A hinduizmus a legsokoldalúbb vallásos képződmény. Sokarcúságának egyik magyarázata, hogy megalapítása nem fűződik egyetlen személyhez, hanem évszázadok során mintegy önmagából, a benne lakozó erők következtében és a külső körülmények hatására jött létre. A hinduk szívesen nevezik vallásukat „sanāthana dharmának”, azaz „örök vallásnak”, amely időről időre isteni megtestesülések által (Rāma Kṛṣṇa Budha stb.) nyilatkozik meg és mondja ki újra a már ismert, de valamiképpen feledésbe merült igazságot. Az India bibliájaként ismert eposzban, a Bhagavad-gītāban azt állítja a Legfelsőbb Lény, Kṛṣṇa, hogy „Mindenki minden tekintetben az Én utamat járja”. Éppen ezért a hinduk egyik legfontosabb kulcsszava a tolerancia. Tisztelik a változatosságot, az üdvösségre vezető utak sokféleségét. Számukra nem a máz a lényeges, hanem az emögött rejlő odaadás, szeretet.
Úgy gondolják, hogy minden vallás, Istentől származó bölcseleti rendszer igazat mond, csupán különféle részaspektusait világítják meg ugyanannak az Egésznek. Szemléletmódjukat nagyon hűen illusztrálja az alábbi rövid tanmese:
A jaipuri mahārāja összegyűjtötte a város vak embereit. Közéjük vezetett egy elefántot.
– Milyen az elefánt? – kérdezte.
Aki az ormányát tapogatta, így felelt: – Az elefánt egy vastag tömlőhöz hasonlít.
Aki a lábát fogta: – Az elefánt olyan, mint egy hatalmas oszlop.
Aki a farkát: – Vékony kis bőrredő az elefánt.
Ilyen elefánt-ügyekbe mi is nap mint nap belebonyolódunk. Kicsiben, nagyban; életünk minden percében állást foglalunk valami mellett, vonatkozzon az akár a nagybetűs Igazságra, akár relatív, ingoványos talajon álló emberi igazságocskákra. Ha itt és most nekünk tennék fel a kérdést, „Nos, hát akkor milyen is az elefánt?”, akkor bizony egyáltalán nem biztos, hogy a hindu szemléletet érvényesítenénk. Sokkal inkább valószínű, hogy mindegyikünk csak hajtaná a maga igazát, s erről hangzatos szavakkal, ügyes szónoki fordulatokkal és költséges reklámhadjáratokkal igyekezne meggyőzni a körülötte állókat is. Lassacskán mindenki beleavatkozna a vitába, s a dolog odáig fajulna, hogy a bőrredő-pártiak hajba kapnának az oszlop-pártiakkal, miközben a tömlő-hívek mindkettőnek ellátnák a baját. Természetesen aztán változna a szereposztás, aki alul volt, az felülre kerülne, s a küzdelemnek sohasem lenne vége.
Eközben csak egy dolgot felejtenénk el: azt, hogy mi tulajdonképpen vakok vagyunk.
Kṛṣṇa-līlā devi dāsī
A cikk megjelent a Vissza Istenhez Magazin 10. számában.
