A Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetének alapítója, Sríla Prabhupáda egyetemes teológiai elvekre mutat rá az alábbi idézetben.
A.C. Bhaktivédanta Szvámí Prabhupáda 1965-ben hozta el a Krisna-tudat egyébként ősi filozófiáját az Amerikai Egyesült Államokba, ahonnan azután később az egész világon elterjedt. Sríla Prabhupáda egyik legjelentősebb adománya az emberiség számára könyvei jelentik, melyeket a világ akadémiai közösségei nagyra becsülnek hitelességükért, mélységükért, tisztaságukért. A világon számos egyetem és főiskola használja azokat tankönyvként. Írásai ma márt több mint ötven nyelven jelentek meg.
Sríla Prabhupáda ácárja volt, lelki tanítómester, aki a példájával tanít, s élete abból állt, hogy Krisna eredeti tanítását terjesztette a világban, ezért munkája és tanítása sohasem fog elveszni. Fontosnak tartotta továbbá a vallások közötti párbeszédet és más tradíciók megismerését, melyek a modern társadalomban az Isten-tudatos szellemiséget erősítik. Egy 1968. április 19-én írt levelében a Biblia és a Védák összhangjára világít rá:
„A keresztény szentháromság tudomásom szerint Istent, a Szentlelket és a Fiút jelenti. Egy Krisna-tudatú hívő ezt Visnu, Paramátmá és dzsíva néven fogadja el. Isten egy személy, a Szentlélek illetve a Felsőlélek szintén egy személy és az élőlény is egy személy. Mária Isten energiájának megnyilvánulása. Akár belső energiának (mint Rádharáni), akár külső energiának (mint Durgá) fogadjuk el, Isten enrgiáját az élőlények anyjaként tiszteljük. Nincs ellentmondás a Biblia és a Védák között. Az emberek saját véleményüket hangoztatják, emiatt vannak a viták.
Senki sem állítja, hogy a Biblia ugyanolyan típusú embereknek íródott, mint a Bhagavad-gítá. A Bhagavad-gítá a lelki tudás ábécéje. Efölött áll a Srímad-Bhágavatam. Elképzelni sem lehet, milyen határtalan a Srímad-Bhágavatam, s a Csaitanja-csaritámrita még ezt is felülmúlja! De mindegy, hogy a Bibliáról vagy a Koránról van-e szó, az alapelv ugyanaz – ahogy egy zsebszótár és egy nemzetközi nagyszótár esetében is.”
A Krisna-hívők tehát fontosnak tartják más hagyományok és vallások híveinek tiszteletét, támogatását, valamint annak felismerését, milyen szükséges a vallásközi együttműködés a társadalom egészére nézve, Isten dicsőségére. Úgy tekintenek a vallások közötti párbeszédre, mint a kölcsönös gazdagodás egy lehetőségére azáltal, hogy felfedezik az egyedi és az egyetemes értékeket a változatos teista és etikai tradíciókban.