“Aki mindenhol Engem és mindent Bennem lát, számára Én sohasem veszek el, s ő sem vész el Számomra soha.”
(Bhagavad-gítá 6.30.)
Mindenki életében vannak sikeres szakaszok, és hullámvölgyek. Ünnepelt pillanatok, melyeket szívesen felidéz, és szomorú emlékek, melyeket szeretne meg nem történtté tenni.
Örökkévaló természetéből fakadóan a lélek örökké tartó boldogságra vágyik. Ráadásul nem is statikus, nem is hullámzó, hanem dinamikus boldogságra, amely egyre növekvő élményt nyújt, fantáziadús kihívásokat rejt – amelyekben aztán újból és újból önmagára talál – s szeretetteljes kapcsolatokban gazdag. Ebből adódóan nehéz feldolgoznunk valaminek, vagy valakinek az elvesztését…
Gandhi szerint: „Nincs semmi, ami oly mértékben pusztítaná a testet, mint az aggodalom, és ha valaki hisz Istenben, akkor szégyellheti magát, ha bármi miatt aggodalmaskodik.”
Egyik ateista barátom szokta volt mondani, hogy: —Tudod, Isten, az csak egy placebo. — Amire én mindig azt válaszoltam, hogy: Értem, hogy Te ezt hiszed, de akkor legalább azt ismerd el, hogy egy hívő ember számára rendelkezésre áll ez a placebo. Számodra viszont nem. Amikor számodra minden elveszett és kilátástalan, akkor a hívő emberek számára még adódik egy utolsó kapaszkodó. Ha például valakit állandóan csak a pénz foglalkoztat, akkor abban az esetben, ha elveszti a pénzét, azt gondolhatja: Most elvesztem!
Ám aki naponta megéli örök kapcsolatát Istennel az ima, a meditáció, az önzetlenség, az odaadás cselekedetei által, az sosem érzi csalódottnak vagy elveszettnek magát. Mindig tapasztalni fogja, hogy van egy Legfelsőbb Barátja aki távolról figyeli és segíti őt.
Akik megtisztultak az önzés mindent átható egoizmusától, azok kifinomult lelki intelligenciájukkal szüntelenül képesek Isten mindent átható létét érzékelni. Nagy szeretettel szólítják meg Őt. Szeretetük erős köteléke miatt az Úr egy pillanatra sem hagyja el őket, ahogyan fejünk fölött az ég sem válik sosem láthatatlanná.
Mi okozhatna félelmet, vagy veszteséget azok számára, akik így élnek?