A mumbai-i Krisna-központ több ezer gyermek napi ebédjét biztosítja. A szervezők szerint a receptek titkos összetevője a szeretet, az odaadás, és az együttérzés, mely a tisztaság páratlan ízét kölcsönzi az ételeknek. E lelki táplálék osztásával világszerte igyekeznek segíteni a kizsákmányolás áldozatain, és ezáltal egyensúlyt teremteni a Föld lakosságának élelmezésében.
Bár az Ételt az Életért elnevezésű program múltja csak az 1970-es évek elejére nyúlik vissza, valójában egy ősi keleti szokást intézményesített. A legnagyobb számban azóta is Indián belül látja el a szegény embereket, és nem csupán friss meleg étellel, hanem egyes városokban kórházi ápolást nyújt, oktatást szervez, ivóvizet biztosít, fákat ültet, vagy éppen védelmezi a szent állatként tisztelt tehenet.
Az ősi indiai hagyomány szerint mindig is a családok dolga volt mindazon társadalmi rétegek – a zarándokok, a lelki tanítók, és a szegények – élelmezése, akik nem kenyérkereső munkából éltek meg. Amíg ez a szokás élt, nem voltak éhező emberek az országban. A helyi társadalom, a kisközösségek gyakorlatilag nem engedtek teret a lecsúszásnak, elszegényedésnek annak ellenére sem, hogy az életet és az ahhoz tartozó szükségleteket alapvetően egyszerűbben képzelték el, mint a nyugati országok bármelyikében. A gyarmatosítást követően sokat változott az ország helyzete – a társadalmi ellentétek és különbségek a tulajdonért való küzdelem révén is egyre inkább kiéleződtek. Egészen odáig fajultak az események, hogy 1972-ben például a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetének alapítója, Sríla Prabhupáda arra lett figyelmes, hogy bengáli gyerekek a hulladékban kutatnak élelem után. Dzsajapataka Szvámi, a Mayapurában éppen épülő Krisna-központ akkori vezetője így idézi vissza az esetet: „Emlékeszem, épp másnap, hogy beköltöztünk az elsőként elkészült épületbe, Sríla Prabhupáda a második emeleti szobájában ült. Aznap épp nagy lakomát rendeztünk pár száz vendég számára. Az étkezést követően a tányérként használt banánleveleket egy nagy szemétgyűjtőbe dobálták a főépület mellé. Idővel nagy zavar keletkezett odalent, ezért Sríla Prabhupáda kinézett az ablakon. Látni vélte, amint a falubeli gyerekek a szemétben állnak és a rátapadt morzsamaradékokat nyalogatják a levelekről. Prabhupáda szeme könnybe lábadt és így szólt: ’Mennyire éhesek ezek az emberek – ennyit kell küszködniük, hogy valami kis maradékhoz jussanak. Ez itt Isten háza, Krisna háza – bárki is jön ide, az Atya házába, kell, hogy kapjon valami ételt.’
Prabhupáda arra kérte a tanítványait, hogy bárhol is legyen Krisna-templom, ott tíz kilométeres körzetben ne legyen éhező ember. Az első Food for Life (Ételt az Életért) központot ezért épp a fenti esemény színhelyén, a Nyugat-bengáliai Mayapurban nyitották meg. Több kilométeres távolságból érkeztek falubeliek az ételosztásokra, ahol friss, meleg, tápláló ételt kaptak. „Ekkor döntöttük el, hogy építünk egy hatalmas étkezőt, ahol egyszerre akár 1500 ember is tud ebédelni.” – mondja Dzsajapataka Szvámi – „Azóta is rendszeresen zajlik az ételosztás. Egy átlagos hónapban körülbelül 20 ezer embert etetünk meg, de különleges ünnepek alkalmával akár 15 ezer adag étel is elfogy egy nap alatt.” Állami és civil együttműködéseknek köszönhetően emellett még közel 2000 sokgyermekes anya étkeztetését is biztosítják.