyszázezerféle rovar és puhatestű, egymillióféle madárfaj, hárommillióféle négylábú, és négyszázezerféle emberi faj létezik. A leesett lélek ezt követően az egyszerűbb testekből fokozatosan, egyesével halad a magasabb szintek felé. Ennek az automatikus lelki emelkedésnek a csúcsán emberi testhez jut. A különféle létformákba történő lélekvándorlás a karma törvényei szerint történik.
A karma törvénye
A karma az ok-okozat, a hatás és visszahatás törvényszerűsége az emberi cselekedetek területén, amely nagyon szövevényes. Alapelve, hogy minden tettünk egy vele egyező súlyú, ránk irányuló következményt von maga után. Ha valakivel jót teszünk, akkor a jövőben (akár későbbi életeink valamelyikében) ugyanolyan jó fog történni velünk. Ha viszont valakinek ártunk, akkor később nekünk is pontosan ugyanolyan ártalmat kell elszenvednünk. Így a saját múltbeli cselekedeteink alakítják ki a jelenlegi sorsunkat, és a jelenlegi tetteink határozzák meg a jövőnket.
A tettek jó és rossz minősítését a szent írásokban fellelhető szabályok határozzák meg, Kṛṣṇa szavai. Isten mindenki szívében jelen lévő formája, a Felsőlélek biztosítja, hogy előbb vagy utóbb (akár sok-sok élet után) mindenki megkapja saját cselekedetei visszahatását.
A lélekvándorlás az ismétlődő születés és halál körforgása, amely a karma törvényén keresztül, mint egyfajta KRESZ-szabályrendszeren keresztül kerül alkalmazásra.
A Kṛṣṇa-tudatú hívők életében az erkölcsi és szabályozó elvek nem pusztán a hétköznapi értelemben, hanem magasabb sztenderdek szerint valósulnak meg. A legfontosabb elvek és értékek azok, amelyek a védikus szent írásokban, így a Srīmad-Bhāgavatamban, illetve a Bhagavad-gītāban fellelhetők. Ezek az írások Magától az Úr Kṛṣṇától erednek, ezek az Ő szavai. Ő a lelki és az anyagi világ teremtője és forrása, és ennél fogva teljes működésének, a legfőbb jó és rossz elveinek tökéletes ismerője. Tanításait, a társadalmi életre vonatkozó legfontosabb előírásait a hívők ezért maradéktalanul betartják.
Mindazon alapvető emberi, erkölcsi elvek mellett, amelyek a jó ízlés és a józan ész szerint valók, a Kṛṣṇa-tudatú hívők számára a legfontosabb az erőszakmentesség, az ahiṁsā elvének követése. Az ahiṁsā a gyakorlatban egy igen szerteágazó, az egész életmódra kiható elv, amelynél fogva a Kṛṣṇa-hívők törekednek rá, hogy sem tetteikkel, sem szavaikkal, de még a gondolatok szintjén se ártsanak egyetlen élőlénynek sem. Nem pusztán azért, mert ez magára az okozó személyre negatív visszahatást, rossz karmát ad, hanem azért, mert a hitgyakorló, Kṛṣṇa bhaktája megérti, hogy lelki értelemben minden élőlény, minden lélek egyenlő, ezáltal minden élőlény kedves barátjává válik.
Erre egy nagyon szép példa, hogy a szerzetesek reggel, felkeléskor egy rövid imát ajánlanak a Földanyának, amiért egész nap rajta járnak, lépdelnek, és akarva-akaratlanul is felélik erőforrásait. Az ahiṁsā elve a legmarkánsabban a vegetáriánus, főként a vegán életvitelben mutatkozik meg, ennél fogva a hívők sem húst, halat, tojást, sem pedig olyan élelmiszereket, termékeket nem fogyasztanak, amelyek úgy jöttek létre, hogy az valamely élőlény vesztét okozta, vagy kárt okozott neki. A Kṛṣṇa-hívők 4 legfontosabb szabályozó elve az a 4 tiltás, amelynek köszönhetően a test és a tudat is tisztává, erőszakmentessé, békéssé és rendezetté válik. Mélyebben megismerve ezeket megérthető, hogy ez a 4 elv valójában 4 pozitív ajánlás az emberi jellem fejlesztésére.
Ezek a következők:
- A húsevés beszüntetése könyörületesség az állatok iránt, ugyanakkor fejleszti az együttérzésre való képességet;
- A kábító- és mámorítószerektől való tartózkodás a lemondásnak, a mértékletes életmódnak kedvez;
- A korlátozatlan nemi élet elkerülése biztosítja a belső tisztaságot;
- A szerencsejátékok és a pénzügyi spekuláció elkerülése pedig abban segít az embernek, hogy igazmondó és becsületes maradjon.
A hívők e mellett fontosnak tartják a könyörületességet, a felebaráti szeretet kifejezését embertársaink iránt, az elesettek megsegítését. Az Ételt az Életért a világszerte működő és az egyik legnagyobb szegényélelmezési program, a Food for Life Global része. A karitatív és prevenciós tevékenység a hívők számára az egyik legfontosabb elv kifejeződése.
A Kṛṣṇa-tudat gyakorlása során a legfontosabb elv, amelyet szem előtt tartanak a hívők, az erőszakmentesség elve. Az ahiṁsā elv alkalmazása nem csak a hívők étkezésére vonatkozik, hanem átfogó életvitelt is feltételez. Az anyagi világban az ember léte számtalan külső hatástól, forrástól függ. Szinte minden másodpercben élőlények millióit pusztítjuk el (pl. belélegzéssel), akarva- akaratlanul is károsítjuk környezetünket létezésünkkel, mert feléljük a természet erőforrásait. Az anyagi világban lehetetlen úgy élni, hogy soha egyetlen élőlénynek sem vagyunk kárára, de a bölcs törekszik arra, hogy a lehető legkevesebb szenvedést és fájdalmat okozza környezetében az élőlényeknek – éppen úgy, ahogy ő maga sem szívesen fogad el szenvedést másoktól.
Ennek fényében a hívők igyekeznek a legkisebb ártás elve szerint élni. Ez a legmarkánsabban a vegetáriánus étkezésben nyilvánul meg. A Kṛṣṇa-hívők szigorúan kerülik a hús, hal és tojás fogyasztását, amely az állatok vagy utódaik kegyetlen elpusztításával jár. Külön ki kell emelnünk, hogy korunkban sajnos gyakran botrányos körülmények között tartják az állatokat már életükben is. A hústermékek megvásárlásával és a húsipar támogatásával az ember nyíltan hozzájárul az állatok kegyetlen körülmények között tartásához és megöléséhez, amely amellett, hogy kínokkal teli az állatok számára, az emberre közvetve negatív visszahatást, negatív karmát ad.
A Kṛṣṇa-hívők a tanítások tanulmányozása során megértik, hogy lelki értelemben minden élőlény egyenlő, és az embert semmi sem jogosítja fel arra, hogy az élőlények felett ítélkezzen, és öncélból elpusztítsa őket. A hústermékek fogyasztása ráadásul bizonyítottan feszültebbé, szenvedélyesebbé és zaklatottá teszi az elmét, ami hátráltatja a napi szintű vallásos, lelki gyakorlatok végzését, az elmélyülést.
A Kṛṣṇa-hívők általában lakto-vegetáriánus étkezést folytatnak, a hívek ügyelnek azonban arra, hogy jámbor, ahiṁsā-elvű gazdálkodásból származzanak a tejtermékek. Az ipari tejtermékek legnagyobb része ugyanis a tejelő állatok nyilvánvaló kihasználásával készül, s ezen állatok tartása sokszor nem különbözik a vágóhídi állatok tartási körülményeitől. Azokat a jószágokat, amelyek már nem képesek tovább szolgálni az embereket, ezekben a gazdaságokban is egyszerűen csak levágják, mivel fenntartásuk túl költséges lenne. Egy ahiṁsā-elvű farmgazdaságban, mint pl. a Krisna-völgyben található Gośālā (Tehénvédelmi Központ), az állatokat életük természetes végéig gondozzák a védikus szent írásoknak megfelelően. A tehenet mindemellett az ember egyik anyjának tekintik, mivel az embert tejével táplálja. A hívők számára elfogadhatatlan az a nézet is, amely szerint egy közösség kiöregedett tagjaitól egyszerűen meg kell szabadulni.
Az állattartásra vonatkozó legfontosabb etikai előírásokat a Srīmad-Bhāgavatam ismerhetjük meg. Az Úr Kṛṣṇa és testvére, Balarāma több mint 5300 éve jelentek meg a Földön, és cselekedeteikkel bemutatták a rendkívül jámbor védikus kultúra alapjait.
Amennyiben erőszakmentes tej nem áll rendelkezésre, a vegetáriánus étkezés a legszigorúbb értelemben vegán étkezést jelent, amikor a hívők kizárólag növényi eredetű, friss, tiszta táplálékokat használnak fel ételeikhez alapanyagként (kerülve ugyanakkor a tudatlanság kötőerejét erősítő hagymaféléket és gombát).
A nem templomokban élő, világi hívők felé a tejtermékek kerülése nem alapvető elvárás, csupán ajánlás, az egyház központjaiban és hivatalos intézményeiben azonban csak erőszakmentes gazdálkodásból származó tejtermékeket használnak fel!
Felmerül a kérdés, hogy a növények elfogyasztása, elpusztítása nem jár-e hasonlóan negatív, káros visszahatással? Természetesen a növényi életforma elpusztítása is bűn (ide tartozik pl. az ökológiai rombolás is), az emberek az anyagi világban testük fenntartása érdekében azonban arra kényszerülnek, hogy más kárán maradjanak életben. A növényi életforma ugyanakkor – bár lelki értelemben nem különbözik – testi-anyagi értelemben alacsonyabb rendű, mint az állati. A növények szenvedése valamelyest enyhébb az állatokénál szervezetük felépítése okán, a hívők pedig ezeket az ételeket felajánlják Istennek, ezáltal az étel megtisztul a káros hatásoktól. Ugyanakkor nagy hangsúlyt kap az egyszerű életvitel, az „elégséges-gondolkodásmód” kialakítása. Ennélfogva a hívők, és különösen a szerzetesek még a táplálékokból, a természet kincseiből, az anyagi javakból is pusztán annyit vesznek magukhoz és annyit használnak, amennyi feltétlenül szükséges létük fenntartásához és lelki gyakorlataik, szolgálataik végzéséhez. A lemondott életvitel ennélfogva az erőszak nélküliség alapköve!
Az ahiṁsā elvének alkalmazása tehát jóval több egy étkezési rendszernél. A Kṛṣṇa-hívők a táplálkozás beállításán túl törekszenek arra, hogy lehetőleg semmilyen módon se okozzanak kárt vagy aggodalmat más élőlényeknek. Kerülik életükben a szerencsejátékok űzését, kommunikációjukban törekszenek a szép, kiegyensúlyozott beszédre, és semmi esetre sem fogadnak el jövedelmet olyan forrásból, amely más számára kárt okozott. (Így természetesen egy Kṛṣṇa-hívő pl. nem lesz hentes.)
Mindezen előírások hozzájárulnak az emberek lelki boldogságához és az önmegvalósításhoz. Így végső soron az ahiṁsā azt jelenti, mindenféle dolgot elkerülünk, amely az élőlény lelki fejlődését hátráltatja. A Srīmad-Bhāgavatam szerint a sādhu (szent életű személy) vagy bhakta (hívő) elsőszámú ismérve az erőszakmentesség. Vagyis az ahiṁsā olyan alapelv, amely alapját képezi minden további hitgyakorlatnak.
Kṛṣṇa-hívők a mindennapi lelki gyakorlatok részeként nagy odaadással készítik el ételeiket és felajánlják azokat Istennek. Az ételek így ún. lelki étellé vagy prasādammá (Istenkegyes ételévé) válnak.
Az ételajánlás lényege, hogy a hívő őszinte szívvel kéri Istent, fogadja el felajánlását. Mivel az étkezés minden nap többször is érinti az embereket, ezért ez az egyik leghasznosabb és legegyszerűbb vallásos gyakorlat. Nagyon közvetlen kapcsolatot tesz lehetővé Istennel, és szépen példázza azt a folyamatot és lehetőséget, ahogy törekvéseink által közelebb kerülünk az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez. Mert bár az élelmiszereket mi magunk készítjük el Számára, valójában az alapanyagok az Ő kegyéből jönnek létre, Ő táplálja a terményeket és adja a beszerzésükhöz szükséges forrásokat. Az ételfelajánlás szép lehetőség arra, hogy az ember az odaadó szolgálatban foglalja le mindazon kincseket, amelyek az Úrtól származnak.
A Kṛṣṇa-hívők főzés közben nem kóstolnak bele az ételbe, hogy Kṛṣṇa legyen az első, aki megízleli azt. Ám nem csupán az elkészült étel felajánlására figyelnek, hanem már maga a főzés folyamata is odaadó hangulatban, szeretettel, odafigyeléssel történik. Az alapanyagok megválasztásánál elengedhetetlen szempont, hogy csak tiszta, hús, hal, tojás, hagyma és gombamentes, tehát a szenvedély és tudatlanság kötőerejétől mentes anyagokat használnak fel. Megengedettek a gabonafélék, zöldségek, gyümölcsök, erőszakmentes gazdálkodásból származó tejtermékek, olajok és olajos magvak, mindezeket változatos fűszerekkel ízesítik.
A felajánlás történhet templomban, az oltári imádat részeként, különösen magas tisztasági sztenderdek szerint, vagy otthon, egy házi oltárnál – a legtöbb család így ajánlja fel az elkészített étkeket. Az elkészült ételekből egy kis mennyiséget egy erre a célra szolgáló tálcára vagy tálkákba tesznek, majd a tálcát az oltárra, Kṛṣṇa valamely képmása elé helyezik. Ekkor a felajánlást végző bhakta (hívő) saját szavaival, vagy szanszkrit mantrák elmondásával kéri az Urat a felajánlás elfogadására. Mivel Kṛṣṇa tudata mindent átható, így hallja a hívő szavait, és értékelve híve odaadását, az iránta érzett szeretetéből elfogadja és megkóstolja a felajánlást. A felajánlott étel pár percig az oltáron marad, majd leveszik onnan, és a család vagy a gyülekezet tagjai ezután látnak csak hozzá az Istennek felajánlott, és így megszentelt ételek elfogyasztásához. Az ételek felajánlása azért is elengedhetetlen, mivel a növényi alapanyagokból készült élelmiszerek is valamely élőlény elpusztításával járnak, tehát az ártalmas, negatív visszahatásokat azáltal semlegesítjük, hogy felajánljuk Istennek, Aki mindennek a forrása és birtokosa.
Megfelelő lehet az is, hogyha az ételt a Hare Kṛṣṇa mantrát elmondva ajánljuk fel, de léteznek úgynevezett ételajánló mantrák, amiket akkor mondunk el, amikor az ételt az oltárra helyezzük:
Avatott lelkészek, hívők a lelki tanítómester személyes mantrájával kezdik az ajánlást, majd mindenki ezt mondja el:
nama oṁ viṣṇu–pādāya kṛṣṇa-preṣṭhāya bhū-tale
srīmate bhaktivedānta-svāmin iti nāmine
namaste sārasvatedeve gaura-vāṇī–pracāriṇe
nirviśeṣa–śūnyavādi–pāścātya–deśa–tāriṇe
namo mahā–vadānyāyakṛṣṇa–prema-pradāyate
kṛṣṇāyakṛṣṇa-caitanya-nāmnegaura-tviṣenamaḥ
namo-brahmaṇya devāya go-brāhmaṇa–hitāya ca
jagaddhitāya kṛṣṇayā govindāya namo namaḥ
Ó legnagylelkűbb inkarnáció! Te maga Kṛṣṇa vagy, Śrī Kṛṣṇa Caitanya Mahāprabhu alakjában! Felvetted Śrīmatī Rādhārāṇīarany színét, hogy válogatás nélkül oszd a Kṛṣṇa iránti tiszta szeretetet. Tiszteletteljes hódolatunkat ajánljuk Neked!
Hadd ajánljam tiszteletteljes hódolatomat az úr Krisnnak, aki minden brāhmaṇaimádott ura, aki a tehenek és a brāhmaṇākjóakarója és aki az egész világ javát akarja. Így zárjuk az ételajánlást:
jaya śrī kṛṣṇa-caitanyaśrīkṛṣṇa
prabhu nityānanda
śrī-advaita gadādhara śrīvāsādi–
gaura-bhakta–vṛnda
Hódolatomat ajánlom Śrī Kṛṣṇa Caitanyának, Nityānanda Prabhunak, Śrī Advaitának, Gadādharának,Śrīvāsának és mindenkinek, aki az odaadás útján halad!
hare kṛṣṇa hare kṛṣṇa kṛṣṇa kṛṣṇa hare hare
hare rāma hare rāma rāma rāma hare hare
Bár bizonyos ünnepeken és fesztiválokon a templomokban a hívők akár 108 féle ételt is készítenek az ízletes, vegetáriánus alapanyagokból, Kṛṣṇa az egyszerűséget és az odaadást értékeli a legtöbbre. Ha valaki csak szerény felajánlást tud tenni, azt is nagyra értékeli. Az Úr Maga mondja a Bhagavad-gītāban:
„Ha valaki szeretettel és odaadással áldoz Nekem egy levelet, egy virágot, egy gyümölcsöt vagy egy kevés vizet, Én elfogadom azt.BG 9.26
A Kṛṣṇa-tudat legfontosabb vallási gyakorlata korunkban a Mahāmantra, a Hare Kṛṣṇa mantra éneklése.
Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa
Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma
Rāma Rāma Hare Hare
(ejtsd: Haré Krisna Haré Krisna Krisna Krisna Haré Haré Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré)
„Drága Uram, kérlek, foglalj le odaadó szolgálatodban!”
Az Úr Szent Nevének éneklése mindig minden körülmények között az egyik legfontosabb folyamat, ugyanakkor a Kali-korszakban, az úgynevezett vaskorban, amelyben élünk, ez különösen igaz. Míg a korábbi korszakokban az elsődleges vallásos folyamat a meditáció vagy éppen az áldozatok bemutatása volt, addig ma a Szent Névben érdemes a leginkább elmerülni, ez ugyanis az egyik legegyszerűbb, mégis a legkevesebb hibalehetőséggel járó meditációs folyamat, ám végzése nagyon könnyű és bárki által alkalmazható. Az éneklés során ráadásul az odaadó szolgálat folyamatai közül hármat is végzünk, egyszerre énekeljük, halljuk az Úr Szent Nevét, és ezáltal folyamatosan emlékezünk is rá.
Kṛṣṇa neveinek éneklése megtisztítja a tudatot az anyagi szennyeződésektől és lelki boldogságot eredményez. Tömören úgy fogalmazhatnánk ezt meg, hogy a Szent Név zengése általánosan elégedetté, kiegyensúlyozottá teszi az embert. A Szent Név éneklését az Úr Caitanya (ejtsd: Csajtanja) Mahāprabhu, Kṛṣṇa 15. századi alászállt formája terjesztette el. Példás élete során egy bhakta (hívő) képében megjelenve mutatta be a mantra meditáció folyamatát és a vallásgyakorlás alapvető elemeit. A hívők ebben a folyamatban is közvetlenül Krisna előírását követik.
- Kṛṣṇa neveit ismételhetjük egyedül (japa),
- másokkal közösen énekelve (bhajana),
- és közösen táncolva (kīrtana).
A Szent Név éneklésének végső célja az önzetlen, tiszta istenszeretet elérése. Isten nevei transzcendentálisak, lelkiek. Nem ebből az anyagi világból származnak, hanem a lelki világból, Isten hajlékából, s mivel Ő abszolút, Nevei nem különböznek Tőle. Ugyanolyan lelkiek és tiszták, mint Ő Maga. Ha valaki kimondja a neveit – Hare, Kṛṣṇa, Rāma, Gaurāṅga, stb. –, akkor közvetlen kapcsolatba kerül Vele. A névben benne rejlik Kṛṣṇa Maga. Ezért a mantra meditációt nagy tisztelettel végzik a hívek.
Isten neveinek éneklésével, kimondásával az ember megszabadul múltbeli tettei visszahatásaitól, egyenes következményeitől, és fokozatosan elveszíti anyagi ragaszkodásait, vágyait, amelyek egyébként végeláthatatlanul és kielégíthetetlenül termelődnének újra az elme segítségével. Lelki céljai felé haladva az ember a Szent Név éneklésének köszönhetően magasabb rendű boldogságot tapasztal. Ily módon fokozatosan megtisztul, és halála pillanatában is képes lesz Istenre gondolni. Teste elhagyása után ezáltal eljut Isten birodalmába, ahonnan már nem kell visszatérnie az anyagi világba. A védikus írások kijelentik, hogy Isten neveinek rendszeres ismétlése, éneklése nélkül jóformán lehetetlen előrelépést tenni a lelki fejlődés útján. Ez azonban a leghatékonyabb módszer, ha szeretnénk előre haladni.
A Krisna-tudatú hívők számára a nap során a legfontosabb folyamat a reggeli mantra meditáció, a japázás (ejtsd: dzsapázás) végzése. A reggeli tisztálkodást követően a nap első órái a lelki életről szólnak, a közös imádság pedig a legnagyobb elmélyülést adó gyakorlat.
A mantra meditáció vagy japázás azt jelenti, hogy Isten Szent Neveit figyelemmel és odaadással ismételjük. Ehhez egy 108 golyóból álló imafüzért, japa-láncot használunk, amit a japa-zsákban tartunk, amelynek alakja egy nyíló lótuszra hasonlít. A zsákot a kezünkön tartva, a 108 láncszemen haladva egyenként elmondjuk a Mahāmantrát, ezt nevezik „egy kör” japázásnak. Az avatott hívek számára naponta legalább tizenhat kör japázást írnak elő a szent írások, ami mintegy másfél-két órán át tart. A nem avatott hívek a számukra megfelelő számú kört ismétlik el naponta. A gyakorlás által a meditáció egyre mélyül, s a napi 10 perces meditáció akár több órára képes emelkedni. A japameditáció közben nagyon fontos a szavak tiszta kiejtése és figyelmes hallgatása. Aki akár csak egyszer is kiejti Kṛṣṇa nevét, pl. Hare Kṛṣṇa, kezdő gyakorlónak számít, s életében kedvezőségekre számíthat.
A mūrti szó jelentése képviselő, forma, vagy ‘Aki megszemélyesült’. A mūrti Isten szobor formája, közvetlen képmása, amely azonban gyökeresen eltér a hagyományos művészeti megformálásoktól, a mūrti ugyanis bizonyos feltételek együttes teljesülése mellett Isten közvetlen képviselője, közvetlen jelenléte egy adott helyen.
A mūrti nem egy szobor, hanem Isten anyagi formában való megtestesülése. A védikus szentírások tanúbizonysága szerint Isten a hiteles módon elkészített mūrti-formáin keresztül elfogadja és viszonozza hívei szeretetét, ily módon segítve őket a lelki életben való fejlődésben. Anyagi érzékeinkkel nem vagyunk képesek látni Istent, de Ő kegyesen megjelenik szobor vagy kép formájában, hogy láthassuk és szolgálhassuk Őt. A mūrti tehát azzal a céllal jelenik meg, hogy a hívők közvetlenül imádhassák és szolgálhassák Őt. Az emberek számára Istenről mint elvont fogalomról gondolkodni nagyon nehéz. Az istenszeretet elérése és az odaadásban való elmélyülés érdekében – Kṛṣṇa kegyéből – a hívők anyagi megjelenési formáin keresztül léphetnek Vele kapcsolatba. A mūrti imádata így erősíti az elmélyülést a lelki életben.
A mūrtinak már a megjelenése és megformálása is különleges módon történik. Speciális anyagból, speciális asztrológiai állások mellett, kedvező időpontban történhet kifaragásuk. A faragást csak egy szakavatott művész végezheti, egy ún. silpa, aki nem csak a művészetben, hanem a transzcendentális tudásban is járatos, fejlett lelki személy. A ma használatos mūrtik általában márványból készülnek, amely nem csak tartós, hanem nagyon tiszta anyag is egyben, az így beavatott istenszobrokat 10.000 évig imádják a hívek.
Ahhoz, hogy egy anyagból mūrti lehessen, gyakran speciális feltételeknek kell teljesülniük. Az Úr Jagannātha és testvérei mūrtijai – pl. a Szekérfesztiválon imádott istenségek – fából készülnek, amelyek azonban kivételesen ritkák és gyűrűikben speciális mintáknak kell megjelenni. A mūrti ugyanakkor két további dolog által válik Isten teljes értékű képviselőjévé: beavatási ceremónián esik át, amelyet brāhmaṇāk végeznek, illetve a hívők odaadása, imádata által.
A mūrtik különböző Istenségeket testesítenek meg, ezek a formák azonban mind az Úr Kṛṣṇa különféle képviselői, különböző alászállt formái. A Kṛṣṇa-hívők gyakran Śrī Kṛṣṇa és örök társainak formáját, az Úr Rāmacandrát, illetve leggyakrabban 15. századi megjelenési formáját, Śrī Caitanya Mahāprabhut és társait imádják.
Magyarországon jelenleg két ponton zajlik kiemelt oltári imádat a templomokban. A somogyvámosi Krisna-völgyben és Budapesten, a csillaghegyi Haré Krisna Központban. A völgyben Rādhā Śyāmasundarát, Kṛṣṇāt és örök társát, Budapesten az Úr Caitanyát és Nityānandát (Śrī Śrī Dayal Nitāi Vijayā Gaurāṅgát) imádják.
A mūrtiknak egyébként két nagy csoportja létezik, egy nagyobb, nem mozdítható, templomi forma, illetve egy kisebb, mozgatható párja. Utóbbi formában a hívek a különféle fesztiválokon találkozhatnak Velük.
Az oltári imádat a templomokban rendkívül szigorú sztenderdek és tisztasági előírások szerint zajlik. Az imádat kora hajnalban kezdődik és este 9 óráig tart. Ennek folyamán a pūjārīk (az imádatot végző személyek) ízletes ételeket készítenek és ajánlanak fel az Úrnak, gyönyörűen feldíszítik, virágfüzérekkel és más díszekkel ékesítik Őket, a nap során többször felajánlják az oltári imádat alapvető kellékeit, a füstölőt, lángot, legyezőket, virágokat és vizet. Az imádat folyamatát a lelki gyakorlatok szilárd végzése mellett bárki elsajátíthatja az idősebb hívektől.
A templomi szertartások mellett Isten mūrti formájának imádatát leggyakrabban a családosoknak javasolják. A családos életvitel (az ún. gṛhasta āśramában (ejtsd: grihaszta ashramban) való élet) ugyanis számos olyan élethelyzet elé állítja a hívőket, amely során kialakul a hamis birtoklásérzet és a ragaszkodásokból fakadó aggódás. Az ember a pénzkeresés, munkája szigorú végzése, a házassággal kapcsolatos tennivalók és főként a gyermeknevelés során a mindennapi élet tennivalóiba merül, s gyakran magát hiszi eredményei birtokosának. A családosok ezért Isten egy kisebb formáját, kisebb méretű képviselőjét invitálják meg otthonukba. A leggyakrabban Gaura Nitāi (Caitanya és Nityānanda) képmása kerül a családi oltárra, akiknek felajánlják az elkészült ételeket, füstölőt, lángot, virágot, vizet és szépen kidíszítik Őket. Mindez segít a családosoknak abban, hogy szüntelenül emlékezzenek Kṛṣṇára és mentessé váljanak a hamis büszkeségtől. A kezdő hitgyakorlók számára is ajánlható, hogy legalább Gaura és Nitāi egy képi megjelenésének ajánlják fel ételeiket.
A tisztaság 3 szintje
A Kṛṣṇa-hívők számára rendkívül fontos a tisztaság fenntartása, amelyet a vallás, a lelki gyakorlatok legalapvetőbb elemének tartanak! A tisztaság 3 szinten valósulhat meg:
1. A test tisztasága, ide kapcsolódik az öltözékek, illetve környezetünk tisztasága is;
2. A test finomabb szintű, belső tisztaságának formájában (pl. húsmentes étkezés);
3. A tudat vagy elme szintjén jelen lévő finomfizikai tisztaságként.
A fizikai tisztaság a Kṛṣṇa-hívők számára nem csak azt jelenti, hogy rendben tartjuk testünket, és öltözékünket, hanem egy nagyon pontos higiénés szabályrendszer betartását valósítják meg. A hívők minden nap, már a hajnali órákban megfürdenek, és a nap során igyekeznek fenntartani higiéniájukat. A testre ezt követően a hívek speciális festékkel, egy szantálpépből és agyagból készült bőrbarát keverékkel felfestik a test 12 pontjára a tilaka jelet (amely egy tulasī-levélre emlékeztet, és kifejezi, hogy követjük Kṛṣṇát), s a felfestés közben Isten különböző neveit éneklik. Ezáltal a test nem csak anyagi, hanem finomfizikai értelemben is megtisztul (a test a lélek temploma), s alkalmassá válik arra, hogy odaadó szolgálatot végezzenek. Ez után kezdődik számukra a nap leginkább lelki élettel kapcsolatos szakasza. Mantra meditációt végeznek, friss fejjel tanulmányozzák a szentírásokat egy kedvező hajnali időpontban, reggel 4:30-tól kb. 8 óráig.
A test tisztasága mellett az otthon, a környezet, a lakóhely, sőt, a munkahely tisztaságára is ügyelnek a hívek. A természet védelme ennél fogva a Kṛṣṇa-hívők számára nem csak az erőszakmentesség, hanem a tisztaság alapelvének alkalmazása is egyben.
Öltözködés
A hívők minden nap tiszta öltözéket húznak, amely megfelelően elfedi testüket, de szellős és természetbarát alapanyagokból készül. Kerülik a mesterséges és állati eredetű termékeket a ruházkodásban is. Legyen szó akár szerzetesekről, akár templomon kívül élő személyekről, mind igyekeznek távol maradni a szennyező dolgoktól, különösen igaz ez az oltári imádat folyamatára, ahol kifejezetten magas tisztasági sztenderdek vannak érvényben.
Az öltözködésben a hívek általában a tradicionális indiai viselet szabályait követik. A hölgyek (matajīk) elfedik vállaikat és mellkasukat, hosszú szoknyát és szárit, vagy gopī-kendős ruhát viselnek. Az urak (prabhuk) dhotiban és egy ingszerű felsőben, kurtában járnak. Kiegészítő ruhadarab lehet egy meleg gyapjú kendő, a csadar. Ez a viselet lehetővé teszi a hívők számára, hogy jobban azonosuljanak vallásukkal, segíti a jóság minőségének elérését, a tiszta rendezett tudatállapot megvalósítását a mindennapokban és kifejezi vallási hovatartozásukat.
A közösségen belül az öltözékek eligazítást jelentenek a szociális életben is. A tanuló életet élő vagy lemondott rendben élő férfiak általában sáfrány színű dhotiban és kurtában, míg a hölgyek hófehér, dísztelen száriban járnak. A fiatalabb kislányok általában még gopī vagy gopika ruhát hordanak, kis csólival, pólóval és egy egyszerűen viselhető kendővel, az idősebb leányok különféle szárikban járnak. A hagyományos észak-indiai viselet szerint a nők a szárit elölről hátra hajtják, míg a dél indiai tradíciót követők hátulról előre vezetik a szári ékes fej-részét. A férfiaknál a viselet része a śikhā (ejtsd: sikhá; önállósult ejtése: szikha), egy hajtincs, amely az egyistenhit jelképe, illetve avatott, brāhmaṇa (papi szintű) hívőknél a brahmin-zsinór. A nők esetében a homlokjelek kapnak jelentős szerepet, a bindi a jegyben járó, elkötelezett leányok, míg a kumkum a védikus házasságban élő asszonyok éke.
A viselet nagyon sokat segít abban, hogy a társadalmi érintkezésben az etikett maradéktalanul megvalósulhasson fiatalok és idősek, férfiak és nők között.
A férfiak a tisztaság érdekében a hajukat leborotválják, a hölgyek pedig fonatba vagy kontyba fogják fel hajukat, s a templomokban egy vékony kendővel fedik le a tincseket. Nemtől függetlenül a hívők mindig viselik az ún. tilaka jelet, hogy kifejezzék, Kṛṣṇához tartoznak. Akiknek nem áll módjukban szantálpéppel felfesteni e jeleket, javasolják, hogy legalább vízzel tegyék ezt meg. Szintén mindkét nemre jellemző a szent tulasī növényből készült nyaklánc viselete. A kezdő gyakorló hívők egy- vagy kétsoros, az avatott hívők háromsoros láncot viselnek. Ennek a test védelmezésében és az istenhit kifejezésében van szerepe.
A védikus ruhák viselése azonban nem kötelező nyilvános helyeken, nem elsőrangú és nem elengedhetetlen szempont a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásában. Nem a dhotitól (ejtsd dhóti) vagy a száritól lesz valaki Kṛṣṇa-hívő. Ennél sokkal fontosabb a szív és a tudat tisztítása, a vallás alapelveinek követése. Az egyszerű, hagyományos öltözet viselése a vaiṣṇava hagyományhoz való tartozásra és az egyszerű életvitelre utal, ugyanakkor mindenki számára láthatóvá teszi, hogy az illető Istennek szentelte az életét. A hívők számára a ruházat abban is segít, hogy jobban azonosuljanak vallásukkal, ahogy minden egyenruha elősegíti, hogy viselője a szerepének megfelelően gondolkodjon és cselekedjen. A felismerhetőség azt is lehetővé teszi, hogy e ruha viselőjétől mások is érdeklődhessenek a lelki értékekről.
Belső és finomfizikai tisztaság
A test belső tisztasága azáltal valósul meg, hogy étkezésükben kerülik a szennyező ételeket, különösen a húst és a halat, vagyis az állati tetemeket, amelyek elhullott élőlények lévén nem tudják táplálni megfelelően a testet. Kerülik a bűzös és tudatlanságot okozó ételeket, így a gombaféléket és hagymaféléket, a doppingoló szereket, dohánytermékeket és az alkoholt, valamint más erjesztett termékeket (pl. ecet) és a tojást, amely tulajdonképpen egy új, fiatal élőlény forrása.
A tiszta, friss alapanyagokból készült ételeket felajánlják Istennek, ezáltal tiszta, lelki ételt, prasādam fogyasztanak, amely a testet és a jellemet is tisztítja. A megfelelő élelmiszerekből készült prasādam, valamint az, hogy a hívők kommunikációjukban, pl. a szóhasználatukban is kerülik a tisztátalan dolgokat (így az illetlen kifejezések használatát, mások rágalmazását, sértegetését) elérik a nyelv szabályozását. Ettől szabályozottá válik a gyomor, vagyis az éhségérzés és az étkezés, amely által kontrollálhatóvá válik a nemi élet. A hívők tartózkodnak a tisztátalan, törvénytelen nemi élettől, amely nem gyermeknemzés céljából történik, s amely azonban csak akkor jöhet létre, hogyha szabályozott a nyelv és a gyomor. Hasonlóképpen tartózkodnak a szerencsejátékok és a hasonló rendszerű spekulatív tevékenységek űzésétől, amely a tudat beszennyezője.
A test külső és belső tisztasága lévén, illetve a mantra meditáció hatásaként a tudat is tisztává válik, amely jól mérhető az emberi viselkedésen, jellemen. Általa az ember békésebbé, kiegyensúlyozottabbá válik, könnyebbé válik a dolgok tervezése, a rendezettség elérése, az ún. jóság minősége valósul meg életében. Fokozódik a testi és lelki életerő és elérhető a boldogság érzése.
Transzcendentális tudás, önképzés
A tanulás a Kṛṣṇa-hívők életében az egyik legfontosabb tevékenység a mindennapokban. Mind a gyakorlati, használható tudás megszerzése (pl. kertészkedés, élelmiszertermelés, természetvédelmi ismeretek), mind a saját szakma elsajátítása, legfőbbképp pedig a védikus tudományok megismerése kap kiemelt szerepet. A legfontosabb mind közül a lelki tudás megszerzése, amely feltárja az ember számára, hogy kicsoda ő, mi a lélek (ātma), az élőlény (jīva), megtanulja, hogy ehhez képest másodlagos a testi önazonossága; hogy kicsoda Isten, és hogy mi ezek valódi kapcsolata.
A lelki tudás transzcendentális tudás, amely végső soron az önvalóval és Kṛṣṇával, az Istenség Legfelsőbb Személyiségével foglalkozik. Mindezekről tudakozódhatunk a védikus irodalomból, szentírásokból, különösen az ezek esszenciáját jelentő Srīmad-Bhāgavatamból, valamint Śrīla Prabhupāda, a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetének alapítója könyveiből, hiteles, tényfeltáró magyarázataiból.
A Védák, a tudás könyveiként ismert írások Földünk legrégebbi írásos emlékei. Maga a veda (ejtsd:) véda) szó olyan átfogó tudást jelent, amely örök érvényű, teljes és minden ismeretet felölelő. A Kṛṣṇa-tudat legfontosabb szentírásai a Védák esszenciái: a Srīmad-Bhāgavatam, a két monumentális eposz, a Rāmāyaṇa és a Mahābhārata, valamint ez utóbbi része, a Bhagavad-gītā, amely közvetlen párbeszéd formájában történő tanítás Kṛṣṇától barátjának, Arjunának (ejtsd: Ardzsunának). E szentírások egyik fontos ismérve, hogy a tanítások szélesebb hallgatóság előtt hangzottak el, később lejegyzésre kerültek, és ezáltal minden érdeklődőnek lehetősége nyílik korokon át a tanítások megismerésére. Ezeken keresztül a figyelmes tanulmányozó megértheti ezen átfogó tudás legjavát, a Védák lényegi végét, az ún. vedāntát.
A napi szintű önképzés a Kṛṣṇa-tudat elengedhetetlen része. A hívők nem csupán iskolákban, illetve tanfolyamokon tudakozódnak az élet értelméről, hanem a hétköznapok során önállóan is tanulmányozzák a szentírásokat. Az élethosszig tartó tanulás folyamata a kulcsa annak, hogy a figyelmes szemlélő a tudatlanság, az ismeretek hiányának állapotából eljusson a valódi tudásig és önismeretig. A szentírások tanulmányozását a védikus hagyomány egy hiteles lelki tanítómester irányítása alatt javasolja, aki segít eligazodni a tanulmányok során, és beépíteni ezt a tudást a mindennapi gyakorlatba. A valódi lelki tudás ugyanis olyan valódi felismerést, megértést ad, amely ennélfogva a hívő mindennapi gyakorlataiban, életmódjában is kézzelfoghatóan megnyilvánul. A lelki tudás minden bölcsesség királya. Az alábbi ima ezt gyönyörűen feltárja:
„Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom lelki tanítómesteremnek, aki a tudás fénylő fáklyalángjával felnyitotta a tudatlanság sötétségétől elvakult szememet.”
A védikus szentírások tartalmazzák mindazt a transzcendentális tudást, amely Isten megismeréséhez szükséges. Isten megismerése nélkül nem ébredhet vágy a szívünkben arra, hogy elérjük Őt – ha pedig nem vágyunk őszintén az Úr Kṛṣṇa elérésére, akkor továbbra is csupán az anyagi világ élvezetére tudunk törekedni, magasabb rendű cél nélkül.
A szentírások tanulmányozása
A szentírások nagy részletességgel mutatják be az élet célját, és hogy miként érhetjük ezt el. Mindezek mellett a védikus írások közvetlenül Istentől erednek, vagyis transzcendentálisak, ezért pusztán rendszeres hallgatásukkal, olvasásukkal automatikusan tisztulunk, azaz fejlődünk a lelki életben.
Śrīla Prabhupāda könyveinek tanulmányozásával és egy hiteles lelki tanítómester segítségével a hatalmas védikus tudás lényege mindenki számára felfoghatóvá válik. A lelki tökéletesség eléréséhez nem szükséges kiemelkedő tanultság, intelligencia vagy bármilyen más anyagi képesség, csupán az, hogy valaki őszintén vágyjon a lelki életben való fejlődésre, Kṛṣṇa szolgálatára. Kṛṣṇa Maga mondja a Bhagavad-gītāban (10.10), hogy
„… akik szüntelen odaadással és szeretettel szolgálnak Engem, azoknak megadom azt az értelmet, amellyel eljuthatnak Hozzám”.
Iskolai és iskolán kívüli képzések
A tanulás a Krisna-hívők életében már kisgyermekkortól fogva kiemelt szerepet kap: a gyermekek a védikus értékeket ápoló családi napköziben vagy a somogyvámosi védikus rendszerű iskolában, a gurukulában sajátíthatják el az alapvető ismereteket. A gyerekek játékos formában nem csak a hagyományos tárgyakról és témákról tudakozódhatnak, hanem Istenről is hallanak, a tanulás, a feladatok mind-mind Kṛṣṇával állnak kapcsolatban. Így lelki, örök tudást szereznek.
Felnőttek számára hasznos tanulmányokat adhat a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, amely Európában egyedüliként akkreditált főiskolai diplomát nyújt hallgatóinak vaiṣṇava teológia és jóga szakirányokon. A tanulmányok azonban nem csak iskolai rendszerű oktatás keretében végezhetők. Fiatal érdeklődők számára nyitva áll a lehetőség kipróbálni a szerzetesi, kolostori életformát akár egy hétvége vagy akár több éves képzés formájában. Itt napi szinten hallhatóak előadások a védikus filozófia tárgyköréből.
„E legfelsőbb tudomány ily módon, a tanítványi láncon keresztül szállt alá, s a szent királyok így értették meg azt…” mondja Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban (4.2).
Az Úrról szóló, legfelsőbb, transzcendentális tudás, vagyis az Abszolútról szóló tudás a tanítványi láncolaton keresztül jut el minden kor emberéhez. A lelki tanítványi láncolat egy közvetítő közeg, egy hibátlan kapocs az élőlények és az Úr Kṛṣṇa között. A tudás megszerzéséért ezért egy guruhoz kell fordulnunk.
Fordulj egy lelki tanítómesterhez, s tudakozódj tőle ālāzatosan
A Kṛṣṇa-hívők életében felemelő és fontos pillanat, amikor avatást fogadhatnak el egy lelki tanítómestertől és így részesévé válnak a tanítványi láncolatnak. A guru-paramparā kifejezés a lelki tanítómesterek láncát jelenti, amely egészen az Úr Kṛṣṇáig nyúlik vissza. A láncolat minden egyes tagja ugyanazt az esszenciális tudást képviseli, évszázadokon és évezredeken keresztül, korokon és korokon át. Az Úr Kṛṣṇa tanításait nem kaphattuk meg mindannyian közvetlenül és személyesen, nem lehettünk mindannyian ott, amikor ālāszállt kedvteléseit bemutatni ebbe az anyagi világba, azonban a transzcendentális tanítások érintetlenül kell, hogy megmaradjanak az utókornak. Így lesznek azok valóban az Úr szavai – s mī ma is részesülhetünk ebből. Noha az írások, könyvek, jegyzetek elvesznek a történelem során, a megvalósított tudás, a személyes példa, az egész életet átható tiszta Kṛṣṇa-tudat azonban megmarad és továbbhagyományozódik. Így kaphatjuk meg ma az Istenség Legfelsőbb Személyiségének tanításait.
“Ezért az első dolog, amit tennünk kell, ha szert akarunk tenni arra a tudásra, amit Brahma megkapott, nem más, mint hogy forduljunk egy hiteles lelki tanítómesterhez, az Úr képviselőjéhez, aki a paramparā rendszerét követi. Senki ne próbálkozzon azzal, hogy tökéletlen anyagi tudományára támaszkodva magyarázza meg a hiteles írásokat! A guru, a hiteles lelki tanítómester az autentikus védikus irodalom útmutatása szerint képes tanítványát a helyes úton vezetni, s nem csupán hangzatos szavakkal kápráztatja el. Tetteivel az odaadó szolgálat elveire oktatja a tanítványt.”
(Srīmad-Bhāgavatam, 2. 9. 37, magyarázat)
Kṛṣṇāt képviselve a láncolat részeként
A lelki tanítómester Kṛṣṇa hiteles képviselője (azonban véletlenül sem Kṛṣṇa Māga!), aki a védikus tudást megvalósította életében. A szentírásokban foglalt tanítások, szavai és egész élete egybecsengenek, a tanítómester az életével mutat példát tanítványai számára. A lelki tanítómester ugyanúgy tanítvány is, aki figyel és követ, és éppen az, hogy követ, az hatalmazza fel arra, hogy később ő māga is tanítványokat fogadjon el.
„A guru nem talál ki egy új folyamatot, hogy azt tanítsa meg tanítványának. A tanítvány a gurutól egy olyan hiteles folyamatot kap, amelyet a guru az ő gurujától kapott. Ezt hívják a tanítványi láncolat rendszerének (evam paramparā-prāptam imam rājarṣayo viduḥ). Ez az a hiteles védikus rendszer, amelyen keresztül elsajátíthatjuk az odaadó szolgálat folyamatát, amely elégedetté teszi az Istenség Legfelsőbb Személyiségét.”
A lelki tanítómester adja át a szükséges tudást a lelki élet, az odaadó szolgálat végzéséhez, a dharma (a vallásos életvitel) követéséhez, az istenszeretet (prema) kifejlesztéséhez. Ő mutatja meg azt, hogy hogyan, miként érhető el valódi célunk.
A hiteles lelki tanítómester tulajdonságairól Śrīla Rūpa Gosvāmi így ír a Śrī Upadesamritában:
„Aki képes kordában tartani a beszéd, az elme, a duḥ, a gyomor, a nyelv és a nemi szervek késztetéseit, azt gosvāmīnak nevezik, s alkalmas arra, hogy tanítványokat fogadjon el az egész világon.”
Kṛṣṇa szavait ismételve
Az a személy, aki fegyelmezett, szabályozott életet él, nem talál ki semmilyen új tanítást, hanem egyszerűen csak elismétli, amit Ő māga is a gurujától hallott, kapott, egyfajta átlátszó közegként tisztán és a māga teljességében adja át a Kṛṣṇa-tudatot az emberek számára. A lelki tanítómesteren keresztül az ember lehetőséget kap arra, hogy a sok ezer éve feltárt tudással ma is megismerkedjünk, és a gyakorlatban alkalmazhassuk életünkben. A Kṛṣṇa-tudatú Hívők szabályozott életvitelének célja is éppen az, hogy a megfelelő belső tisztaság és tudatállapot kialakításával örökké Kṛṣṇára emlékezzenek és változatlanul mutassák be saját példájukkal a Kṛṣṇa-tudatos életvitelt (a Kṛṣṇa-tudatos filozófiai gyakorlati alkalmazását).
A guru-paramparā részévé válni
A tanítványi láncolat fontosságát jelzi az is, hogy az Úr Kṛṣṇa, amikor több mint 5300 évvel ezelőtt megjelent a Földön, valamint amikor később, a 15. században rejtett inkarnációként ālāszállt az anyagi világba, mint az Úr Caitanya Mahāprabhu, mindkét alkalommal Māga is avatást fogadott el és részesévé vált a guru-paramparānak. Bár Ő Kṛṣṇa Māga, mégis életével példát kívánt mutatni követői számára, hogy megértesse a módszert. A tanítványi láncolat (és képviselő tagja, a guru) követésével juthatunk vissza Hozzá a lelki világba.
Brahma-Mādhva-gauḍīya sampradāya
A vaisnavizmusnak, az Úr Visṇu vagy Kṛṣṇa híveinek négy iskolája vagy tanítványi láncolata létezik a világon. E láncolatok első tanítói olyan kiváló félisteni személyek, akik közvetlenül az Úrtól kapták még meg ezt a tudást. Ilyen az Úr Brahmá is, akinek tanítványi láncolatában fogadott el avatást az Úr Caitanya is. A Kṛṣṇa-tudat Nemzetközi Szervezetének tagjai és így a magyar Kṛṣṇa-hívők ezért szintén ebbe a tanítványi láncolatba kívánnak beavatást nyerni.
E sampradāya (tanítványi láncolat) is a történelem során egy rövid időre megszakadt, a tanításokat egy kivételes személyiség, Madhvācārya azonban felelevenítette. Az Úr Caitanya szintén azért jelent meg Bengálban, 1486-ban kedvteléseit bemutatva, hogy megújítsa a tanításokat és életével hitelesen példázza azokat. A megújulás helyét, Bengált eredetileg Gauḍa-deshanak nevezik, így lett a Kṛṣṇa-tudatú hívők tanítványi láncolatának pontos neve: Brahma-Mādhva-gauḍīya sampradāya – utalva a láncolat legfontosabb elemeire. Śrīla Prabhupāda és hű tanítványai az ISKCON-ban ezt a ragyogó lelki láncolatot képviselik.
A Kṛṣṇa-hívők kiemelt figyelmet fordítanak arra életükben, hogy lelki gyakorlataikat és lehetőség szerint még hétköznapi tevékenységeiket is a többi hívő, a bhakták társaságában végezzék.
A bhakta-saṅga közege és a megtestesült szent helyek
Amikor bhakták társaságában tölti valaki az idejét és végzi kötelességeit, akkor folyamatosan egy lelki közegben van, fokozottabban elmerül az Úr iránti szeretetben, hite erősödik. Tisztább gondolatokat tapasztal, a jóság minősége, a rendezettség, a letisztultság nyilvánul meg az ilyen élethelyzetekben. Különösen igaz ez a kiemelkedő vaiṣṇavák, pl. lelki tanítómesterek esetében, Ők ugyanis – ahogy a szentírás szépen leírja ezt – maguk a megtestesült szent helyek, társaságuk önmagában felemelő.
Még a reggeli mantrameditációt is a legjobb bhakták társaságában végezni. Az Úr Szent Nevének közös éneklése az egyik legfontosabb vallásos gyakorlat.
A hívők körében megnyilvánul egyfajta lelki hangulat, minden átitatódik a lelki értékekkel, ami által az ember örökké Kṛṣṇára emlékezhet. A bhakták körében a hitgyakorló egyszerre hall és mesél Kṛṣnáról, akarva-akaratlanul Rá emlékezik, vagyis közvetlenül gyakorolja az odaadó szolgálat különféle folyamatait.
A bhakták szívesen segítik egymást a mindennapokban is. Nem csak az emberbaráti szeretet megnyilvánulásaként, hanem ahogy testvér segít testvért.
Bhaktámnak bhaktája…
Az Úr Kṛṣṇa rendkívül nagyra értékeli a hívők között kialakuló szeretet közvetlen, kedves kifejeződését. Ahol a hívek összegyűlnek dicsőíteni Őt, ott Māga Kṛṣṇa is megjelenik. A Srīmad-Bhāgavatam erről így ír:
„Az Úr csak ott van jelen, ahol jámbor emberek gyűlnek össze, és örömét leli abban, hogy a Legfelsőbb Igazságot dicsőítik.”
(Srīmad-Bhāgavatam 1.14.34, magyarázat)
A hívők örömüket lelik az Úr Kṛṣṇa szolgálatában, azonban tudják, hogy alázatosan csak hívein keresztül lehet megközelíteni az Urat. Aki elmerül a bhakta-sangában, a hívőkkel való társulás végzésében és szerényen segíti társait, az a legkedvesebb az Úr Kṛṣṇa számára. Kifejezetten fontos ezért a tanítványi láncolatban elfogadni egy lelki tanítómestert, egy bizalmas barátot, és szilárdan követni őt, de mindez azt is jelenti, hogy az egykorú hívőtársak társaságában tölt időt az ember és őket is odaadóan segíti.
„Az Ādi Purāṇában Māga az Úr Kṛṣṇa a következő szavakat intézi Arjunához: „Kedves Pārtha! Aki bhaktámnak tartja magát, az nem a bhaktaṁ. Csupán az az Én igazi hívem, aki bhaktaṁ bhaktájának tekinti magát.” Senki sem mehet az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez közvetlenül. Tiszta bhaktáján keresztül kell Őt megközelítenünk. A vaiṣṇava tevékenységek rendszerében ezért az első kötelességünk az, hogy elfogadjunk egy bhaktát lelki tanítómesterünknek, s aztán szolgáljuk őt.”
(Az odaadás nektárja, 12. 3.)
A fesztiválok látogatásának fontossága
A Kṛṣṇa-hívők a legnagyobb vallási ünnepeket, megjelenési vagy eltávozási napokat és az Úr kedvteléseire való emlékezést fesztiválok keretében ünneplik meg. E fesztiválokon a hívők együttesen éneklik az Úr Szent Nevét, együtt imádkoznak, táncolnak, felelevenítik az Úr evilági cselekedeteit és együtt fogyasztják el a felajánlott, megszentelt lelki ételeket, a prasādamot.
Mindez a bhakták társaságában különös tisztítóerővel bír és nagy lelki erőt nyújt, megtisztítja a szívet a káros kételyektől, a sértésektől és segít az Úr iránti odaadás kifejlesztésében. Akár az Úr Jagannathnak fűznek virágot a hívek vagy közösen osztanak könyveket egy-egy hétvégi napon, akár templomát tisztítják, ételt osztanak a rászorulóknak, vagy zenés-táncos felvonulással derítik kedvre az embereket, az együttesen végzet szolgálat sokszoros erővel bír mind anyagi, mind lelki értelemben!
Ezért a fesztiválok látogatása és a szolgálat közös ajánlása kiemelten fontos vallásos cselekedet.
„A sat-saṅga révén, azaz a bhakták társaságában az ember szíve tökéletesen megtisztulhat.”
(Srīmad-Bhāgavatam 4.24.59)