Mivel a nemi vágynak lelki eredete van, a bhakti jóga gyakorlása visszaállíthatja annak eredeti lelki célját.
A bhakti jóga adja a kulcsot a szexualitás eredetéhez és magát az eszközt a teljes elégedettséghez. A jóga szó szerint „egyesülést” jelent. A bhakti szerető szolgálatot jelent. A bhakti jóga tehát a lélek és a Legfelsőbb Lélek szeretetteljes egyesülését jelenti. A lélek leghőbb vágya ez a szeretetteljes egyesülés.
Amikor az Úr elégedett, Ő és gyönyörenergiája viszonoznak. Kṛṣṇa a végső férfiasság. Gyönyörenergiája pedig a nőiesség, Rādhārāni. Amikor a Legfelsőbb Lélek és a gyönyörenergiája összekapcsolódik, az nekünk, apró lélekszikráknak, akik ezt elősegítették, szintén teljes élvezetet nyújt. Az Om szent hangvibrációja megmutatja ezt a folyamatot, mivel nem más, mint az „a”, „u” és „m” szanszkrit hangok keveréke. Az „a” utal a Legfelsőbb Lélekre, az „u” a gyönyörenergiájára és az „m” pedig ránk, egyéni lelkekre. A nagy bhakta Hanumān, Sītā és Rāma egyesülésével ábrázolja ezt, és így ő maga is folytonosan növekvő örömöt érez.
Az a lélek, aki nem örvend az Úr gyönyörteljes kedvteléseinek, irigyli központi helyzetét. Ennek az ostoba lázadásnak a legvégső megnyilvánulása megváltoztatja a lélek természetes, belső kutatását az élvezet után, és az általunk ismert világi nemi vággyá torzítja azt. A világi szexualitás tehát annak a vágynak a perverz változata, mely ott van eredeti lelki testünkben. Emiatt minden, a szexualitás megszüntetésére irányuló próbálkozásunk kudarcba fullad. Nem szüntethetjük meg ugyanis azokat a vágyakat, melyek saját magunk részei.
Amikor egy férfi és egy nő megérintik egymás testét, természetes, hogy kéjes vágyak ébrednek bennük. Ebből a versből megtudhatjuk, hogy a lelki testben hasonló érzések tapasztalhatók. Az Úr Anantadeva és a Neki örömet okozó lányok egyaránt lelki testtel rendelkeznek. Minden érzet eredetileg jelen van a lelki testben. Ezt a Vedánta-sútra erősíti meg: janmādy asya yataḥ. Śrīla Viśvanātha Cakravarti Thākura ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy az ādi szó az ādi-rasát, az eredeti kéj érzését jelenti, ami a Legfelsőbbtől származik. A lelki kéj és az anyagi kéj azonban teljesen különbözik egymástól, éppen úgy, mint az arany és a vas. (Śrīmad-Bhāgavatam 5.25.5. magyarázat)
Az élvezetre irányuló vágy jelen van mind Kṛṣṇában, mind szerves részeiben, az élőlényekben. A lelki világban még az ilyen vágyak is lelkiek, s nem szabad tévesen azt gondolni róluk, hogy anyagiak. Ha az anyagi világban valaki nemi vágyat érez és nemi életet él, akkor átmeneti dolgot élvez – élvezetének néhány perc múlva vége. A lelki világban azonban jelen lehet ugyanaz az élvezet, de soha nem múlik el; állandóan lehet élvezni. A lelki világban az ilyen nemi élvezet az élvező számára minden új vonás megjelenésével egyre gyönyörtelibbnek tűnik. Az anyagi világban azonban a nemi élvezet már néhány perc múlva visszataszítóvá válik, és sohasem tart örökké. (Caitanya-caritāmṛta, Madhya 8.138 magyarázat)
Az egyetlen gyógyír az anyagi nemi vágyra – mely elcsábít, megszégyenít, irányít, frusztrál és múlandó, csökkenő élvezetet okoz – az, hogy elérjük e vágy eredeti formáját, a Kṛṣṇának végzett szerető szolgálat által. A folyamat, mellyel ezt elérhetjük, a bhakti-jóga, mely sokféle gyakorlatot foglal magába, s melyek közül a legfőbb az Úr Kṛṣṇa, az Úr Rāma, valamint gyönyörenergiájuk, Hare neveinek éneklése. Mivel az Úr és energiájának nevei egyenlőek, a teljes összekapcsolódás lélek és Isten, valamint energiája között, azonnal létrejön, mihelyt a lélek alárendelt szerető és szolgáló hangulatban elmerül e hangvibrációban.
Ezért, amikor valaki a Hare Kṛṣṇa, Hare Krṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát énekli, egy, az elme és az érzékek szintje felett álló boldogságot tapasztal. Gyakorlóként fokozatosan elmélyül a bhakti-jógában és minden világi szexuális vágy visszaalakul az eredeti lelki szeretetté, a Kṛṣṇa-premává.
Azonban a teljes megtisztulás elérése, mely ahhoz szükséges, hogy visszanyerjük eredeti boldog állapotunkat, általában egy fokozatos folyamat eredménye. Ezért az anyagi nemi vágyak megkövetelnek maguknak némi szabad utat, míg vissza nem térnek eredeti lelki természetükhöz.
A szentírások két helyes utat adnak segítségül a bhakti-jóga gyakorlójának, míg a transzcendens felé veze
tő úton halad.
A bhakti-jógi két segédeszköze
E kétféle segédeszköznek az az elképesztő szépsége, ahogy Kṛṣṇa felhasználja az ellene lázadó lélek megnyilvánulásait – anyagi nemi vágyát – hogy visszavezesse őt a jóga lelki boldogságához. Mivel Kṛṣṇa összekapcsolta az anyagi nemi életet az utódnemzéssel, az az ember, aki érintetlenül hagyja ezt a kapcsolatot, az áldozathozás és a dharma útjára lép, ahol a lelki élet már természetes. A Gītā harmadik és tizenkettedik fejezetében ezért Kṛṣṇa a kötelességből végzett áldozatokat és adományozást javasolja azoknak is, akik még nem tudatosak az Istenhez fűződő kapcsolatukról. Mivel a „mindent átható Transzcendens mindig jelen van az áldozati tettekben” (Bg.3.15), a szentírások által előírt áldozat olyan elégedettséget okoz, mely túl van az önzés határain. Az ilyen áldozat rávezetheti a lelket, hogy az áldozat végső célja, Kṛṣṇa után kutasson.
A nemi élet és az utódnemzés kapcsolata vagy a cölibátus, vagy a házasságkötés és gyermeknevelés áldozatát igényli. Az anyagi szexualitás mindkét segédeszköze egyedülálló élvezettel és lemondással jár. Minden embernek, az előző tettei miatt, előírt bizonyos mennyiségű élvezet és lemondás ebben az anyagi világban, melynek nagy része elrendelt. Ezt azonban általában megváltoztathatjuk. Az emberek tehát megválaszthatják, hogyan viszonyulnak az anyagi nemiség felé, ami harmóniában van a természetükkel, korukkal, helyzetükkel. Amikor valakinek olyan élvezetekben van része, melyek megfelelnek a természetének és életszakaszának, akkor a kísérő lemondások elviselhetőek, még gyakran élvezhetőek is. Kṛṣṇa elmagyarázza a Bhagavad-gītā harmadik fejezetében, hogy csak annak van joga egy adott helyzet élvezetéhez, aki elfogadta az azzal a helyzettel járó lemondásokat is. S valóban, aki lemondások nélkül próbál élvezethez jutni, az csupán ürességet talál az élvezetekben. „Aki emberi élete során nem követi a Védákban előírt áldozatkört, az minden bizonnyal bűnös életet él. Léte hiábavaló, mert csak az érzékkielégítésben leli örömét.” (Bg.3.16)
A cölibátus, mint áldozat
Az első támogató rendszer azok számára, akik a bhakti útját járva szeretnék elérni a tökéletességet, a cölibátus. Ez azok számára felel meg, akik még a nemi élet finomabb érzelmi formái nélkül is energikusnak érzik magukat. A Legfelsőbb Úr maga mutatja meg, hogyan kell cölibátusban élni, Nara-Nārāyaṇa Risi inkarnációjában. A cölibátust a szentírások gyakran említik nagy segítségként a különböző jóga típusok gyakorlásában. Ezért mindenkinek cölibátusban kellene élnie házasságkötés előtt, majd miután lezárul az utódnemzés időszaka, még házasságon belül is. Néhány embernek az életre szóló cölibátus a legmegfelelőbb segítség.
A cölibátusban élő a szexuális energiát, mely magába foglalja a kreativitást, a lelkesedést, a kiterjedést, a vonzódást a széphez és az élethez való kapcsolódás érzését, arra használja fel, hogy minden élőlényt családjának tekint, és megújuló energiával dolgozik mások végső jólétéért. A sáfrány szín, melyet a cölibátusban élők viseltek a védikus kultúrában, az áldozati tűz, az agnī-paricchadan színe. (ŚBh.7.12.21)
A szabadság az egyik elsődleges öröm, melyet a cölibátusban élő tapasztal feltéve, ha azt a szentírások útmutatásai szerint éli. A cölibátus megkönnyíti, hogy az egyéni ízlés szerint, a szentírásoknak megfelelően éljen az ember anélkül, hogy a családját elégedetté kellene tennie. Más hasonló öröm az egyszerűség, és az érzékek szabályozása okozta elégedettség. Anélkül, hogy pozitív benyomásokat kelljen tennie a társára, a cölibátusban élő békét és elégedettséget tapasztal. Kevesebb idő és energia szükségeltetik az alapvető önfenntartásra, ezért könnyebb olyan munkát választani, amit szeret, mert nem a szükség vezérli a választásban.
A cölibátus lemondott életvitele nemcsak azt jelenti, hogy tartózkodni kell a nemi élettől, hanem le kell mondani a finomszintű, érzelmi, majdnem szexuális érintkezésekről is, mint például a flörtölés és a könnyed beszélgetések. A cölibátusban élő csökkentse vagyonát, az elfogyasztott étel mennyiségét és alapvető javait.
A cölibátusban élő dharmája a szentírások tanulmányozása, imádkozás és létének megtisztítása. A fiatalok lelki tanulmányaikra összpontosítanak, az idősebbek pedig irodalmi munkákat hoznak létre és tanult diskurzusokat tartanak.
Mivel a szexualitás átirányítása a cölibátusban örömteli, édes és csábító, a modern társadalomban megpróbálják utánozni. Sajnálatos módon ez az imitáció, mely a mértékletességet nélkülözve keresi az élvezeteket, és nem a szentírásokon alapszik, bosszantja az embereket és a társadalmat, s inkább árt, mint használ a lelki élet gyakorlásában. Ez a modern „szingli” életforma a cölibátus paródiája, mivel a cölibátus szabad és egyszerű életét hirdeti, de magát a cölibátust nélkülözi, mely lehetővé tenné a fent említett örömöket. Ez a paródia egyrészről a házasság elvetéséből, másrészről a gyermekvállalás késleltetéséből áll egészen addig, míg elmúlik az erre irányuló vágy és a termékenység csúcsideje. Ez alatt az idő alatt az embereknek egy vagy több partnerük is lehet, fogamzásgátlókat használnak, sőt abortuszt is végrehajtanak, csak hogy fenntarthassák szingli helyzetüket.
Még azok is, akik ugyan tartózkodnak a nemi élettől, gyakran elmerülnek a médiában uralkodó szerelmi viszonyokban.
A házasság mint áldozat
A másik segítség a házasság. A legtöbb ember nem képes fiatalon a szentírásokban megadott módon cölibátusban élni, és szükségük van a házasságkötésre. Az Úr monogám házasság példáját bemutató inkarnációja az Úr Rāmacandra és felesége Sītā, akik sok-sok megpróbáltatás közepette is hűségesek maradtak egymáshoz. A házastársak arra használják szexuális energiájukat, hogy gyermekeket nemzzenek és azokat lelki tudatban neveljék fel. A családtagok egy csapatként dolgoznak, hogy megteremtsék az anyagi szükségleteket, kellemes érzelmi kapcsolatot tartanak fenn, és támogatják egymást a lelki életben. A szentírások által vezérelt házasság főbb örömei a társaság, a stabilitás és a biztonság. A szabályozott nemi élet, az otthon készített ételek, a kényelmesen berendezett otthon, melyből a művészet és a zene sem hiányzik, elégedetté teszi az érzékeket. A házas ember a társadalmi helyzetén és vagyonán keresztül keres szabadságot, mely sokféle választási lehetőséget kínál neki. A gyermekek nevelése lenyűgözi és szórakoztatja a szülőket, mely sokféle szeretetteljes viszonzásnak ad teret. A házasságban elég vagyont gyűjt az ember, hogy megfelelő formában adományozhasson, ami nagy jelentőséggel bír és hozzájárul a társadalomhoz.
A házasságban hozott áldozatok közé tartozik, hogy az ember egy személlyel él nemi életet egy életen át, a körülmények változásától függetlenül. Továbbá dolgoznia kell jövedelméért, el kell viselnie, hogy különbözhetnek a személyiségek és ebből adódóan konfliktusok lehetnek a családban. Kezeli a szomszédok, barátok, kollégák esetleges irigységét, versengését. Biztosítja gyermekei oktatását, fenntartja otthonát, stb. A házasság dharmája az adományozás, becsületesség és az érzékek szabályozása.
A családos élet jámbor és szilárd nemi élete szintén paródia tárgya lett a modern társadalomban, ahol a házaspárok elkülönítik a szexualitást a gyermeknemzéstől. Fogamzásgátlókkal és abortusszal próbálják megkaparintani az élvezetet, nélkülözve mindenfajta mértékletességet. Ennek sok országban, például Olaszországban, az lett az eredménye, hogy a kormány már azért aggódik, hogy az egész kultúrájuk összeomlik. A családi élet eme utánzásában az emberek többet vásárolnak, mint amennyit meg tudnak maguknak engedni, és felelőtlen adósságokba verik magukat, és sokkal többet költenek a családra, mint adományozásra. Amerikában például, a világ legnagylelkűbb országában, már ami az idő- és pénzbeli adományozást illeti, jövedelmük mindössze átlag 3%-át költik adományozásra. „Szórakoztató központjaikkal”, mely „családi oltárként” funkcionál, életük belegabalyodik a materializmus csapdájába.
Egy másik utánzat a házasságon kívüli együttélés, melyből sokszor gyermekek is születnek és általában szakítással végződnek. Az észak-európai országok támogatják az élettársi ideiglenes családokat. Svédországban 2010-ben a gyermekek 28%-a született ilyen élettársi kapcsolatban. Amerikában a gyerekek 40%-a születik így manapság, ezzel szemben 1960-ban csak 4%.
Szükség van az őszinteségre
Nagyon őszintének kell lennünk, amikor azt fontolgatjuk, hogy melyik támogató rendszert válasszuk az életünk egy adott szakaszában. Az egyik legártalmasabb tendencia a lelki életünk szempontjából a csalás, mondja Raghunātha Dāsa Goswāmi, az Úr Caitanya egyik társa. A csaló mentalitású ember megpróbál lemondások nélkül élvezni egy vagy akár több támogató rendszert is. Az őszinte ezzel szemben felvállalja, hogy milyen fajta örömöket akar, és vállalja a megfelelő lemondásokat. Így egy ajándékozó jellegű szeretetteljes kapcsolat alakulhat ki a lélek és a Felsőlélek között. A lélek felajánlja a lemondást Krisnának szerető hálája és felelőssége kimutatásaként, és elfogadja Krisna szerető ajándékaként az ezzel járó örömöket, hogy az Ő dicsőítésére használja majd őket.
A szentírásokban az āśrama rendszer cölibátust ír elő a házasságkötésig, családos életet körülbelül ötven éves korig, majd ismét cölibátust az élet végéig, ahol a házastársak együtt maradhatnak, de tartózkodniuk kell mind a fizikális, mint a finom szintű nemi élettől. Ez az āśrama rendszer, még ha nem is lehetséges mindenki számára manapság, összhangban működik az anyagi nemi élet biológiai és pszichológiai életritmusával. Akik le tudják foglalni a szexualitást ebben az āśrama rendszerben, általában könnyebbnek találják a bhakti-jóga gyakorlását.
Szeretetteljes kapcsolat Krisnával
Akár cölibátusban él valaki, akár házasságban, a bhakti-jóga úgy működik, ahogy Prabhupāda lelki tanítómestere Bhaktisiddhānta Sarasvatī itt megfogalmazza: „Bármit is fogadjunk el, ha azt a Legfelsőbb Úr jóváhagyásával tesszük, akkor tetteink anyagi mivolta megszűnik, és Isten szolgálatává válik (bhakti).” (Brahma-saṁhitā 5.61, magyarázat)
Prabhupāda ugyanezt az elvet magyarázza:
Bármit is ad Kṛṣṇa nekünk… Mint egy mester. A mester ad valamit a szolgának. „Ezt élvezheted.” Ez prasādama. Értitek? „Minden Kṛṣṇához tartozik, még a kezem és a lábam is. Minden testrészem Kṛṣṇához tartozik. Mind Kṛṣṇához tartoznak. Ezért Kṛṣṇna szolgálatában kell őket használni.” Ezt hívják bhaktinak. (Śrīmad-Bhāgavatam lecke 1.2.9-10, Delhi, 1973. november 14.)
Amikor ezen elv szerint cselekszünk, „Az Abszolút Igazsággal kapcsolatba kerülő anyag visszanyeri lelki természetét.”(Bhg.4.24 magyarázat)
Amikor az ember ilyen szeretetteljes kapcsolatban él Kṛṣṇával, a bhakti-jóga eredendően lelki folyamata, mint például hallani és énekelni Kṛṣṇáról, egy az anyagi szexualitást támogató személyre szabott rendszerben egyesül a transzcendensben, mint ahogy a Gītā 4. fejezetének 24. verse is elmagyarázza: „Az az ember, aki teljesen elmerül a Kṛṣṇa-tudatban, biztosan eléri a lelki világot, hiszen mindig lelki tetteket végez, melyben a végrehajtott tett abszolút és a felajánlás szintén lelki természetű.”
Ahogy a bhakti-jógi fejlődik, az anyagi szexuális élet fokozatosan olyan undorítóvá válik, mint egy földre köpött rágógumi. Nem gyűlöli a nemi életet, az csak egy biológiai funkció. Azokat sem gyűlöli, akik még vonzódnak hozzá, mert ők szintén megtestesült lelkek. Ezzel szemben irtózik a kéjtől, mely az a mozgatóerő, amivel az érzékeknek és az elmének boldogságot akarnak okozni, az Úr és az élőlények energiáját kihasználva. Az anyagi szexuális kéj fokozatosan és arányosan nyeri vissza eredeti természetét, és istenszeretetté válik. Ekkor a cölibátus illetve a házasság āśramjának támogatása már nem igazán szükséges. Még benne él ugyan valamelyik āśramban, de már nem azért, mert szüksége van rá, hanem Kṛṣṇának végzett szolgálatból, és hogy másoknak példát mutasson ezzel.
A megvilágosodott bhakta elkülönülése a felsőbbrendű lelki szeretet elégedettségéből ered. Az egyre növekvő lelki szeretet elönti szívét. Ez a valódi szeretet azt jelenti, hogy inkább adunk s nem elveszünk. Önmagunkat adjuk a Legfelsőbb Úr elégedettségéért. Az a megbízatásunk, hogy egyesítsük az Urat szeretetenergiájával, vagyis Kṛṣṇát Rādhāval, Nārāyanát Lakṣmīval, Rāmát Sītāval. Persze Isten és örök társának egyesülése nem függ egy parányi lélek segítségétől. Ez csupán az Úr kegye, hogy ily módon foglalja le a lelkeket, s megossza velük boldogságát. Így a véges parányi lélek a szerető szolgálatban kapcsolódik a végtelennel, és örökké egyre növekvő eksztázist tapasztal. Ilyen a mi természetes, eredeti természetünk. Tegyünk hát minden nap egy lépést, hogy visszanyerjük ezt a természetünket és engedjük el halvány visszatükröződését.
Vissza Istenhez Magazin 2016. november/december
Urmila dévi dászi
A cikk szerzőjéről:
Urmīla Devi Dāsi (Dr. Edith Best) 1973-ban Chicagóban csatlakozott az ISKCON-hoz. Első avatását 1973-ban, majd brahmin avatását 1975-ben kapta Ő Isteni Kegyelme A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupādától. 1996-ban Urmīla Devi Dāsi és férje, Pratyatosa Dāsa a vānaprastha lemondott rendbe léptek. Három felnőtt, házasságban élő gyermekük van, és tizennégy unokájuk.