India több tízezer éves szent iratai, a védikus írások lejegyzésére körülbelül 5000 éve került sor. A bennük olvasható tanítások a kinyilatkoztatott tudás (a śabda) kategóriájába esnek, mivel ezek az Úr Kṛṣṇa (Krisna) szavai, személyesen Ő Maga beszélte el ezeket. A hétköznapi, gyakorlati, valamint lelki életre vonatkozó javaslatok és utasítások a tanítványi láncolaton keresztül szálltak alá, majd egy-egy képesített személy írott formában is lejegyezte ezeket. A védikus írások minden típusában (például a Védákban, az Upaniṣadokban, a Purāṇákban és a Mahābhāratában) megjelenik Kṛṣṇa mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége, olykor rejtetten, máskor konkrét formában. A védikus írásokban az Úr Kṛṣṇa több alkalommal kijelenti, hogy minden tanulmányozás végső célja az Ő személyes megismerése.

Az Úr Kṛṣṇa több mint 5300 évvel ezelőtt jelent meg a Földön, egy tehénpásztorfiú szerepében, hogy személyesen mutassa be az egyszerű, letisztult, vallásos életvitelt, amellyel elérhető az élet valódi célja, amivel visszajuthatunk az Úrhoz a lelki világba. Gyermekéveit Vṛndāvanában, felnőtt korát Mathurāban, és főként Dvārakāban töltötte. Kedvteléseinek, cselekedeteinek helyszínei Indiában ma is látogatható szent helyek.

A Kṛṣṇa-hívő vagy Visṇu-hívő, más néven vaiṣṇava tradíció a hinduizmus világvallásába tartozik. A vaiṣṇava hívők létszámát ma mintegy 600 millió főre becsülik, legnagyobb részük Indiában él.

A vaiṣṇavizmus teista, egyistenhívő vallási irányzat, Kṛṣṇát az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként tisztelik. Legfontosabb tanításai a lélekvándorlásról, a karma törvényéről, az erőszakmentesség, így a vegetarianizmus elvéről és a tanítómester-tanítvány kapcsolat fontosságáról szólnak. A vaiṣṇavizmus (ejtsd: vajsnavizmusnak) négy fő iskolája, tanítványi láncolata van, amelyek kiemelkedő tanítóikról, illetve az Úrtól elsőként tanítást kapó tanítványokról kapták nevüket.

A nyugaton Kṛṣṇa-hitként ismert tradíció az Úr Brahmāval kezdődő láncolat része. Legjelesebb középkori képviselője Madhvācārya, akinek tanítványi láncolatában jelent meg Īśvara Purī, az Úr Caitanya (ejtsd: Csajtanja) lelki tanítómestere.

A 15. században a vaiṣṇavizmus kultúrája Kelet-Indiában, Bengálban virágzott a legélénkebben – ebből kifolyólag a vallás ezen ágát bengáli, vagy helyi elnevezéssel gauḍīya (ejtsd: gaudíja) vaiṣṇavizmusnak szokás nevezni. Itt, Bengálban jelent meg minden idők legnagyobb vaiṣṇava tanítója, Śrī Caitanya Mahāprabhu (1486-1533), akit követői Isten inkarnációjaként, Kṛṣṇa földi megjelenéseként tisztelnek. A vaiṣṇava reneszánsz szentjei mind az Úr Caitanya szülőhelye körül éltek és tevékenykedtek. Ezt a tartományt Indiában Gauḍa-deśának nevezik. A Kṛṣṇa-hívő tradíció teljes neve ennek megfelelően Brahmā-Mādhva-gauḍīyā láncolat.

Śrī Caitanya amellett, hogy mély filozófia tanításokat hirdetett, az önmegvalósítás legfőbb útjaként a Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare mantra (ima) egyéni és közösségi éneklését ajánlotta. A Kṛṣṇa iránti önzetlen odaadással átitatott missziója lelki forradalmat hozott a középkori India életébe.

Śrī Caitanya örökségét hat legbensőségesebb követője, a Gosvāmīk (ejtsd: gószvámík) vitték tovább. Tevékenységük nyomán 219 könyv és számtalan feljegyzés született Caitanya életéről és a vaiṣṇava tanítások lényegéről, amelyek az Istenről szóló tudomány legszerteágazóbb és legrendszerezettebb gyűjteményei a világon.

Bhaktisiddhānta Sarasvatī megbízta egyik tanítványát, hogy ismertesse meg a nyugati világgal Srí Caitanya tanítását, a Kṛṣṇa-tudatot. Ez a tanítvány később Ő Isteni Kegyelme, A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda (ejtsd: Bhaktivédanta Szvámí Prabhupáda) néven vált világhírűvé. Prabhupāda magyarázatot írt a leghíresebb szanszkrit szent irat, a Bhagavad-gītā verseihez, és köztiszteletben álló lelki tanítóvá vált hazájában.

1965-ben – 69 éves korában – élete legnagyszerűbb és legkockázatosabb vállalkozásába fogott. Egy teherhajó fedélzetén elindult az Amerikai Egyesült Államokba, hogy megismertesse a vaiṣṇava lelki elveket az egyre inkább elanyagiasodó nyugati világgal.

Ő Isteni Kegyelme A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda rendkívüli erőfeszítéseinek, lelki erejének és tiszta odaadásának köszönhetően 1966 júliusában sikerült létrehoznia a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetét (International Society for Krishna Consciousness, ISKCON).

Élete hátralévő részében hatvan kötetnyi angol nyelvű könyvet írt és fordított le, világszerte több, mint száz templomot alapított meg, iskolákat és önfenntartó farmközösségeket hozott létre, valamint ötezer tanítványt részesített avatásban.

Küldetését így siker koronázta: nem csak megismertette a világgal az addig inkább csak keleten ismert Kṛṣṇa-hitet, hanem hatására szerte a világon több százezer ember változtatott forradalmi módon az életvitelén, és értette meg, hogy az élet végső célja, és így a boldogság forrása, az Úrhoz való visszatérés.

A Kṛṣṇa-tudat Nemzetközi Szervezetének hét célja:

(1) Hogy módszeresen terjessze a lelki tudást a társadalomban, s az embereket a lelki életre nevelje azzal a szándékkal, hogy az élet értékeinek egyensúlyát visszaállítsák, s így a világra igazi egység és béke köszöntsön.
(2) Hogy a Kṛṣṇa-tudatot úgy terjesszék, ahogyan azt a Bhagavad Gītā és a Srīmad-Bhāgavatam kinyilvánítja.
(3) Hogy a Közösség tagjait egyesítse és közelebb vigye Krṣṇához, a legfőbb lényhez, s ezzel a közösség tagjaiban és az emberiségben kifejlessze azt az eszmét, hogy minden lélek az Istenség (Kṛṣṇa) minőségének része.
(4) Hogy tanítsa mindenkinek a sankirtan mozgalmat, hogy bátorítson a sankirtan mozgalomra, Isten szent nevének közös éneklését, ahogy azt az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu kinyilvánította tanításaiban.
(5) Hogy a tagok és az egész társadalom számára a kedvtelések színhelyén szent helyet emeljen, Kṛṣṇānak szentelve azt.
(6) Hogy a tagokat közelebb hozza egymáshoz, hogy egy egyszerűbb és természetesebb életformát taníthassanak.
(7) Hogy a fentebb említett célokat szem előtt tartva rendszeresen kiadványokat, folyóirítokat, könyveket és különféle írásokat adjon ki és terjesszen.

Prabhupāda eltávozása után tanítványai és követői vállalták át mesterük küldetését szerte a világon. Śrīla Prabhupāda egyik tanítványának, Śivarāma Swaminak (ejtsd: Sivaráma Szvámí) köszönhetően jött létre évek múltán a szerzetesekből és gyülekezeti tagokból felépülő Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége (MKTHK), amely 1989-ben vált hivatalosan bejegyzett egyházzá. Jelenleg a közösség két nagytemplom, két központ, és a somogyvámosi Krisna-völgy Indiai Kulturális Központ és Biofarm révén képviseli Magyarországon a vaiṣṇava filozófiát és kultúrát. A Kṛṣṇa-hívők által alapított felsőoktatási intézmény a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola. A egyház kiemelten fontosnak tartja a gyermekek és fiatalok oktatását, az élethosszig tartó tanulás propagálását, és országszerte példaértékű szegényélelmezési missziót folytat.

Magyar Kṛṣṇa-hívők a hetvenes években

Az első magyarországi Kṛṣṇa-hívők 1976-ban ismerkedtek meg a hinduizmus világvallásának vaiṣṇava tradíciójával. Bár a Kṛṣṇa-hit szentírásait, a több tízezer éves Védákat tekintik a legrégebbi ismert kinyilatkoztatásnak, Nyugaton csak ebben a században kezdett elterjedni ez a vallás.

Ekkor még csak páran követték Magyarországon a Kṛṣṇa-hívők életvitelét, melynek többek között a védikus szentírások tanulmányozása az egyik alappillére. A magyar hívők meghívására az ISKCON vezető lelkésze, Śrīla Prabhupāda 1977 augusztusában érkezett volna Budapestre, de vízumkérelmét az akkori vezetés elutasította, így nem tudott a magyar hívőkkel személyesen találkozni – levélben tartották a kapcsolatot egymással.

Mindennapos összejövetelekre már 1976-ban sor került. Ugyanezen év második felében már több hívő (bhakta) összeköltözött Budapesten, egy Fehérvári úti lakásba. Az év második felében már rendszeresen külföldi lelkészek látogattak hazánkba (pl. Ausztriából, Németországból). 1977 augusztusában avatták fel az első tanítványokat Śrīla Prabhupāda nevében. Ebben az évben jelentek meg az első magyar nyelvű könyvek, pl. A tökéletes jóga, majd 1980-ban a Bhagavad-gītā, a Kṛṣṇa-hit fő szentírása, valamint az első vegetáriánus szakácskönyvek is. Tovább folytatódtak az ekkor még lakásokban megrendezett lelki programok, melyeken ekkor már 40-50 fő is részt vett.

A nyolcvanas évek eseményei

A Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségének jelenlegi vezető lelkésze Śivarāma Swami, akivel Parama-karuna dāsa, az egyik első magyar avatott hívő találkozott 1980-ban Indiában. Mivel Śivarāma Swami magyar születésű, és beszélte a nyelvet, meghívást kapott a hívőktől hazánkba. Magyarországra 1987-ben jött először, majd ezt követően rendszeresen ide látogatott. Az ekkoriban Anglia vezető lelkészeként tevékenykedő Śivarāma Swami ösztönzése és támogatása rendkívül lelkesítően hatott a magyar hívők közösségére.

Ebben az időszakban már a nagyobb városokban is megjelentek Kṛṣṇa hívei, és egyre többen kezdték követni a vallás elveit. A hívők kezdeményezésére a rendszerváltozás után, 1989-ben került bejegyzésre a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége (MKTHK).

A rendszerváltozás után

Minden olyan egyház, amely a rendszerváltozás előtt illegalitásba kényszerült, a bejegyzés után szabadon vállalhatta és gyakorolhatta hitét. Ezen egyházakhoz tartozott az MKTHK is, amelyet sokan megismerhettek a könyvterjesztés, a fesztiválok, a nyilvános utcai éneklések révén. Az egyház elfogadottságát és megítélését mutatja, hogy az 1%-os adófelajánlások tekintetében az utóbbi években gyakran már a 4. legtámogatottabb egyház a Kṛṣṇa-hívőké. Sokan találkoznak Kṛṣṇa-hívőkkel különböző ifjúsági rendezvényeken is, illetve az éves zenés-táncos zarándoklat (pāda-yātrā) alkalmával – vagy éppen valamelyik tudományos konferencián (ilyen az évről évre megrendezett Létkérdés Konferencia és Vallásközi Párbeszéd Konferencia).

A hívőknek Budapesten, Egerben, Kecskeméten, Pécsen, Somogyvámoson és Debrecenben vannak templomai, illetve kiemelt prédikáló központjai.

Jelképek a Kṛṣṇa-tudatban

Az MKTHK által leggyakrabban használt szimbólumok és vallási jelentőségük.

Az MKTHK jelképe

A Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségének logóját a Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közössége által használt jel integrálásával alkottuk meg. Belső magjaként két hagyományos szimbólum ötvözetét használtuk, a hinduizmus vaiṣṇava irányzatát képviselő tilak jelet (két függőleges, az aljuknál ívesen összeérő vonal, melyek alatt egy lefelé csúcsosodó levélforma helyezkedik el), mellette a sziromszerű rajzolatok együttesen egy lótuszvirágra emlékeztetnek. A mindig a víz fölé emelkedő lótusz többek között a spirituális törekvések és a testi-lelki tisztaság szimbóluma az indiai vallási tradíciókban.
Ezt a magot keretezi a Hare Kṛṣṇa Mahāmantra dévanágarival (hagyományos szanszkrit betűtípus) írott sávja, majd körülötte egy felülről megjelenített, a tudás magjait "szóró", ragyogó 15 szirmú lótusz. A speciális mértan, szerkesztési elv adja a logo egyediségét.