December hónapban járt budapesti központunkban a HVG két munkatársa, hogy interjút készítsenek közösségünk vezető lelkészével Sivarama Swamival. Alább a teljes riportot közzétesszük. Köszönet a HVG-nek a cikkért.
HVG Portré
Sivarama Swami, a krisnások magyarországi vezetője
„Egyetlen konkurenciánk a materializmus. A célunk ugyanaz, mint a többi egyháznak: Istenhez vezetni az embereket” – jelzi a hinduizmushoz tartozó vallási irányzat magyarországi meghonosítója, az adófelajánlások alapján ma már a negyedik legnagyobb egyháznak számító Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségének vezetője, hogy a zsidó–keresztény gyökerű Európa közepén sem érzi messziről jött embernek magát. 64 évvel ezelőtt Budapesten született, Létai Péter néven. Holokauszt-túlélő szülei az 1956-os forradalom leverése nyomán döntöttek a kontinens elhagyása mellett. Ő már Kanadában járt iskolába, majd kohómérnöknek tanult a montreali McGill Egyetemen. Érdeklődése akkoriban fordult a keleti filozófia és vallások felé, de csak 29 évesen lett világi Krisna-követőből szerzetes. A montreali krisnás központból előbb Québecbe, majd Minneapolisba került, ahol első templomuk felépítését irányította. Onnan Chicagóba, majd 1980-ban Londonba vitt az útja, ahol 25 évig élt. A nyolcvanas évek közepétől – kezdetben inkognitóban – már rendszeresen járt híveket toborozni Magyarországra, ahol kétszer is sikeresen küzdött meg egyháza állami elismertetésével: előbb a rendszerváltáskor, majd tavaly, miután a parlament az első körben elvette tőlük az egyházi státust. 1986 óta tagja egyháza nemzetközi irányító testületének. Szerepet vállalt több, a vallási és kisebbségi megkülönböztetések elleni nemzetközi kampányban, humanitárius küldetésben, például a cunami idején Srí Lankán. 2009-ben megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.
Az év egyharmadában külföldön tanító egyházi vezető magyarországi tartózkodása idején is mobil: ingázik a somogyvámosi Krisna-völgy, a csillaghegyi és a vidéki központok között. „Szabadidőmben is a szent zenék hallgatása, éneklése kapcsol ki.”
– Sokan a karácsonyi ételosztások révén szereznek tudomást a krisnásokról. Nem bántja, hogy leginkább szociális segélyszervezetként élnek a köztudatban?
– Örülni kell, ha az a kép alakul ki rólunk, hogy segítünk a bajbajutottaknak, de kicsit sajnálom is, mert ez a szolgálat – bár fontos része a munkánknak – mégis csak eszköz, nem pedig maga a cél. Mi egyébként úgy tekintünk az általunk osztott étkekre, mint amik nemcsak a testet, hanem a lelket is táplálják, és amelyektől talán jobb emberré is válik, aki fogyasztja.
– Egyháza nagy utat járt be azóta, hogy ön a rendszerváltás előtt – kezdetben titokban – Magyarországra jött hirdetni az igét. Hogy gondol vissza a „hőskorra”?
– Ma már inkább csak derűs emlék, ahogy parókában – merthogy a kopasz fej akkor még nem volt divatban –, illetve civil ruhában próbáltunk „elvegyülni” az emberek között. Egy velencei táborunkkal kis híján lebuktunk, de még a rendőrök kiérkezése előtt sikerült kereket oldani. Amúgy egy szilveszter éjjelen még a Vörösmarty téren, nyilvánosan is elénekeltük a Hare Krisnát anélkül, hogy bántódás ért volna. Alighanem ittas fiataloknak néztek bennünket, akik a mozikban akkoriban játszott Hair című film hatására énekelnek, nem vallási okokból.
– Még a kilencvenes évek elején is voltak olyan hangok a parlamentben, hogy destruktív szekta az önöké, amelyben agymosáson esnek át a tagok, akiket elszakítanak a rokonaiktól. Sőt tavaly is meg kellett küzdeniük a politikai előítéletekkel, hogy az egyházi státusukat visszaszerezzék.
– A támadás minden vallásnak jót tesz: növeli a közösség összetartó erejét, és megmutatja, kik az igaz hívők. Nagyobb veszély egy egyházra, ha könnyen elfogadják, ha jön a pénz, tódulnak a követők. Lustává tesz. Ferenc pápához csatlakozva vallom: ki kell lépni a komfortzónából, ki a világba, nem bezárkózni a templomokba, azt várva, hogy az emberek maguktól betérnek.
– Ön egyenes úton jutott el a Krisna-tudathoz, vagy voltak vallási vargabetűi?
– A szüleim vallásukat nem gyakorló zsidók voltak. Amikor Kanadába kerültem, apám egy magyar református templomba vitt, bátorítva, hogy keressem az Istent. Konfirmáltam is, de a kérdéseimre nem kaptam kielégítő választ. A védikus irodalom bibliája, a Bhagavad-gíta olvasása világosította meg az értelmemet, hogy az ember elsősorban lélek, és hogy ez a világ nem az otthonunk, idegen hely számunkra. Ezt fizikailag is könnyű átélni, amikor – mint az elmúlt napokban jómagam – Indiából, 30 fok melegből tér vissza az ember ide, a borongós télbe.
(fotók cikkünkben: krisna.hu)
– Szülei annak idején könnyen elfogadták a döntését? Végtére is egy szem fiukat „veszítették el”.
– Apám megértőbb volt, bár ő is nehezen dolgozta fel, hogy a mérnöki tanulmányaimat két hónappal a diploma előtt abbahagytam, mert rájöttem: a két évtizednyi tanulás semmilyen irányt nem adott az életemnek. Édesanyám azonban még negyven év után is kérdezgette: nem gondolod, fiam, hogy más szakmát kéne választanod?
– Megtérése után még több évig hezitált, mire szerzetes lett. Netán a családalapításról való lemondás nehezítette meg a döntést?
– Az esetemben ez összetettebb kérdés, mivel én korábban házasember voltam. Így – bár gyermekünk nem született – a feleségemnek sem volt könnyű feldolgoznia, hogy egészen Krisnának akarom szentelni az életemet, vállalva a cölibátust.
– Mára sikerült minden világias vágyról lemondania? Kísértésbe hozható egy jófajta étellel?
– Nagyon szeretem az ételeinket, és vannak kedvenceim is. Szokás mondani, hogy „konyhavallás” a miénk: az indiai vegetáriánus kultúra bőséges és változatos, nem kifejezetten diétás menü. De aki a lelkiekre figyel, annak nem okoz gondot a böjt.
– És a szigorú napirenddel, a hajnali fél ötkor kezdődő, közel négyórás szertartásokkal is könnyen megbarátkozott?
– Gyorsan hozzá lehetett szokni. Sokan nem tudják, de az éjfél előtti alvás a legpihentetőbb. Ha 9-kor lefekszik az ember, hajnali 3 után szinte felpattan a szeme. Amennyivel kevesebbet alszunk, annyival is több időt tudunk szánni Isten és az embertársaink szolgálatára.
– Bár az égi dolgok foglalkoztatják, maradt valami a földiekből, a mérnöki múltjából?
– Közel hatvan épületünk – templom, iskola – tervezésében vettem részt. Egy-egy alaprajz láttán csak-csak előbújik belőlem a műszaki ember, még ha a szűkebb szakterületem nem is az építészet, hanem a metallurgia, az ércek megmunkálhatósága volt.
– Részesíti magát a modern technika áldásaiból?
– Használok számítógépet, mobiltelefont. Ezek nélkül aligha lehetne egy ekkora szervezetet vezetni. De semmi sem az enyém: a könyveim, de még a ruhám is a közösség tulajdona. Bankszámlám nincs, az egyház pénzügyeinek kezelésében sem veszek részt.
– Ha világi szakmában dolgozna, már nyugdíjas lehetne. Mennyi időre tervez egyháza élén?
– Ha Krisna is úgy akarja, jövőre átadom az egyház vezetését. Az egészségem nem a régi. De nem vonulok vissza egy távoli, magányos cellába, hogy egész nap csak meditáljak. Magyarországon szeretném leélni az életem, s évente egyszer-kétszer talán eljutok Indiába. Továbbra is járok majd tanítani, hisz ez a küldetésem.
DOBSZAY JÁNOS – KELEMEN ZOLTÁN