Forrás: www.vallasforum.hu
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár Danka Krisztina, Ph. D.
“Ha az európai kultúra nem kíván bezárkózni valamiféle meddő provincializmusba, az övétől eltérő értékrendekkel, a megismerés más útjaival is meg kell ismerkednie.” (Mircea Eliade)
Bevezetés
A következőkben egy sajátságos összefüggésre szeretnék rámutatni: arra teszek kísérletet, hogy egy többezer éves hindu tradíció vallás- és művészetfelfogásának ismertetésén keresztül világossá tegyem a hagyomány más vallásokhoz való viszonyát.
A hinduizmus nem tekinthető egységes vallásfilozófiai rendszernek. Magát a hindu szót sem az indiaiak találták ki, ez valószínűleg az ókori perzsa néphez köthető, amely a birodalmának keleti határán húzódó Indus (óind nyelven: Szindhu, óperzsául: Hindus) folyó túloldalán élő embereket nevezte hinduknak. Maga a hinduizmus kifejezés pedig a különféle “izmusok” lelkes atyjai, európai tudósok szüleménye, akik ezt gyűjtőnévként használták, s alatta India sok közös elemet hordozó, ám egymástól jól elkülöníthető vallásainak összességét értették, mint például a Visnut, Krisnát, (vagy más megtestesüléseket) központba helyező vaisnavizmust, a Siva-imádó saivizmust, vagy az Anyagi Energiát tisztelő saktizmust.
A számomra leginkább ismert vaisnava hagyomány India egyik legfőbb, Krisna, Ráma, Visnu vagy más isteni inkarnációk imádatára épülő, monoteista vallási-filozófiai irányzata, amely napjainkban világszerte többszáz-millió követőt számlál. A vaisnava iskola tanításai India többezer éves szent irataira – többek közt a négy Védára, a puránákra, az upanisadokra, valamint a Rámájana és a Mahábhárata című eposzokra – támaszkodnak. A vaisnava filozófia foglalata a Bhagavad-gítá, amelyet Nyugaton “India Bibliájá”-nak is szoktak nevezni, valamint az egész védikus irodalom összegzése, a Védánta-szútra magyarázatának tekintett Bhágavata Purána (más néven: Srímad Bhágavatam). A vaisnava tradíción belül négy, önmagát isteni eredetűnek tartó áramlat él egymás mellett. A tanulmány fő támpontjaként a Nyugaton főként Krisna-tudatként ismert a 15-16. század fordulóján élt Csaitanja nevéhez fűződő bengáli vaisnavizmus szellemi hagyatékát veszem alapul, azzal a megjegyzéssel, hogy vallás és műveszet, ember és Isten viszonyára vonatkozó végkövetkeztetések általában az összes vaisnava áramlatra igazak.
Csaitanja hasonló hermeneutikai szerepet tölt be a vaisnava hagyományban, mint Jézus a keresztény kultúrában. Mindkettő személyes, isteni autoritással tanít: Jézus Isten fiaként, Csaitanja pedig a Fiú, a tiszta hívő formáját öltött isteni megtestesülésként. Az isteni elv személyükben közvetlenül, tanításaik mellett személyes példamutatásukon keresztül is megnyilvánul. Legfőbb törekvésük, hogy a régi szakrális iratoknak visszaadják az addigra elfelejetettnek, eltorzultnak vélt értelmét. Csaitanja a Bhagavad-gítá szövegére hivatkozó legfontosabb tanítása az, hogy az istenszeretet, a bhakti, származásra, nemre, fajra, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül bárki számára elérhető, ez nem csupán az “írástudó”, a szentséget kisajátító kaszt-bráhmanák kiváltsága. Noha India vallásait általában nem-térítő vallásokként ismerik, Csaitanja a vaisnavizmust revitalizáló szellemi és társadalmi mozgalma a tizenhatodik századtól egész Indiában, a tizenkilencedik század második felétől Európa egyes országaiban, a múlt század hatvanas éveitől kezdve Bhaktivédánta Szvámí jóvoltából pedig az egész világon terjeszkedni kezdett.
Az “Örök Törvény”
India vallásai többnyire egyetértenek abban, hogy az élőlény ontológiai helyzetét tekintve nem azonosítható az állandóan változó és múlandó testével, hanem örökkévaló lélek, Isten parányi, saját identitással rendelkező része, amely szabad akaratából az isteni hajlékból kiszakadva vágyainak és tetteinek megfelelően életről életre különféle testekben reinkarnálódik. Azon túl úgy tartják, hogy a hitek és vallások sokfélesége fölött létezik egy örök és változatlan erkölcsi törvény, rend, amely a különféle kultúrák és társadalmak számára a történelmi időtől és földrajzi helytől függően más-más módon, de ugyanazt a lényegiséget hordozva nyilatkozik meg. Ez a szanátana-dharma. A “szanátana” szanszkrit szó jelentése “az, aminek nincs kezdete és nincs vége”. A “dharma” szó – amelynek nincsen pontos megfelelője az európai nyelvekben – jelentése törvény, rend, kötelesség, erkölcs, igazság stb., illetve arra utal, ami elválaszthatatlan egy bizonyos dolog lényegétől, ami nélkül a dolog nem létezhet, amit nem lehet megváltoztatni. A tanok szerint, ahogy a tűz dharmája, hogy hőt és fényt ad, a vízé, hogy folyékony, úgy a lélektől éppolyan elválaszthatatlan, hogy ő Isten parányi része (egyes felfogásokban: egyben szerető szolgája), s ha ez nem tud kifejezésre jutni, az élőlény elveszti eredeti identitását, s végső soron boldogtalan lesz.
A szanátana-dharma több mint vallás. A “vallás” szón általában rendszerbe foglalt hitet értünk, ami azonban az ember élete során megváltozhat. Zsidókból lehetnek keresztények, hindukból muszlimok és így tovább. A szanátana-dharma viszont arra a tevékenységre, a Transzcendenssel való örök kapcsolatra vonatkozik, amit nem lehet megváltoztatni. A szanátana-dharma nem más, mint a minden megjelölés fölött álló “Örök Törvény”, a vallás pedig ennek megnyilvánulása a történelmi időben és a térben: szanszkritül “jóga” vagy latinul “religio”, vagyis az a folyamat, amely az élőlényt dharmájára emlékeztetve újra összeköti a Transzcendenssel. India vallásai szerint a szanátana-dharma időről időre isteni megtestesülések vagy isteni küldöttek által nyilatkozik meg, és mondja ki újra a már ismert, de valamiképpen feledésbe merült igazságot, melyet a különféle szentírások rögzítenek. Bhaktivédánta Szvámí, a vaisnava tudós-szerzetes így ír erről:
Az, hogy az Úr csakis Indiában jelenhet meg, nem helytálló feltételezés. Bárhol és bármikor megjelenhet, ahogy kívánja. Minden inkarnációjában csupán annyit mond a vallásról, amennyit az ott élők az adott körülmények között megérthetnek. A misszió azonban mindig ugyanaz: az embereket az Isten-tudat felé vezetni s a vallás elveinek betartására ösztönözni. Néha személyesen száll alá, néha hiteles képviselőjét küldi el fiaként vagy szolgájaként, néha pedig bár Ő Maga jön, valamilyen rejtett formában jelenik meg.
Ez a felfogás szolgál alapul a vaisnavizmus másságot elfogadó és méltányló világszemléletéhez. Meggyőződése szerint minden hiteles kinyilatkoztatáson és folyamaton alapuló vallás valamilyen módon és valamilyen szinten ugyanannak az Igazságnak a hordozója lehet, s az embernek nincsen joga ahhoz, hogy az utak igazságát megkérdőjelezze. Más világvallások teljes értékűként és hitelesként való elfogadása mellett a vaisnavizmus a saját kinyilatkoztatásai, a védikus irodalom kielmelkedő jelentőségét abban látja, hogy terjedelmi okoknál fogva ebben találhat az ember legrészletesebb tudást a szanátana-dharmával és Istennel kapcsolatosan.
A dharma további lényeges vonatkozása, hogy e szerint a vallás és a Törvény megélése, gyakorlása nem jelenthet az ember életében egy elkülönített, specializált, csak bizonyos térben és időben végzett tevékenységet, hanem ennek az élet minden területén meg kell mutatkoznia. E szemlélet következtében az élet mai szemmel nézve profánnak tetsző momentumai szakralizálódnak, kiemelkednek a történelemből, és a kozmikus térben és időben nyernek jelentőséget.
Az Úr arcai
A vaisnava hagyományban a Valóság, s az ennek szinonimájaként értelmezett Igazság nem más, mint maga a Transzcendens, annak mindent átható létezése. Az Abszolút Igazság, minden ok minden mástól teljes egészében független, elsődleges oka, kiindulópontja Isten. Az Igazság, a Valóság ellentéte az Illúzió, a májá, amely a szabad akaratából az immanens világba került élőlényt a testével való azonosulás révén a matéria börtönében tartja, tudását befedi. Májá hatására a dolgok nem annak tűnnek, mint amik eredeti valójukban. Ha az élőlény – hamvasi kifejezéssel élve – “éber”, akkor mégha az anyag világában van is, mindenben tapasztalja a Transzcendens jelenlétét, a Valóságot, míg májá befolyása alatt csupán “tükör által homályosan” láthat, a valóság, az igazság viszonylagossá válik. A vaisnava filozófia szerint, akit befed az illúzió, legyen bármilyen tanult is, a világról csupán szubjektív, kizárólag a saját paradigmáján belül érvényes értékítéletet alkothat, ezért esendő. Az “éber” viszont, aki “szemtől szembe látja” az Abszolútumot – tévedhetetlen.
De vajon milyen Isten? Felhőn ülő, jóságos tekintetű, szakállas öregúr? Vagy mindent elárasztó, vakító fényözön? A vaisnava tanok szerint Istennek három fő arculata van:
a bhagaván, a személyes Isten,
a brahman, Istennek a személytelen kisugárzása, energiája,
valamint a paramátmá, a minden élőlényben és parányi atomban jelenlévő “isteni szikra”, a “Felsőlélek”, aki ismerve annak vágyait, gondolatait lelkiismeretként segíti a megtisztulásban.
Legfelsőbb Lényt, bhagavánt a vaisnavák többek között Krisnának, Rámának (míg más vallások hívei Jahvénak, Allahnak, Atyának stb.) nevezik. A vaisnava szentiratok leszögezik, hogy Isten nem puszta energia, elvont fogalom, vagy kisugárzás, hanem egy személy, akit testének ragyogó, transzcendentális brahman-sugárzása eltakar. Egy ősi ind szentírás így ír:
Óh, Uram, minden élő fenntartója! Valódi arcodat káprázatató sugárzás fedi. Kérlek, távolítsd el e fényburkolatot, és tárd fel Magad tiszta híved előtt!
Óh, Uram, óh, eredeti filozófus, a világmindenség fenntartója, óh szabályozó ősok, az istenszerető személyek végső célja, az emberiség ősatyáinak jótevője! Kegyesen távolítsd el ragyogó transzcendentális sugaraidat, hogy mennyei gyönyörtested megláthassam! Te vagy az örökkévaló Istenség Legfelsőbb Személyisége, a naphoz hasonló, mint én magam.
Mivel Isten személy, következésképpen van neve, formája, akarata, vannak tulajdonságai, gondolatai, érzései, testi vonásai, vágyai és cselekedetei. Amíg a “saját képére teremtett” emberben ezek az anyag feltételeihez kötöttek, részlegesek és múlandóak, addig Isten tulajdonságai tökéletesek, örökkévalóak és transzcendensek. Csaitanja egyik közvetlen tanítványa, Rúpa, a kinyilatkoztatásokra, valamint Mestere személyes tanításaira támaszkodva hatvannégy pontban összegzi Isten személyiségjegyeit, melyek teljesen és tökéletesen csupán magában a személyes Istenben vannak jelen, míg az Ő különböző kiterjedéseiben ezek más-más arányban nyilvánulnak meg. Rúpa több ízben felhívja a figyelmet arra, hogy a felsorolt tulajdonságok nem közönségesek, hanem transzcendensek. Ezek közül néhány: Istent gyönyörű vonások jellemzik, áldásos tulajdonságok díszítik, megnyerő, ragyogó, erős, örökké fiatal, minden nyelven beszél, igazmondó, rendíthetetlen, béketűrő, megbocsátó, kiegyensúlyozott, bőkezű, együttérző, szelíd, nagylelkű, a meghódolt lelkek védelmezője, boldog, hívei jóakarója, a szeretet vezérli, végtelenül jóindulatú, rettenthetetlen, mindenki számára imádatra méltó, a legfelsőbb irányító, változatlan, mindentudó, örökké friss, teste örök, tudással és boldogsággal teli, minden misztikus tökéletességet magáénak mondhat, felfoghatatlan energiákkal rendelkezik, teste számtalan univerzumot hoz létre, Ő minden inkarnáció eredeti forrása, s csodálatos tetteket végez. A vaisnavizmus sajátos felfogása szerint Isten a teremtést, a világegyetem fenntartását a kiterjedései, energiái által végzi el, míg ezek forrása, az eredeti Istenség nem tesz mást, mint örök hajlékán hívei szeretetteljes társaságában végtelenül boldogan és önfeledten végzi kedvteléseit: játszik.
Isten játszik
Mivel a transzcendens világ s Isten végtelen, a kinyilatkoztatásokat a vaisnava tanok nem tekinthetik lezártnak. Krisna örök jelenben zajló kedvteléseiről, cselekedeteiről például a Bhágavata Purána részletesen beszámol, de természetesen mivel ezek folyamatosan – most is – történnek és megújulnak a végtelen térben és időben, ezért lehetetlen teljességgel leírni őket. Ezeket a hívő láthatja, tapasztalhatja, majd közölheti másokkal. Ahhoz, hogy ez a misztikus tapasztalat megtörténhessen, hogy az ember szemtől szembe találkozhasson az Úrral, tökéletesen megtisztult léleknek kell lennie, mint ahogy azt a Biblia is kijelenti: “boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” A tiszta szív állapotát a Bhagavad-gítában Krisna így fogalmazza meg:
Aki nem irigy, hanem minden élőlény kedves barátja, nem képzeli tulajdonosnak magát és mentes a hamis büszkeségtől, boldogságban és boldogtalanságban egyaránt kiegyensúlyozott, türelmes, mindig elégedett, önfegyelmezett, nagy elszántsággal végzi az odaadó szolgálatot, valamint elméjét és értelmét Rám szögezi, s az Én bhaktám (hívem) – az nagyon kedves Nekem.
Azt az intelligenciát, amely lehetővé teszi a valóság a korlátolt anyagi érzékek fölötti reálisabb megtapasztalását Csaitanja szubuddhinak, vagyis magasabb rendű, misztikus tapasztalatra nyitott megértő képességnek nevezi.
A Brahma-sanhitá nevű ősi szentírás így ábrázolja Isten birodalmát, az élőlények eredeti otthonát:
Ott minden fa transzcendentális kívánságfa, a föld lelki csodakövekből való, a víz valóságos nektár. Minden szó egy dal, minden lépés egy táncmozdulat… Az ottani világosság lelki gyönyört áraszt, s minden, ami ott létezik, isteni örömöt nyújt… Ott örökké tart a transzcendentális jelen idő, s nincs sem múlt, sem jövő, így aztán soha, még egy félminutumnyi sem múlik el abból a boldog jelenből.
A vaisnava felfogás szerint Isten nemcsak az Igazság, de egyben minden Szépség forrása is, az Ő hajlékán tehát minden végtelenül gyönyörű. S mivel ott “minden szó egy ének, minden lépés egy tánc”, vagyis a transzcendens világ egyik alapszubsztanciája a művészet, ezért az empiria feletti lelki intuíciónak és esztétikai tapasztalásnak szintén kiemelkedően fontos szerepe lehet Isten “megértésében”. Ebben a szemléletben a misztikum és az esztétikum teljesen egybefonódik, ezért jelenti ki Csaitanja, hogy ahhoz, hogy valaki erről a világról igazán hiteles információkat tudjon közölni, azt csak tökéletes költői szavakkal teheti.
Az archaikus kultúrákhoz hasonlóan a bengáli vaisnavizmus felfogásában a művészet és a vallás egymással egységet alkotva él, határvonalaik nem húzhatók meg élesen. A művészet célja itt minden más emberi tevékenységhez hasonlóan a Transzcendencia jelenvalóságának megszilárdítása, az ember, a női princípiummal rendelkező lélek szerelmes vágyódásának felébresztése Isten, a férfi iránt, s annak elősegítése, hogy azok annyi születés és halál után újra találkozhassanak. A művészet leglényegesebb funkciója a valláshoz hasonlóan az, hogy az immanens és a metafizikai lét között hidat verjen, hogy az immanens világba esett lélek úrrá lehessen a materiális lét gyötrelmein. Ebben a szemléletben a gondolat tisztasága, hitelessége fontosabb az esztétikai funkciónál. E szerint a művészet elsődleges szerepe nem az, hogy esztétikai élményt nyújtson és “informáljon”, hanem hogy “transzformáljon”.
A vaisnava hagyomány másik érdekes sajátsága, hogy a nem kifejezetten szépirodalmi alkotásoknak szánt filozófiai költemények, szentírások mellett léteznek olyan művek is, melyek minden tekintetben megfelelnek a szépirodalmiság kritériumának, ugyanakkor a hagyomány kinyilatkoztatásoknak tekinti őket. Ezek lehetnek drámák, epikai és lírai alkotások egyaránt. Itt az alkotás folyamata úgy zajlik, hogy a tökéletesen megtisztult lelkű, szentéletű költő, író számára meditációjában feltárul a végtelen transzcendens világ, megnyilvánulnak előtte az Úr eddig még ki nem nyilatkoztatott cselekedetei, s a művész ezt csodálatos költői megformáltsággal “közvetíti” befogadóközönsége számára. A korábbi kinyilatkoztatásokhoz képest “új” információkról a tradíció kánonalkotó tényezői, a szentek döntik el, hogy ezek valóban isteni eredetűek, vagy pusztán az alkotói szabadság produktumai.
A kinyilatkoztatásként viselkedő irodalmi alkotásra az egyik legismertebb példa a 12. századi költő, Dzsájadéva Vekerdy József és Weöres Sándor jóvoltából magyarul is csodálatos költői nyelvezetben olvasható Gítá-góvindája. A legenda szerint egy napon, amikor a korábbi fényűző életétől visszovonult szent a főművén dolgozott, egy olyan részhez ért, amikor a következő sort kellett leírnia: “Krisna leborul, hogy megérintse Rádhá lótuszlábát”, Dzsájadéva elbizonytalanodott, hogy leírjon-e egy olyan mondatot, amely kétséget támaszthat Krisnának az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként való identitásával szemben. Noha meditációjában látta maga előtt az Urat, amint legkedvesebb hívét, Rádhát igyekszik kiengesztelni, s a Gítából tudta azt is, hogy Krisna magára öltötte Ardzsuna kocsihajtójának alázatos szerepét, mert olyannyira szereti a híveit, hogy hajlandó a szolgálatukba szegődni, és bizonyos esetekben alárendelni magát nekik, de mivel még egyetlen szentírásban sem olvasta azt a kedvtelést, melyben megtörténhet, hogy Isten fejére teheti bárki lábát, ezért nem merte leírni. A szíve hevesen vert, mert ténylegesen látta és tudta, de mégsem merte kimondani, hogy a tiszta hívének a szeretete lekötelezi az Urat, hogy a tiszta léleknek hatalma van még az Úr felett is. Tépelődésének azzal vetett véget, hogy evés előtt lement a Gangeszhez szent fürdőt venni. Néhány perc múlva felesége, Padmavatí látta, hogy az ura visszajött, s egyetlen szó nélkül bement a szalmakunyhóba, valamit írt a költeménybe, majd eltávozott. Amikor Dzsájadéva a fürdőzésből hazatért, Padmavatí megkérdezte, hogy miért jött az előbb vissza és miért nem szólt egy szót sem. Dzsájadéva nem értette: állította, hogy már pedig ő nem jött vissza. De mivel a felesége erősködött, hogy de igenis visszajött és írt valamit a művéhez, gyanakodni kezdett. Odament a költeményéhez, s megdöbbenve olvasta egy más kézírással a művébe beleírt sort: “déhi páda pallavam udháram”, vagyis hogy “és a lábát a fejére helyezte”. Dzsájadéva lelki boldogságában sírva fakadt és így kiáltott fel: “Padmavatí, mi vagyunk a legszerencsésebb élőlények a Földön! Srí Krisna maga járt itt, s felvéve az én alakomat, leírta a hiányzó sort, amit én nem mertem lejegyezni!”. A legenda szerint tehát Krisna így adta jelét annak, hogy azok a kedvtelések, melyeket tiszta hívei látnak meditációjukban, valóban hitelesek, s azért mutatja meg nekik, hogy azt mások számára is kinyilatkoztathassák.
A vasinava tanítók megrajzolják Isten misztikus megtapasztalásának anatómiáját. Eszerint az immanenciát a transzcendencia az anyagi érzékek számára felfoghatatlan módon hatja át, ennek megtapasztalásának feltétele a minden lélekben látens módon, ám természeténél fogva öröktől elválaszthatatlanul élő istenszeretet, bhakti: ez az “Örök Törvény”, a szanátana dharma. Ebben a tekintetben nem az a fontos, hogy Istent az ember milyen néven szólítja, melyik arculatát tartja elsődlegesnek, milyen nyelven imádkozik hozzá: Isten Abszolút, minden élőlénnyel egyéni, személyreszabott kapcsolata van, s minél intenzívebb, mélyebb a szeretet, Isten annál közvetlenebbül nyilatkozik meg az ember számára. Az ember e folyamatot követve eljut addig a pontig, míg megtapasztalja az immanencia és a transzcendencia az illúzió (májá) okozta kettősségének megszűnését, s így képessé válik arra, hogy a dolgokat eredeti, valódi, természetfölötti összefüggéseiben, az Urat “szemtől szembe” lássa, s megértse, hogy semmi sem független Istentől, a legfőbb Valóságtól.
A vaisnava hagyomány úgy véli, hogy Isten transzcendentális kedvtelései, játékai a múltban, a jelenben és a jövőben csodálatos, végtelen színjátékként állandóan és örökké megújulva zajlanak, melyben Isten és az Ő társai a többi lélekkel együtt felfoghatatlan boldogságot tapasztalva alakítják saját szerepüket. Az erre a meggyőződésre épített esztétikában és filozófiában a művészet és a vallás lényege azonos: a cél az, hogy az ember megismerhesse, újratanulhassa, gyakorolhassa e hatalmas és igaz drámában a saját elfelejtett szerepét, s újra, immár visszavonhatatlanul részt vehessen a tökéletes boldogságot nyújtó “isteni színjátékban”. S ebben a “szereptanulásban” – tartozzon bármely valláshoz – minden őszinte hívő tanítója, társa, támasza lehet a másiknak.
http://www.terebess.hu/keletkultinfo/danka.html