A Krisna-hívők szerte a világon szeptember 3-án ünneplik Kṛṣṇa megjelenési napját, Janmāṣṭamīt, amelyet Śrīla Prabhupāda – a vallás legfontosabb nyugati prédikátorának – születésnapi ünnepsége követ.
A hinduizmus világvallásának vaiṣṇava ága Kṛṣṇa névvel illeti az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, akinek a neve annyit jelent: a ‘Mindenkit vonzó’ illetve, hogy ‘fekete’, mint a tikkasztó nyári forróság után érkező esőfelhő.
A hinduizmus jellegzetessége, hogy nem lineáris, hanem ciklikus világképpel rendelkezik, ahogy azt a természetben magunk is felfedezhetjük. Az élőlények sorsuk, egyéni karmájuk szerint fogadnak el egy-egy testet, a történeti korszakok a yugák egymást váltják ciklikusan és Kṛṣṇa is újra és újra alászáll a Földön. Mindez nagyon fontos az emberiség számára, hiszen annak ellenére, hogy van egy legfontosabb, legfelsőbb formája Istennek, ahogy elképzelhetjük Őt, valójában különféle korokban más és más kedvteléseket bemutatva kerül közel az emberekhez, jelenlétéből pedig mind tanulhatunk. Kṛṣṇa ezen alászállt formáit nevezzük avatārának.
A megjelenési nap, az alászállás jelentősége
Mindegyik avatāra rendkívüli tanítást hoz el az emberiség számára, és bemutatja azokat a vallásos elveket, azt az életmódot, amelyet az adott kor embere számára javasol. Az azonban, hogy Kṛṣṇa alászáll a Földre, sokkal több, mint egyszerű példamutatás. Ha Isten csak a lelki világban létezik és nekünk kell Hozzá visszamennünk, akkor az azt jelenti, hogy törekednünk kell Felé. Van egy égig érő végtelen létra, amin fel kell kapaszkodnunk, s jó esetben egy kis mászóleckét kapunk az elején. Azzal azonban, hogy Ő eljön és megmutatja, hogyan juthatunk el Hozzá, gyakorlatilag értünk jön el, Ő tesz felénk egy lépést. Ez a kegyesség, az Ő kedvessége, amit nagyon nehéz felfogni és viszonozni. Azzal, hogy személyesen eljön időről időre az anyagi világba és csodálatos tetteket hajt végre, erősíti a hitünket, az őt körülvevő kivételes személyiségeknek felkínálja a társaságát, akik aztán a különféle szakrális irodalmakon keresztül mutatják be Őt és örökérvényű tanításait. Kṛṣṇa születésnapján erre a bensőséges viszonyra és kegyességre emlékezünk. A születésnap ugyanis az az esemény, amikor ajándékba kapunk egy Személyt az életünkbe. A hála pedig, amit ilyenkor a szívünkben érzünk, az odaadás és így az összekapcsolódás alapja lehet.
A hit és bizalom hiánya tetteink mögött
Bármilyen hihetetlen, de korunk legnagyobb, legsúlyosabb társadalmi problémáira is az a megoldás, hogy emlékezünk Istenre – s ha nem vagyunk folyamatosan képesek erre, mert lekötnek minket a hétköznapok ügyes-bajos dolgai, akkor legalább az olyan ünnepeken keresztül, mint egy megjelenési nap.
Társadalmi problémáink, a természet kizsákmányolása, a folyamatos mohóság és túlhajtás, az állandó versengés, önmagunk felmentése a legfontosabb etikai elvek alól, ha úgy tetszik, a dolgok folyamatos lecserélése – vele együtt a megbecsülés hiánya – valójában mind-mind félelmeinkre vezethetők vissza. Félelem a jövőtől és egyben a vágyaink kielégítésére való görcsös törekvés. Félelem a megszűnéstől és az öröm, a boldogság hiányától. Félelem attól, hogy nem leszünk fontosak, hogy nekünk nem jut elegendő valamiből.
De miért érezzük ezt? Mert nincs hitünk! Azt érezzük, hogy az életünk örökös harc és versengés a véletlenszerű elrendezések káoszában, amelynek végén a megszűnés vár ránk. Pedig a lélek örökkévaló. Természete a teljes boldogság, és kapcsolata a Legfelsőbbel egy szerves és erős kötelék, amely már önmagában védelmet nyújt az élet problémáival szemben.
Újra csatlakozás
Azt látjuk magunk körül a világban, hogy a hétköznapi, anyagi, világi természetű dolgoknak van egy természetes kifutási idejük, egy limitjük, ami fölé nem lehet emelni a szintet. De miért beszélnénk németül egy kínaihoz, miért dugnánk homokba egy vízi élőlényt, miért tápláljuk magunkat, lelkeket a lélek számára emészthetetlen dolgokkal? A ráhagyatkozás és a bizalom kifejlesztése nem jelenti azt persze, hogy tétlenekké vagy tunyává válunk. Mert még a túlzott pénz- és sikerhajszolás is azt mutatja, úgy érezzük, mindent nekünk magunknak kell megoldanunk. A felhalmozással egyéni harcra készülünk fel, amelyben nincs jelen Isten, amelyben csak magunkra számíthatunk. Nekünk kell lépni, küzdeni, harcolni és versengeni, különben elnyomnak és végül így semmisülünk meg. Mindez a tudás hiánya, annak a hiánya, hogy elfelejtettük, hogy halhatatlan lelkek vagyunk, és a lelket éppúgy etetnünk kell, mint a testet. De a legfontosabb, a bizalmatlanságunk gyökere, hogy elfelejtettük Istent és az Ő végtelen hatalmát, energiáját és védelmét, amivel állandó, szerves kapcsolatban vagyunk. A végtelen forráshoz csatlakozva pedig nincs hiány és nincs kilátástalan jövőkép, legfeljebb kisebb kilengések és átmeneti rendeződések, anomáliák alakulnak ki.
Kṛṣṇa születésnapja azt jelenti, hogy itt van, jelen van, értünk. Ezek az ünnepek erősítik a hitünket, ami az első, mégis a legmagasabb lépcsőfok ezen az úton. Nehéz rá fellépni, de utána már jó úton járunk. Ezen a napon imával, közös énekléssel, a szentírások olvasásával és akár böjttel emlékezhetünk Rá. A Neveire való emlékezés pedig azért különleges, mert benne van az a végtelen erő és teremtő potencia, amelyre mindannyian vágyunk, az a szeretet és boldogság, amelyet mindannyian keresünk a sorok között életünk minden percében az élet, vagy éppen a túlélés során.
Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare