Szudám bráhmana
Évezredekkel ezelőtt a mai India területén bölcs bráhmanák vezették a társadalmat. Az embereket az igazságra, nemes gondolatokra, és az Úr Krisna, az Istenség Legfelsőbb Személyisége szolgálatára tanították.
Szudám egy kedves és egyszerű bráhmana volt. Minden nap elvégezte papi kötelességeit. Szentírásokból olvasott, védikus mantrákat énekelt, s kis falujában példát mutatott arra, hogyan éljenek becsületes és tiszta életet az emberek. Bölcs és önmegvalósított lélek volt, s minden élő teremtményt egyenlőnek látott.
Szudám szegénységben élt feleségével. Egy-egy régi és kopott ruhájuk volt csupán. Asztalukra kevés étel jutott, így soványnak és gyengének tűntek. Szudámot azonban nem vonzotta a jólét és nem érdekelték az anyagi örömök. Szegénysége ellenére is mindig békés és boldog maradt. Szudám felesége azonban nagyon aggódott férje egészsége miatt. Mindig óvta és féltette, nehogy megbetegedjen.
„Kedves Sudám!” – mondta egy nap az asszony. „Miért élünk ilyen szegénységben és lemondásban? Kérlek, menj el az Úr Krisnához! Te nagyon szerencsés vagy, hiszen Ő a barátod. Most Dváraká királya, de gyermekként ugyanabba az iskolába jártatok. Biztosan tudja, hogy milyen hűséges vagy Hozzá, és milyen lelkesen tanítasz másokat a lelki életre. Ha kéred, biztosan kész lesz segíteni rajtunk.”
Ám Szudám nem akart semmilyen személyes áldást kérni az Úr Krisnától. Inkább ez járt a fejében: „Ha elmennék Dvárakába, újra láthatnám az én kedves barátomat. Milyen csodálatos is lenne!”
Így beleegyezett felesége kérésébe. Aztán valami ajándék után néztek, amellyel Szudám kedveskedhetne Krisnának. Igen ám, de annyira szegények voltak, hogy csak egy marék rizstörmeléket sikerült összeszedniük.
Szerény ajándék volt, de ezen kívül nem találtak semmit. A rizst egy darabka ruhába kötötték, majd Szudám fogta a kis batyuját, és elindult Dváraká királyi városába.
Útközben eszébe jutottak a Krisnával átélt gyermekkori kalandjaik. Amikor osztálytársak voltak, a bölcs tanító, Sandípáni Muni iskolájában egy napon az erdőbe kellett menniük tűzifát gyűjteni. Éppen hazafelé indultak, amikor óriási homokvihar kerekedett. Hatalmas porfelhő takarta el az eget. Mindent sötétség borított. Mennydörgött az ég, és úgy zuhogott az eső, hogy teljesen elöntötte az ösvényeket, így hiába próbálták megtalálni a haza vezető utat. Mire az este leszállt, még mindig a viharos erdőben bolyongtak. Az Úr Krisna, mint egy közönséges kisgyermek, nagy aggodalommal fogta meg barátja, Szudám kezét.
Sandípáni Muni eközben tanítványaival a két fiú keresésére indult. Hosszú idő után akadt rájuk a dzsungelben.
„Drága fiam!” – mondta tanítójuk. „Annyi nehézséget elszenvedtetek azért, hogy elégedetté tegyetek. Ez azt bizonyítja, hogy nagyon komolyan veszitek a lelki tanítómester szolgálatát. Fogadjátok hát áldásomat! Emlékezzetek mindig a szentírásokra, és teljesüljön minden vágyatok! Legyetek boldogok egész életetekben!”
Amikor Szudám visszaemlékezett ezekre az eseményekre, azon kezdett gondolkozni, hogy Krisna mennyire alázatos. Tőle ered minden tudás, mégis elfogadott egy lelki tanítómestert, és iskolába is járt, hogy példát mutasson a gyerekeknek.
Szudám hamarosan megérkezett Dvárakába. Katonák által őrzött hatalmas díszes kapukon és gyönyörű kerteken ment keresztül. Díszes boltívek alatt haladt el, majd belépett Krisna káprázatos palotájába. Az Úr Krisna éppen gyönyörű királynője, Rukminí társaságát élvezte. Amint megpillantotta Szudámot, nyomban elé sietett, hogy méltóképpen üdvözölje és nagy szeretettel átölelje.
Krisna saját ágyára ültette a törékeny Szudámot. Édes gyümölcsökkel és frissítő italokkal kínálta. Megmosta barátja fáradt lábait, és saját fejére szórta róla a vizet tisztelete jeléül. Majd hűsítő szantálfapéppel dörzsölte be a hosszú út alatt kimerült bráhmana testét. Ezalatt Rukminí hercegnő egy jak-farok legyezővel legyezte a vendéget.
Krisna sejtette, miért látogatta meg Őt Szudám. „Biztosan kérni szeretne tőlem valamit” – gondolta. „De tudom, ezt csakis azért teszi, hogy aggódó feleségének kedveskedjen. Jól ismerem Szudámot. Az Irántam érzett szeretete olyan tiszta! Odaadásáért nagyobb gazdagsággal fogom megjutalmazni, mint amit valaha is el tudott képzelni.”
Krisna nagyon boldog volt, hogy annyi év után újra láthatta Sudámot. Sokmindenről beszélgettek, majd Krisna így szólt:
„Nagyon ritkán lehet olyan bhaktát találni, mint te, aki nem vonzódik az anyagi jóléthez. De néha még egy bhakta is elfogad némi vagyont, csak hogy megmutassa másoknak, hogyan lehet minden adományt az odaadó szolgálatban felhasználni.”
„Hoztál nekem valamit?” – kérdezte Krisna mosolyogva, amikor látta, hogy Szudám egy kis batyut tart a kezében, amelyről nem tudja eldönteni, hogy átadja-e vagy sem.
Szudám szégyellte a töredezett rizst, de Krisna így bíztatta:
„Drága barátom! Nekem nincsen szükségem semmire, de ha egy bhaktám szeretettel ad nekem valamit, még ha az jelentéktelen, akkor is nagy örömmel fogadom el.”
Majd elvette a rongydarabba csavart rizstörmeléket Szudámtól, és így szólt:
„Hát ez meg micsoda? Pompás töredezett rizs! Ez az ajándék nemcsak Engem, de az egész univerzumot elégedetté teszi!”
S ezzel az Úr Krisna, aki milliók ízletes felajánlásait fogadja el minden nap szerte a világon, megevett egy morzsát a töredezett rizsből, s teljesen elégedetté vált.
Rukminí királynő, a szerencse istennője látta, hogy Krisnát annyira elégedetté teszi bhaktája odaadása, hogy be akar kapni egy második szemet is a piszkos rizsből. Attól félt, hogy az összes szemet megeszi, ezért így szólt:
„Drága Uram! Egyetlen szeretettel felajánlott rizsszem elegendő ahhoz, hogy elégedetté tegyen Téged. Ez az egy szem nagyobb örömet nyújt Neked, mint bármilyen gazdagság, melyet odaadás nélkül ajánlanak fel.”
Krisna kérésére Szudám a palotában töltötte az éjszakát. Másnap reggel felajánlotta tiszteletét az Úr Krisnának, majd hazaindult.
„Milyen szerencsés vagyok” – gondolta. „Krisna, aki a szerencse istennőjét zárja a karjaiba, most egy olyan szegény bráhmanát is Magához ölelt, mint én. A saját ágyára ültetett, megetetett, megmasszírozta a lábamat, testvéreként bánt velem. És Rukminí királynő legyezett! Mennyire örülök, s milyen hálás vagyok Krisnának, hogy a szeretetét adta nekem, és nem fényes ajándékokkal kápráztatott el. Kedvesen tudta, hogy önteltté válnék a gazdagságtól, és hamar elfelejteném Őt.”
Szudám gondolataiba mélyedve lassan hazatért. Haza? Nem hitt a szemének! Otthona nem ugyanaz volt, mint korábban. Minden megváltozott. Hajdani házikója helyén márványból és drágakövekből épített paloták álltak. Mellettük csodálatos árkokat és lótuszvirágokkal teli tavakat pillantott meg.
„Merre lehet az én kis házam?” – gondolta. „Vajon mi történhetett?”
Ebben a pillanatban meglátta feleségét, aki csodálatosan megszépülve, gyönyörű ruhába öltözve állt előtte. Olyan volt, mintha maga a szerencse istennője lenne. Örömkönnyek szöktek a szemébe, amikor meglátta férjét, s együtt léptek be a palotába. Szudám hosszasan nézte a drágakővel kirakott elefántcsont oszlopokat, az arany trónokat és a művészi smaragd berakásokat.
„Ezek a kincsek csakis az én kedves barátom, Krisna ajándékai lehetnek. Egy pár szem tört rizst vittem csupán Neki, és Ő mindezt a pompát adta. Csak ne váljak büszkévé, hiszen nem én vagyok e gazdagság valódi tulajdonosa. Ez mind Krisnáé, a Legfelsőbb Személyé, aki teremtette. Az Ő szolgálatában kell felhasználnom. Az egyetlen vágyam az, hogy a barátja maradhassak születésről születésre.
Szudám örökre meghódolva az Úr Krisnának, a gazdagságban is ugyanolyan alázatos maradt, mint amikor még szegény volt. Ezek után is lemondott életet élt, s továbbra is minden élőlény barátja és jóakarója maradt.
Így végződik a bölcs bráhmana, Szudám Vipra története, aki az egész teremtést a Legfelsőbb Úr, Krisna tulajdonának látta, így ő maga is a legnagyobb gazdagságra tett szert.