Az emberiség két nagy megismerési útja, a tudomány és a vallás, első pillantásra talán ellentétes pólusoknak tűnhetnek. Az egyik a laboratóriumok, mikroszkópok és teleszkópok világában keresi az igazságot, a másik pedig az elmélkedés, a hit és a belső tapasztalat útján próbál válaszokat találni. Mégis, ha mélyebbre ásunk, felfedezhetjük, hogy mindkettő ugyanazon elven nyugszik: axiómákra épít, amelyekre aztán egy teljes világképet építünk.
A tudományos módszer alapja az, hogy elfogadunk bizonyos kiinduló feltételezéseket – axiómákat – például azt, hogy a természeti törvények mindenhol érvényesek, vagy hogy két pont között egy egyenes húzható. Ezekre az axiómákra építve a tudomány felépíti az anyagi világ magyarázatát, amelyet aztán folyamatosan tesztel, igazol vagy épp megcáfol.
Hasonlóképpen a vallási és spirituális hagyományok is axiómákból indulnak ki. A védák például azt állítják, hogy az ember nem csupán anyagi test, hanem halhatatlan lélek, vagy , hogy a szentírás nem emberi, hanem Isteni eredetű. Ez az axióma nem laboratóriumi eszközökkel vizsgálható, hanem a belső tapasztalás útján „kísérletezhető ki”. A spirituális gyakorlatok, meditációk és önvizsgálatok azok az eszközök, amelyek révén az egyén a saját belső világát igyekszik feltérképezni, és így igazolja vagy cáfolja a kiinduló feltevéseket.
Mind a tudomány, mind a vallás tehát saját „világának” megismerésére törekszik a maga axiómáira támaszkodva. A különbség abban rejlik, hogy míg a tudomány az anyagi világ törvényeit kutatja, addig a spirituális hagyományok a tudat, a lélek és a belső valóság feltárását tekintik célnak. Mindkettő egy sajátos „kísérleti” útvonalat kínál: az egyik a fizikai világban, a másik a belső világban.
Végső soron mindkettő arra hív minket, hogy ne féljünk megismerni a valóság különböző szintjeit – hiszen a külső világ megértése és a belső világ felfedezése végső soron egyaránt gazdagíthatja az emberi tapasztalást és megértést.
Sanatana Dasa