Kié a felelősség?

Vajon tudunk-e manapság úgy járni-kelni Budapest utcáin, hogy ne találkoznánk legalább egy hajléktalannal? Vajon kinek a kötelessége lenne gondoskodni a társadalom elesetteiről?

India ősi kultúrájának vallásos elvei kirajzolják az ideális társadalom képét, melyben a polgárok és birodalmak között valóban tökéletes béke és boldogság uralkodott. Az idő előrehaladtával azonban a bűnök egyre növekvő mennyisége miatt a jólét már nem terjedt ki a teljes lakosságra, s a társadalomban megjelentek a rétegek közötti különbségek. Felütötte fejét a szegénység és a betegség, s mindez maga után vonta a nélkülözőkről való gondoskodás igényét. A mondás szerint szükség törvényt bont. Ha az embernek pénzre van szüksége ahhoz, hogy puszta létszükségleteit fedezni tudja, bármire képes: koldul, kölcsönöz, sőt akár lop is. A becstelen élet elkerülése végett a társadalom, vagy annak bizonyos rétegei, tagjai magukra vállalták a rászorulók ellátását. A falvakban egy-egy vezető kereskedő kötelességévé vált megteremteni a lehetőséget, hogy minden falubelinek legyen fedél a feje fölött, illetve minden napra jusson elegendő ennivaló. A városokban élő gyermekeket, betegeket, nőket, papokat, időseket, és teheneket a gazdagok, a királyi rend vagy az állam látta el az életfeltételek megteremtéséhez szükséges nagylelkű adományokkal. A koldusok csak a város szélén, egyhelyben ülve gyűjthettek alamizsnát.

Ételosztás a Blaha Lujza téren

Manapság a vallásos elvek háttérbe szorulásával egyre nagyobb szakadék képződik a gazdag és a szegény rétegek között, és mivel a kereskedők nem tartják feltétlen kötelességüknek a jótékonykodást, a vezetőség feladatává válik a szegénynép ellátása. Indiában a mai napig él a rászorulókról való gondoskodás hagyománya, ahol a falubeliek rendszeresen ellátják élelemmel – rizzsel, levessel és tejjel – a szent zarándokokat és a szegényeket. A hagyomány szerint egy ideális családfenntartó, mielőtt ő maga nekilátna az evésnek, a ház elé kiállva háromszor, hangos szóval ebédre hívja az utca minden éhes emberét. Ha elhanyagolja ezt a számára előírt kötelességet – különösen az idősekkel és a gyerekekkel szemben –, az megbocsáthatatlan bűnnek számít. Az ősi kultúra eltűnésével a rászorulókról való gondoskodás terhét az állam volt kénytelen magára vállalni, főképp Indiában, ahol a nyugati országokhoz képest a magas népességszám eleve súlyos problémákat okoz.

Az indiai templomok konyháinak kiépítése még ma is lehetővé teszi akár több tízezer adag étel elkészítését. Śrīla Prabhupāda, a Kṛṣṇa-tudat Nemzetközi Szervezetének alapítója ezért azt az utasítást adta követőinek, hogy ételosztások szervezésével járuljanak hozzá az általános béke és jólét megteremtéséhez, és gondoskodjanak arról, hogy a Kṛṣṇa-templomok 10 km-es körzetében ne legyen éhező ember. A templomokban 1966- tól kezdve rendszeresítette a vasárnapi lakomákat, melyeket kezdetben ő maga készített el, majd 1974-ben megalapította a Food for Life (Ételt az életért) nemzetközi szegényélelmezési programot. Az ételosztások kezdetben India területére korlátozódtak, ám azóta a hívők napi 30 ezer (mgj.: 2003-ban) adag ételt készítenek a Föld 60 országában, mintegy 1000 önkéntes segítségével. 1974 óta a szétosztott ételek mennyisége meghaladja az évi 100 millió adagot, és a Hare Kṛṣṇa Ételt az életért a világ legnagyobb, legjelentősebb ingyenes vegetáriánus ételszolgálatává vált.

Ezúton is köszönjük, hogy támogatta ételosztásainkat. Segítségére a jövőben is számítunk.

A cikk megjelent a Vissza Istenhez Magazin 15. számában. (2003)

vim 15