“Elsőre lélegzetelállító volt, de minél közelebb megyünk, annál kevésbé imponáló.”
Huszonöt éve járok rendszeresen Indiába, de még nem láttam a Taj Mahalt – soha nem éreztem se késztetést, se nem volt különös okom. De amikor az anyukám életében először Indiába látogatott, nyilvánvaló volt, hogy nem mehet vissza Amerikába anélkül, hogy elmondhassa: látta a Taj Mahalt.
Így hát elvittem őt.
Meg kell vallanom, örültem, amikor édesanyám úgy találta, hogy a Taj “eléggé kiábrándító”. “Első látásra” – mondta – “lélegzetelállító volt”. De minél közelebb kerülsz hozzá, annál kevésbé imponáló. Igaz, nagyon fenségesen mutat a képeslapokon, mégis a valóságban elég kicsi. Belül szép a márvány kidolgozása – a finoman faragott rácsok, a kényes kőintarzia virágok – de végül is, lehet, hogy pompás pontossággal vannak kidolgozva, de ugyanazok a mogul motívumok ismétlődnek az egész kamrában újra és újra és újra. Ha egyet láttunk, mindet láttuk.
Mit szóljunk akkor a szerelem eme “örök emlékművéhez”?
Tökéletes – a szerelem megtalálta a tökéletes jelképét: tökéletesen felfújt, tökéletesen lehangoló.
Ezt neked, szerelem! Az egész világ harsogja dicsőségét. Költők magasztalják, trubadúrok megéneklik, pszichológusok mélyednek el benne, fiúk és lányok ábrándoznak róla. Óriásplakátok árulják, iparágak épültek rá, királyok, királynők és utcaseprők kergetik.
És végül mi is? Csalódás.
Ez a szerelem nagy titka. Vagy nem kapod meg, vagy megkapod és csalódsz benne, vagy rémálommá válik. Vagy, mint Shah Jahan, a Taj építtetője számára, amikor azt hiszed, a tiéd, elveszíted.
Figyeld meg: kamu, hamisítvány, beugratás. Nem valódi.
Hamis, mert az egész szerelmi vállalkozás egy olyan szerkezetre épül, ami vérből, csontokból, belekből és más ilyen szemétből áll, amit valahogyan összeraktak és kicsicsáztak egy hatalmas adag illúzióval. Rakj össze két ilyen testet, dobj hozzá pár pikáns hormont és – tessék, itt a szerelem.
Szóval a Taj tökéletes volt. Kertek, fargványok, lámpások, drágakövek. És mi van a középpontban? Két holtttest.
Mert hiszen a Taj — a szerelemnek ez az ideális jelképe — végül is egy síremlék. És a szerelem, amiért emelték, ha a szerelem egyáltalán megmarad, mindig halállal végződik.
Ha valami jobbat szeretnél, olyasmit kell szeretni, ami tartós, nem olyat, ami megrothad és elenyészik. Ami tartós, az az ātmā, a lélek, az az életszikra, amitől egy élő test különbözik egy halottól. És a “lélek” szót most nem hasonlatként használom, mint hogy a szem csillogása, az elme csapongása, vagy egy ruganyos lépés. Nem. Azt az életerőt értem rajta, ami hajtja a gépezetet. Ez az életszikra maga az önvaló.
Az igazi szerelem az az örök szeretet, ami összeköti a pici önvalót a Legfőbb Önvalóval, az életszikrát minden élet forrásával, a szeretet pici edénykéjét a szeretet hatalmas óceánjával, ami összeköt téged Krisnával, az Istenség Személyiségével.
Jayadvaita Swami