Minden ember boldogságra vágyik, így vagy úgy. Tetteink fő mozgatórugója is az ösztönzés: megtalálni azt az állapotot, élethelyzetet, amelyben kiegyensúlyozottak és boldogok lehetünk. Valami azonban útban van, amitől meg kéne szabadulni, de mi az?
Kudarcba fulladó kísérleteink
Bár számtalan erőfeszítést teszünk a boldogság elérése érdekében, a törekvéseink ellenére marad bennünk valami hiányérzet, valami megfoghatatlan vágy önmagunk beteljesítésére. Még amikor látszólag minden rendben van, gyakran állunk értetlenül önmagunk érzései előtt: „Sikeres vagyok, pályám felfelé ível, nincsenek anyagi gondjaim, mégis valami hiányzik az életemből. Valami, amit a környezetemben eddig nem találtam meg, de amelynek a létezésében mindig is biztos voltam, csupán nem tudom, hol keressem.”
Ez a hiányérzet ösztökél bennünket arra, hogy elkezdjünk kutatni végső boldogságunk forrása után. Személyiség-, illetve képességfejlesztő tankönyveket vásárolunk, vagy ilyen témájú kurzusokat hallgatunk, s lázasan jegyzetelünk ki minden szót, mintha közöttük lelnénk meg azt a varázsigét, amely majd mindent megold. A kedves olvasó a megmondhatója, hogy ilyen irányú törekvéseinek nagy része mindezidáig valószínűleg sikertelennek bizonyult. Hogy miért? Mert ott és olyan formában, ahol és amitől személyiségünk és képességeink átütő fejlődését és önmagunk tényleges megismerését vártuk, mindez nem található.
A külvilág elbűvölő pompája, anyagi értékei és élvezhető ajándékai nem adhatnak sem elégedettséget, sem pedig igazi, tartós boldogságot, s önmagunk megismeréséről is inkább csak elterelik a figyelmünket.
Az elégedetlenség oka
Meg kell értenünk, hogy hiányérzetünk oka az, hogy nem ismerjük igazán önmagunkat, életünk tényleges értelmét és célját. Mindaddig, amíg pusztán a külvilág kínálatát „mazsolázgatva” kutatunk a boldogság után, s nem indulunk el egy belső úton, az önmegvalósítás útján önmagunk felkutatására, addig csak kiábrándultság és állandó szomj kíséri mindennapjainkat. Ezt a szomjat az anyagi vágyaink természete okozza, amely olyan, mint a tűz. Lángol, egyre jobban éget, s felizzít.
Belső utakon menedéket találva fő célunkká válhat önmagunk felismerése, tényleges érdekeink körvonalazása. Megérthetjük személyiségünk működését, bizonyos tulajdonságaink kialakulásának okait, illetve továbbfejlődésünk lehetőségeit. Mindezt azonban kizárólag egy lelki, valódi énünkkel kapcsolatos folyamat eredményezheti.
Legtöbben bele sem gondolunk, mit is jelent megismerni önnön személyiségünket. Sokszor életünk egy-egy kritikus helyzetében feltárulnak előttünk olyan, korábban nem ismert tulajdonságaink, amelyek meglepetéssel vagy megdöbbenéssel töltenek el bennünket.
Kerülj közel önmagadhoz
A védikus kultúra s India lelki élettel és személyiségfejlesztéssel kapcsolatos ősi szentírásai egy alternatív irányt javasolnak azokkal a látszatmegoldásokkal szemben, amelyek szerint az életünk akkor lesz sikeres, ha jó üzletemberekké válunk, vagy ha hatékonyak leszünk, ha megtanuljuk minden percünket értékesen, eredményesen kihasználni, stb. Természetesen az ilyen jellegű képzések is hasznosak lehetnek, de ha nem foglalkozunk azzal, hogy kik is vagyunk valójában, s hogy miképpen hozzuk felszínre a természetünk részeként bennünk szunnyadó jó tulajdonságainkat, akkor csupán soha partot nem érő hajóként bolyonghatunk majd az életünk óceánján.
A Bhagavad-gītā és sok más védikus írás szerint ezt a célt azáltal érhetjük el, hogy egy tudományos folyamat, énünk analitikus tanulmányozása által megpróbálunk egyre közelebb kerülni saját lényegünkhöz. Ennek két fő fázisa van:
1.) Az egyik, hogy megértjük, melyek azok a tulajdonságok, amelyek nem tartoznak eredetileg hozzánk, amelyeket csupán „ránk ragasztottak”, illetve amelyeket „magunkra ragasztottunk” annak érdekében, hogy beleilleszkedjünk a környeze- tünkbe.
2.) A másik fázis pedig az, hogy felfedezzük azokat a jellemvonásainkat, amelyek eredendően hozzánk tartoznak, s amelyek hozzájárulhatnak eredeti, örök lelki békénk, harmóniánk megtalálásához.
Minden, ami nem elefánt
Egy ősi indiai tanmese beszámol egy királyról, aki nagyon szerette a művészeteket, s pártolta is mindegyiket képességei szerint. Udvari szobrásza egy nap faragott egy csodálatos kőelefántot, amelynek csodájára járt az egész birodalom. Eltátotta száját a király is a nagy csodálkozásban, s olthatatlan vágya támadt arra, hogy ő is megtanulja a kőfaragás gyönyörű mesterségét. Megkérte udvari szobrászát, hogy tanítsa meg a kőfaragásra, de főleg arra, hogyan kell ilyen szépséges elefántot készíteni. Meg is állapodtak abban, hogy másnap kora reggel a király ellátogat a mester műhelyébe, ahol a szobrász átadja neki az elefántfaragás ősi titkát. Így is lett. A király egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, oly nagy izgalommal töltötte el az alkotni vágyás öröme. Már napkeltekor ott kopogtatott a szobrászműhely ajtaján. Az ajtó kisvártatva kitárult, s odabentről a szobrász tekintett kíváncsian kifelé. Látszott rajta, hogy már jónéhány órája talpon van, s keményen dolgozik a következő mesterművén. A terem közepén saját munkája mellett ott ált a hatalmas kőtömb, amelyet a királynak szánt, hogy az kifaraghassa belőle a saját elefántját. A király alig várta, hogy a nagy titok birtokába jusson. Kérve kérte a mestert, hogy tanítsa meg az elefántfaragásra. A szobrász méltóságteljesen, mint aki nagy életigazságot készül átadni, így szólt:
— Kedves királyom! Átadom neked a legnagyobb bölcsességet, amely a szobrászok generációitól öröklődött rám, s amelyet én magam is nap mint nap alkalmazok munkám során. Itt ez a kőtömb, ó, király, neked szántam! Ezen kell megfizetned a tanulópénzt verejtékeddel, tiszta vágyaddal, őszinteségeddel és kitartásoddal. Most tehát a feladatod – és ez a titkok titka is egyben -, hogy faragj le mindent a kőtömbről, ami nem elefánt. Így ha kitartó vagy, és őszintén törekszel, gyönyörű elefántot faragsz majd magad is.
A király először meghökkent a „nagy titok” hallatán, mivel azonban őszinte volt, munkához látott és saját korlátait (büszkeség, hamis ego, lustaság, stb.) feladva megfaragta az elefántot, amely talán még szebb is lett, mint a szobrász alkotása. Mindemellett a munka közben megtalálta önmagát is, mert megértette, hogy a hatalom, a pénz és az alattvalók imádata nem teheti elégedetté az embert, kizárólag az, ha önmaga eredeti értékeit felszínre hozva, csak az igazán fontos dolgok felé fordítja tekintetét.
Így nekünk is meg kell értenünk, mi az, ami „nem elefánt”, ami nem tartozik az igazi énünkhöz, s mi az, ami ténylegesen mi vagyunk: az örök, tudással és boldogsággal teli halhatatlan lélek.
Gaura Kṛṣṇa Dāsa