Egy szürke januári hajnalon a Balaton partján álltam és hallgattam, ahogyan a jégdarabok egymásnak verődve csilingelnek a tó egész területén, ameddig a fül elér. Akik ismernek, már biztosan felkészültek pár többszörösen összetett, barokkosan cifrázott mondatra arról, hogyan indított el bennem mindez olyan inspirált gondolatokat, melyek az isteni természet megmagyarázhatatlan szépségét tükrözik.
Sajnos most nem ez történt. Nem éreztem semmit a csontig fagyott természet fájdalmas tekintetén kívül. Volt azonban bennem valami nyugtalanító érzés. Talán valami rossz előérzet, vagy pusztán az életet is kifagyasztó hideg miatt, de a jégdarabok hangversenyét most egy utolsó fájdalmas hattyúdalnak hallottam. A nádas tövében műanyag zacskók és különféle egyéb válogatott szemét ringatózott a jégdarabok között, alattomos hangtalansággal figyelve a természet siratóénekbe hajló hattyúdalát. Lelki szemeim előtt megjelentek az óceánokon lebegő kontinens méretű szeméthordalékok, melyek valójában a mindent felégető kapzsiságunk, és saját önmérgező szokásaink fekete foltjai a reméljük még létező lelkiismeretünkön.
Arra gondoltam, hogy soha nem volt még időszerűbb és sürgetőbb, hogy minden ember megértse a karma törvényét. Azt, hogy bármit teszünk, ránk, és a gyermekeinkre is hatással lesz. Nincs kibúvó, és nincs kivétel. Az ősi kultúrák mind, egytől egyig elfogadták a karma törvényét. A tudomány és az élet legtöbb területén látjuk és értjük, hogy minden törvényszerűségek szerint történik. A fáról soha nem fog fölfelé esni az alma, az üvegajtón nem sétálhatunk úgy át, mintha ott sem lenne. A világon a legmisztikusabb dolog, hogy mindenki tudja, hogy meg fog halni, mégis úgy éli az életét, mintha ez soha nem következne be. A kettes számú legmisztikusabb dolog, hogy az élet minden területén látjuk a törvényszerűségeket, mégis azt hisszük ( ez alól én sem vagyok kivétel természetesen), hogy egy kivétel azért van: a tetteink nem így működnek, azoknak nincs következménye, ha „elég ügyesek vagyunk.” Tehetünk bármit, ha úgysem tudja meg senki, akkor „kit érdekel?” Érzelmileg kikészíthetünk másokat, hiszen ha hatalmi játszmáink miatt jó pozícióba kerültünk, akkor úgysem tudnak ártani nekünk. Szennyezhetjük a környezetet, hiszen már „úgysem a mi gondunk lesz a következménye”… és még sorolhatnánk.
Iustitiának, az igazság istennőjének nem azért van bekötve a szeme, mert szemet akar hunyni a tetteink fölött, ha „elég ügyesek vagyunk”. Ellenkezőleg: a tárgyilagosságnak és a befolyásolhatóság hiányának a jelképe a bekötött szem. Az anyatermészet mindig igazságos: a tetteink következményeit mindig megkapjuk. Mivel azonban az egész életünk egy bonyolult háló, mely több szálon és több irányból szövődik, így esetenként eltérő lehet, hogy mikor és milyen formában kapjuk meg a visszahatást. Van, aki azonnal, és van, aki egész életében él, mint Marci Hevesen, és majd csak a következő életében kapja meg egy bizonyos tett visszahatást. De meg fogja kapni, az garantált.
Idáig eljutva szokott felmerülni a sors és a szabad akarat látszólagos ellentmondása. Van, aki úgy érzi, hogy bármit tesz, úgysem tud szabadulni a sors karmai közül. Van, aki úgy gondolja, hogy mindent megváltoztathat a vonzás és mindenféle hasonló törvényszerűség által, melynek a szabad akarat hatalma a legfőbb mozgató ereje. Mindkettőben van igazság, de különféle pszichológiai, szociológia stb. elméletekhez hasonlóan, amíg egy adott területen nem látjuk a teljes képet, itt is csak végtelen harc lesz az eredmény az újabb és újabb kifinomult módon fölvázolt elméletek között.
A sors és a szabad akarat viszonyának megértéséhez érdemes megismernünk a karma négy fajtáját. Az első a prarabda karma. Ezt a karmát hívják sorsnak. A prarabda az a karma, amit már nem tudunk megváltoztatni. Ez lehet már bekövetkezett és még később bekövetkező karma is. Ilyen karma a testünk is, ami az előző életünk tetteinek a következménye. Hívhatjuk ezt sorsnak, de láthatóan ez sem egy tőlünk független tényező. Annak a következménye, ahogyan korábban használtuk a szabad akaratunkat. Nem kapunk semmit, amit ne mi magunk idéztünk volna elő a saját életünkben. A karma és a szabad akarat az érme két oldala. Ha nincs szabad akarat, nincs karma sem. A karma nem lehet a karma oka.
A karma második fajtája a sanchitta. Ez a karma a finomfizikai testben csírázó karma magokat jelenti, vagyis a jövőbeni tetteink csírái, alapjai. Vagyis mindent, amit az elménkben raktározunk: a nevelés, viselkedési minták, előző életek emlékei, saját belső benyomásaink, habitusunk, szokásaink. Ezek is mind a korábbi tetteink következményei, viszont ezek megváltoztathatóak. A hardver és szoftver példája jól szemlélteti ezt. A testünk a hardver, a finomfizikai testünk a szoftverek összessége. Az elménkben több szoftvert is futtathatunk, törölhetünk és újakat telepíthetünk. Az operációs rendszer (a hamis egó) minőségétől függően könnyebb vagy nehezebb bizonyos programokat installálni. Kemény munkával, de például a régi rossz szokásokat le tudjuk vetni és ezáltal megváltoztathatjuk a jövőnket, mielőtt további rossz gyümölcsöket hozna.
A karma harmadik fajtája az agama karma. Ez azt a karmát jelenti, amit a jelenlegi tetteinkkel generálunk a jelen pillanatban. Ez a szabad akarat területe. Mert bármilyen helyzetbe is hoz bennünket a prarabda karmánk és bármilyen nyomás alá helyez bennünket az elménkben a sanchitta karmánk, ezek mind csak a szituációt hozzák el. A döntési lehetőségünk mindig megvan, hogy az adott szituációra hogyan reagálunk. Az agama karma titka, vagyis a szabad akarat ereje két dologban rejlik: A fogadalom és a társulás erejében. Csak képzeljük el, hogy mennyire eltérő élet jön ki abból, ha például egy gyermek a farkasok és nem emberek között nő föl. Vagy gondoljunk vissza hogy mikor értünk el komolyabb eredményt, ha félvállról vettük a dolgot, vagy ha kitűztünk egy célt és minden idegszálunkkal arra összpontosítottunk, hogy azt elérjük.
Ha megfelelően van irányítva, akkor ez a két titok tovább visz bennünket a szabad akarat hatókörének tágítása terén, ami valójában a tudatosság növelése. De mi ez a megfelelő irány, ami a valódi tudatosság felé visz bennünket? Mindannyian lelkek, vagyunk, amit a test halandósága nem érinthet meg. Az Istennel való kapcsolatunkat elfelejtettük, de ha mindent ennek a fényében nézünk, és az isteni gondviselést elfogadva az eredeti lelki helyzetünknek megfelelően cselekszünk, akkor keletkezik a negyedik karma, a kriyamana karma. Vagyis amikor nincs karma, hanem lelki tettet végzünk, és az folyamatosan halmozódik a „lelki bankszámlánkon”. Mivel a karma a természet egocentrikus tetteinkre adott átmeneti reakciója, ezért ha nem egocentrikus a tettünk, akkor nincs karma, csak a lelki bankszámla.
A karma tehát nem jó vagy rossz, egyszerűen egy tanulási folyamat, ami arra tanít, hogy miképpen nyerhetjük vissza a helyes látásmódunkat, hogyan kerülhet vissza a partra vettet hal a vízbe. Persze amíg nem értjük meg, mit akar velünk tanítani, addig újra és újra elő fog jönni újabb és újabb formában. Először csak finoman figyelmeztet, hogy ki kellene irtani a kártevőket a földünkből. Ha ezt félvállról vesszük, akkor elhozza a karmánk kemény telét és a kártevőket (az arcunkon lévő mosollyal együtt) lefagyasztja. De ha a tél elmúlik, áldani fogjuk, hogy kifagytak a kártevőink, mert nem rágják szét az életet, mely tavasszal virágba borul. Aztán ha szerencsétlen módon a nyár hevében elfeledjük a tél tanítását, és újra pökhendivé válunk, utat engedve ezzel a kártevőknek, akkor kezdődik minden elölről. Ha félvállról vesszük a karma tanítását, akkor a tanítás újra és újra meg fog ismétlődni.
Ha végérvényesen elfogadjuk, amit a karma tanítani akar, vagyis ha nem menekülünk el a szituációtól, a legmélyebb félelmeinktől és terheinktől, hanem szembenézünk velük, feldolgozzuk, és elfogadjuk azt az isteni gondviselés tanításaként és segítségeként, akkor végérvényesen feloldjuk az adott személyes karmánk kötelékét. Az isteni gondviselés menedékében félelmek nélküli, valódi életet élhetünk. MÉRHETETLEN HÁLÁT fogunk érezni és egyetlen vágyunk az lesz, hogy bármi történjen is, az isteni menedékben maradhassunk: Ha kell, fagyjon csak az a föld, fagyjanak vele a lelkünk kártevői is, mert csak így jöhet el a valódi tavasz a valódi élettel.
De azért van itt még egy szempont. Nekünk a saját tetteink következményének kell látni a bennünket ért “igazságtalanságokat”, tudván, hogy nincs olyan visszahatás, amit ne magunk okoztunk volna saját magunknak a korábbi tetteink következményeként.
VISZONT!!! amikor mással történnek rossz dolgok, akkor nem azt kell ecsetelnünk, hogy “ez az ő karmája”, “megérdemli, hiszen magának kereste”, hanem együttérzően, szeretettel, és segítő figyelemmel kell hozzá fordulni. De legalább együttérzően, hiszen a világ minden rossz sorsú emberét nem tudjuk segíteni.
Ez a szeretet útja, és a karma sem a jó és rossz megkülönböztetésére tanít bennünket, hanem az önzés és önzetlenség tengelye mentén tanít az önzetlen szeretetre. Amíg nem vagyunk együttérzőek, el sem kezdődött az igazi spirituális fejlődésünk.
De amíg mi áldozathibáztatók, “elméleti igazságosztók” vagyunk, vagyis mások sorsát kicsit felülről, enyhén felhúzott orral vizsgáljuk, hisz “megérdemelte”, és ” ilyen meg olyan rossz tulajdonságokkal bír”, akkor számítsunk rá, hogy a mi karmánk ennek kapcsán is tanítani fog. Egészen addig, amíg vissza nem találunk a valódi szeretet útjára, melynek első lépése az együttérzés…
Acyutananda Das