Dr. Bruce Lipton amerikai sejtbiológus ’70-es években végzett kutatásai felforgatták a tudományos világot. Dr. Lipton munkássága során többek között a gének szerepét, a betegségek kialakulására való hatásukat vizsgálta. Kutatásai során olyan felfedezéseket tett, amelyek teljesen megkérdőjelezték a genetika és még a darwini evolúcióelmélet alapjait is. Kísérletei során leginkább a sejtmaggal végzett kutatási eredmények döbbentették meg, valamint azok a placebo kísérletek, amelyek több mint 75%-os gyógyulási arányt mutattak ki placebot szedő betegeknél. Vagyis, ha a páciensek egy meggyőző szakembertől placebot kaptak orvosságként bizonyos bajaikra, akkor 75%-nál is magasabb arányban gyógyultak meg betegei a valójában hatóanyag nélküli cukortablettától. Dr. Lipton ezt követően jutott arra, hogy a hit ereje nem elhanyagolható az egészségmegőrzésben.
Placebo-hatás vagy a hit ereje?
A kutató később mélyebben is elkezdett foglalkozni a placebo-hatással és a hitrendszerek egészségre gyakorolt befolyásával, beleértve a csodálatos gyógyulásokat is. Rákkutatások során arra a meggyőződésre jutott, hogy azok a páciensek, akik nem hisznek egy magasabb, felső erő, a szerencse, Isten vagy egy felsőbb akarat létében, és hirtelen megijednek vagy sokkolódnak a diagnózistól, a sokk hatására olyan kémiai folyamatokat indítanak el szervezetükben, amely tovább rontja egészségi állapotukat. Ennél fogva kijelenti, hogy a gyógyíthatatlannak nyilvánított betegségek legtöbbjének kimenetele már ott eldől, hogy esélyt sem adnak a témában szakértő orvosok a betegnek arra, hogy hite legyen a gyógyulásban.
Dr. Lipton később több alkalommal Indiába is ellátogatott, ahol a kultúrát és az emberek mély hitét tanulmányozta. Számos videót és interjút készített a víz szentségéről, az imák fontosságáról és a hit erejéről, valamint a tudatosság fogalmát is vizsgálta az indiai szakrális hagyományokban.
Érzékelésre alapozott hitrendszerek
Könyveiben hangsúlyozta, hogy több évtizedes tapasztalatai alapján az emberi test biológiáját, működését és így egészségi állapotát elsődlegesen a saját belső meggyőződés, vagyis hitrendszer vezéreli, amelynek elsődleges kialakítója az érzékelés. A védikus hagyományban ezt tudatosságnak nevezik. Noha a védikus bölcsességből tudjuk, hogy a saját érzéktapasztalatok néha becsaphatnak bennünket, mégis a legtöbben a tudásszerzésnek erre a formájára hagyatkozunk.
Az érzékelésünket két forrásból alakítjuk ki, az egyik a velünk született genetikus minták alapján alakul. Az érzéktapasztalataink alapján döntjük el például, hogy mi az, amitől félnünk kell és mi az, amitől nem. Így van ez például a velünk született félelmek esetén is, a mélységtől például minden kisbaba fél már a születése pillanatától, öröklött, hozott félelemként létezik ez bennünk. A többi félelmünk azonban tanult, vagyis egy felvett, szülőktől látott tulajdonság, így van ez az érzékelésünkön nyugvó többi elemmel is. Az érzékelés egyik részét tehát a genetika határozza meg, a kísérletek tanulsága szerint maximum mintegy 10%-ban! A védikus ismeretelmélet szerint a velünk született hatásokat azonban nem a géneknek, hanem a karma törvényének tudhatjuk be.
Az érzékelés további 90%-át a tanult minták alakítják, ezeknek a legnagyobb része tudattalanul működik, míg egy kisebb százalékuk tudatos szinteken van jelen. A tudatosság növelése pedig segít felülkerekedni azon, hogy nehogy a tudattalan régióban működő, belénk nevelt minták, ösztönök és félelemek szerint éljünk.
A világ megítélése, megtapasztalása és megélése kizárólag érzéktapasztalataink alapján ugyanakkor nagyon veszélyes, hiszen alapvetően csak és kizárólag az anyagi, materiális világ jelenségeire fókuszál, mivel fizikai érzékszerveink elsősorban erre a világra nyitnak ablakot.
Az érzékelésünk azonban később meghatározza azt is, hogy miben fogunk hinni, vissza is hat, hogy elfogadjuk-e a materiális világon túli, finomfizikai és lelki világ ingereit. Kihat arra is, hogy az életünket csak az anyagi test létezésével azonosítjuk-e. Ha a válasz ugyanis igen, akkor eljutunk azonnal a védikus alaptanításokig, amelyek felhívják a figyelmet arra, hogy nem ez a test vagyunk, és amennyiben életünket mégiscsak az anyagi világ történései mentén tudjuk érzékelni, úgy hamar szemben találhatjuk magunkat a félelem legveszélyesebb formájával, a halálfélelemmel. A halálfélelem belső, mély érzés, és a helytelen megértésből, tulajdonképpen egy helytelen hitrendszerből fakad, amely azonban nem önmagában álló elem, hanem rányomja a bélyegét az egész életünkre, döntéseinkre, és az önző viselkedés forrása is lehet, amely annyira jellemző korunk, a Kali-yuga emberére.
A félelem- és a szeretet-alapú gondolkodásmód – a különbség Krisna
Vagyis ha életünket ez a helytelen megértés vezéreli, akkor félelem-alapúan gondolkodunk. A félelem és stressz pedig a legmodernebb orvosi kutatások szerint is blokkolja az immunrendszerünket, ami egy sor akut és krónikus betegség táptalaja lehet. Ismerték ezt a jelenséget Indiában több ezer éve, az Ájurvédában, de még az ősi kínai gyógyászatban is, ahol megfigyelték, hogy a szorongás és a negatív érzelmek különféle fajtái mely szervrendszerek krónikus megbetegedéseit okozzák.
A félelem-alapú látásmód ellentéte a szeretet-alapú gondolkodásmód, amely az előzőekkel ellentétben meg tudja védeni az embert mindenféle káros hatástól. A modern tudomány az utóbbi 5 évtizedben kezdte el ezeket a kutatásokat és bizonyította be a hit alapú placebo hatás érvényességét, a különféle ősi kultúrákban azonban már 5000 éve ismerik a hit gyógyító erejét, ahol azonban nem placebo hatásnak, hanem természetesen Isten kegyének tekintik. A hit és ezáltal a bizalom, a pozitív életszemélet, a nehézségeket békésebben elfogadó, eltűrő mentalitás preventív módon működhet a fizikai betegségekkel szemben is. Beleértve, hogy a karma tanításait is figyelembe véve, a hívő emberek jobban el tudják fogadni az élet komolyabb kihívásait, és remény hatja át az életüket. Talán az sem véletlen, hogy Sríla Prabhupáda, a Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közösségének alapító tanítómestere nem vallásnak, hitnek, hanem tudatosságnak nevezte a Haré Krisna mozgalmat, utalva arra, hogy a legfontosabb, hogy mi van folyamatosan figyelmünk fókuszában. Hogyha a fókuszban Isten van, akkor hit és remény hatja át a lelki gyakorlók életét, az Iránta érzett szeretet pedig a fenti kutatások szerint nemcsak a lelket és a mentális működést, hanem a testet is megvédelmezi. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy például egy világjárvány idején nem teszünk meg mindent az egészségünkért. Minden lehetséges módon óvni kell magunkat a káros hatásoktól. Azonban segít abban, hogy a megfelelő óvintézkedések mellett megőrizzük mentális egészségünket, és csökkentsük az ilyenkor oly természetes félelemérzést.
„A bhava, a születés a testre utal. Még a Bhagavad-gītā elején kifejtettük, hogy a lélek számára nem létezik sem születés, sem halál. Ezek csupán az anyagi világbeli testekre jellemzőek. Ha félünk, az azért van, mert aggódunk a jövő miatt. A Kṛṣṇa-tudatú ember azonban nem fél, mert tudja: tettei révén biztosan visszatér a transzcendentális világba, haza Istenhez. Rá tehát fényes jövő vár. Mások azonban nem tudják, mit tartogat számukra a jövő, s a következő életükről sem tudnak semmit, így aztán örök aggodalomban élnek. Ha valaki meg akar szabadulni az aggodalomtól, a legjobb, ha megismeri Kṛṣṇát, s állandóan elmerül a Kṛṣṇa-tudatban. Így szabadulhatunk meg minden félelemtől. A Śrīmad-Bhāgavatam (11.2.37) elmondja: bhayaṁ dvitīyābhiniveśataḥ syāt, a félelmet az okozza, hogy az illúziókeltő energiába merülünk. Ám akik megszabadultak az illúziókeltő energiától, akik meggyőződtek arról, hogy nem azonosak az anyagi testtel, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyiségének lelki részei, s akik ezért transzcendentális szolgálatot végeznek a Legfelsőbb Istenségnek, azoknak nincs mitől rettegniük. Az ő jövőjük ragyogó. A félelem azokra jellemző, akik nem Kṛṣṇa-tudatúak. Az abhayam, a félelemnélküliség csak a Kṛṣṇa-tudatúak számára elérhető.”
Bhagavad-gītā 10. 4-5., magyarázat
Fodor Kata