A Kṛṣṇa-tudat alapvető tanítása szerint az élőlény nem azonos a testével, hanem az őt, mint kesztyű a kezet fedi be. Ha sikeressé akarjuk tenni emberi életünket, a védikus szentírások javaslata szerint a kézzel, vagyis az örökkévaló lélekkel is törődnünk kell, nem csupán burkolatával, a kesztyűvel, vagyis az anyagi testtel, amit az idő előbb utóbb elpusztít.
Ezt példázza Purañjana király története, melyet a Śrīmad-Bhāgavatamban olvashatunk: Élőlény király – a purañjana szó élőlényt jelent – boldogan élt egy kilenc kapus városban. A város a testet jelenti, a király pedig az örök élőlényt, a lelket. A város kapui a testen található nyílások: a két szem, a két fül, a két orrlyuk, a száj, a nemi szerv és a végbélnyílás. A várost falak (a bőr) és parkok (a szőrszálak) vették körül, tornyok (az orr és a fej), csatornák (a ráncok és bemélyedések), ablakok (a szemek) és kapuk (a szemhéjak) sorakoztak benne. A várost utcák szelték át (a testben áramló életlevegő), zászlók és virágfüzérek díszítették (a tenyerek és a talpak).
Történt egyszer, hogy Élőlény király a város egyik csodálatos kertjében sétálva megpillantotta Értelmet, a szép lányt, akit hamarosan feleségül is vett, mert azt remélte, hogy segítségével kedvére élvezheti az életet. Élőlény király fokozatosan Értelem királynő, vagyis az anyagi intelligencia irányítása alá került, és mindig minden vágyát teljesítette. Amikor fő szolgája, Elme az otthonába vezette Élőlény királyt, gyermekei mindig illúziót, elégedettséget és boldogságot teremtettek számára. Élőlény király nem törődött az önmegvalósítással, és annyira belemerült a családi élet örömeibe, hogy fiatalsága egy pillanat alatt, észrevétlenül elszállt. Egy nap Idő király 365 katonája támadta meg Élőlény király palotáját. Rettenetes küzdelem kezdődött közöttük, amely száz évig tartott. Mindeközben az Idő leánya, az Öregség, férj után kutatva járta a világot. Senki sem akarta feleségül venni, mivel senki sem szerette őt. Megannyi kudarc után végül Félelem királyhoz fordult, és kérve kérte, hogy fogadja el feleségül. Félelem király sem akart azonban az Öregség férje lenni, hanem húgának fogadta, és saját bátyját, a Lázat ajánlotta férjnek. (Ez halálunk pillanatának 42 fokos lázára utal.) Az Idő és az Idő lánya azután együtt támadtak Élőlény király városára. Az Idő lánya, az Öregség, megölelte Élőlény királyt, aki elvesztette minden fenségét. Élőlény király észrevette, hogy felesége, az Értelem, elhidegült tőle. Az Öregség szétrombolta Élőlény király városát, és a király számára ízetlenné váltak az élvezet tárgyai. A Láz pedig felgyújtotta, ami a városból megmaradt, hogy örömet szerezzen öccsének, a Félelemnek. Élőlény király nagyon boldogtalan volt, a Félelem pedig egyre közelebb jött, hogy elfogja a királyt. Élőlény királynak volt egy Ismeretlen nevű jó barátja (Isten szívünkben lakozó formája, a Felsőlélek), a király azonban tudatlansága miatt nem volt képes segítséget kérni tőle, ezért úgy hagyta el városát, vagyis testét, hogy közben feleségére emlékezett, és ezért következő életében nőként, egy király lányaként kellett megszületnie. Amikor eljött az ideje, szent férjét követve az erdőbe vonult, ahol mindketten szigorú vezekléseket végeztek. Miután jámbor férje elhagyta testét, a királynő keservesen sírt. Ekkor jelent meg előtte régi barátja, a Felsőlélek, hogy megvigasztalja.
– Drága, nemes barátom! – szólította meg a királynőt.
– Mi ketten olyanok vagyunk, mint két hattyú. Együtt élünk ugyanabban a szívben, eredetiotthonunktól mégis távol vagyunk. Elfelejtetted lelki létedet, mert túlságosan belemerültél az anyagi élvezetekbe. Foglyul ejtett a kilenc kapus város, és néha nőnek, néha pedig férfinek hiszed magad. Valójában azonban tiszta lelki lény vagy, kérlek, próbáld ezt megérteni! Anyagi léted tudatlanságod és illúziód eredménye, és minden gondod végső megoldása érdekében fel kell ébresztened Kṛṣṇa-tudatodat. Hogy meghallgatta-e Élőlény királynő– aki előző életében Élőlény király volt – Ismeretlen jóbarátja tanácsát, nem tudjuk. sak remélni tudjuk, hogy igen. Az idővel vívott harcunk minden születésünkkor újra és újra kezdődik, és minél makacsabbak vagyunk, annál tovább fog tartani. Miért ne döntenénk ez egyszer úgy, ahogyan még egyszer sem döntöttünk életeink során? Miért ne hallgathatnánk végre Ismeretlen barátunkra? Śrī Hari, az Istenség Legfelsőbb Személyisége a Felsőlelke és irányítója minden élőlénynek, aki anyagi testbe került ebben a világban. Ő a legfelsőbb irányítója minden anyagi cselekedetnek az anyagi természetben, ezenkívül ő a legjobb barátunk. Mindenkinek az ő lótuszlába árnyékában kell menedéket keresnie. Ha valaki így cselekszik, élete szerencsés lesz.” (Śrīmad-Bhāgavatamban 4. 29. 50.)
Syāma devi dāsī
A cikk megjelent a Vissza Istenhez Magazin 11. számában (2006.)
