A Rāmāyaṇa, vagyis “Rāma király útja” emberek millióinak, sőt százmillióinak szolgált már enyhítő elixirként, és útmutató gyanánt az élet kihívásai közepette. A Rāmāyaṇát, India ősi eposzát dicsérik a szépsége, kiváló jellemábrázolása, és páratlan történetei miatt is. De mégis a legfontosabb, hogy ez a csodás mű Istenről, Rāmáról szól, aki a tökéletes vezetőről, tökéletes férjről, és a tökéletes emberről jött példát mutatni a világnak. A párja, Sītā devī pedig tökéletes társként állt mellette.
Több tanulmány is rávilágított már, hogy a dél-amerikai szappanoperák hatására az adott országokban kimutathatóan csökkent a bűnözés, erőszak és a családon belüli erőszak. Annak ellenére tehát, hogy ezen sorozatok színvonala és hitelessége erősen megkérdőjelezhető, az általános erkölcsre, értékrendre, és a kapcsolatok minőségére mégis jó hatással vannak. Mit mondhatnánk hát egy olyan univerzális, és mély tanításokkal szolgáló, és még történeteiben is hiteles, magával ragadó műről, mint a Rāmāyaṇa , melyet ezer évek óta, milliók szinte az anyatejjel szívnak magukba? Ha Indiában járunk, és csodálkozunk a sok őszinte mosolyon, nyugodt és kiegyensúlyozott pillantáson, akkor ne legyen kétségünk: abban a mosolyban, és nyílt tekintetben biztosan ott van egy csöppnyi Rāmāyaṇa is…
A Rāmāyaṇa hosszú történetfolyamának, és mély tanulságainak szőtteséből most csak egy kisebb, aktuális mintát emelünk ki. De ezen a mintán is jól látható lesz, miért van ilyen soha le nem áldozó kultusza ennek az ősi műnek, és miért vonják le az alábbi, egy jobb élet iránytűjeként szolgáló következtetéseket már évezredek óta a Rāmāyaṇát mesélő szentek.
KORONÁZÁS ELŐTT – A BOLDOG BÉKEIDŐK
Ayodhyāban, a birodalom fővárosában járunk, méghozzá a fenséges királyi palotában. Daśaratha király fia: Rāma, Ayodhyā hercege, és hitvese: Sītā devī már 12 éve élnek itt boldogan az emberek szeretetétől övezve. Daśaratha király koránál fogva egyre többet tanakodik magában az utódlásról. Mindig örömmel gondol az egyik fiára, Rāma hercegre, aki minden szempontból megmutatta már, hogy alkalmas az uralkodásra, az emberek szolgálatára. Így végül nyugodt szívvel hozza meg a döntést, majd el is újságolja a hírt mindenkinek, hogy készülhessenek a koronázási ceremóniára.
A király felesége, Kaikeyī mindig saját fiaként szerette Rāmāt, noha Rāma a király három felesége közül a legidősebb, Kauśalya fia volt. Kaikeyī fia, Bharata éppen távol volt, így Kaikeyī a másik két feleséggel osztotta meg az örömét, amit a csodás hír hallatán érzett. Minden úgy haladt, ahogyan haladnia kellett. Hiszen mindenki úgy gondolta, hogy Rāma a legalkalmasabb királynak.
MANIPULÁCIÓ, Paṇik, ÉS BETEG SZÍV – VAGYIS MINDEN ADOTT AZ (ÖN)SORSRONTÁSHOZ
Volt azonban Kaikeyīnek egy gonosz szolgálója, aki elhitette vele, hogyha Rāma lesz a király, akkor Rāma édesanyját Kausalyát jobban fogja jobban szeretni Daśaratha, és Kauśalya a szolgájaként fog bánni vele. A méreg, melyet a manipulatív szolgáló fecskendezett belé, szépen lassan bekerült a királyné jóindulatának véráramába, és egyre csak mérgezte a szívét.
“De mit tehetnék a koronázás ellen?” – kérdezte végül a gonosz szolgálót. “Hát nem emlékszel? Daśaratha azt ígérte neked egykor felelőtlenül, hogy két dolgot is kérhetsz tőle, és ő feltétel nélkül teljesíteni fogja azokat. Itt az ideje, hogy számon kérd az ígéretét. Kérd azt, hogy a fiad, Bharata legyen a király, és Rāmāt a feleségével, Sītāval együtt száműzze a birodalomból.”
Mit volt mit tenni, a manipuláció hatása a méreg már a királynő szívét is tetszhalott állapotba dermesztette, és a dolgok kezdtek új irányt venni. De felmerülhet bennünk, hogy mi történt volna, ha nem hisz el mindent Kaikeyī, ha nem enged a manipulációnak, nem engedi, hogy a pánik eluralkodjon rajta? De a történet folyásának ezen a szintjén már mindegy volt, hogy manipuláció, vagy jogos félelem volt az egész mögött. Az eredmény ugyanaz: Megváltozott minden, új események közeledtek a horizonton megállíthatatlanul. Ha már benne vagyunk a helyzetben, teljesen fölösleges azon vívódni, vagy vitatkozni(!), hogy manipuláció, pánik vagy a valóság juttatott ide, az már semmin nem változtat. A karmánk teremtette ezt a helyzetet megmásíthatatlanul, így abból kell a legjobbat kihoznunk, ami van. Abból kell tanulnunk, amit megélünk.
AMIKOR EGY PÁR RÁJÖN, HOGY NINCS BENNÜK SEMMI KÖZÖS – DE MI TÖRTÉNHETETT A SOK BOLDOG ÉV UTÁN?
A koronázás előtti napon Kaikeyī már szinte őrült módjára emésztette magát a palota egy félreeső szegletében, ahogyan a szívét bénító méreg már átvette a teljes irányítást. Daśaratha együtt szeretett volna ünnepelni Kaikeyīvel, de mivel már jó ideje nem látta, a keresésére indult a palotájukban. Végül megtalálta a királynőt, aki szinte magatehetetlenül feküdt a szoba márvány padlóján. Kaikeyī elmondta neki, hogy itt az ideje beváltani az ígéretét, majd szellemjárta hangon fölvázolta két követelését. Daśaratha értetlenül állt a helyzet előtt, de közben fájdalmat okozott neki királynő szenvedése is.
Daśaratha próbálta felfogni a felfoghatatlant. Mindent fölajánlott a királynőnek, csak ne kelljen ezt tennie Rāmával és Sītāval. De a királynő hajthatatlan volt. Daśaratha olyan mély sokkot kapott a számára oly kedves személy pálfordulása láttán, hogy mikor rájött, hogy nincs mit tennie, mint betartania az ígéretét (mely egykor, abban az igazabb világban az egyik alapja volt minden jóságnak, tehát megszeghetetlen volt), a sokk hatására elájult, és másnap reggelig ott feküdt a padlón eszméletét vesztve.
Az egykor oly harmonikus kapcsolatukban mi változott, hogy szinte két idegen ember állt (na jó: feküdt) most egymás előtt? Korábban az önzetlen szeretet szikrája kellő mértékben háttérbe szorította, és egyensúlyban tartotta az egyéni érdekeket, kialakítva így egy közös életet, szeretetteli hangulatot. Most azonban a méreg teljesen kimarta az önzetlenséget, és az önző vágyakat helyezte a középpontba. Így a két személy “középpontja” eltávolodott egymástól – valódi távolságot manifesztálva így a két ember között, amit úgy éltek meg, hogy “Ki ez a személy? Ismertem én őt igazából valaha?”
AMIKOR EGY PÁR TUDJA, HOGY MI KELL A NEHÉZ IDŐK TÚLÉLÉSÉHEZ – MI ROSSZ TÖRTÉNHET VELÜK EZEK UTÁN?
Reggel Daśaratha mérhetetlen fájdalommal a szívében hívatta Rāmāt. Rāma és Sita éppen a palota egyik termében beszélgettek. Mivel Istenről beszélünk, és az ő párjáról, Rāma tudta, mi fog történni. Miután az apja hívatta, Rāma Sītā devīhez fordult, és a következőket mondta: “A szüleim biztosan valami csodás dolgot találták ki a jólétünk, és fejlődésünk érdekében.” Sītā devī elmosolyodott, megértette, mi jár Rāma fejében. Rāmāt ez a mosoly bizakodással töltötte el. Levette a virágfüzérét, majd Sita nyakába helyezte. Ő elgondolkodott pár pillanatra, majd még megnyugtatóbb mosoly ült ki az arcára. Aztán egy képzeletbeli virágfüzért helyezett Rāma nyakába a gyönyörű pillantásával.
Rāma szavai – mivel tudta mi fog történni – egyszerűen azt mutatták be, hogyan lássuk minden szituációban a jót, és azt, hogy mit tanulhatunk belőle (amī valójában a rejtett jó a rosszban), és hogy ne a hibát keressük másokban. Ez pedig a jó kapcsolatok legfontosabb építőköve. A virágfüzér pedig, amit Rāma Sītā devīnek adott, azt jelezte, hogy ezután nem fog tudni olyan jólétet nyújtani neki, mint eddig. Hiszen egy erdőben fognak majd élni, és ott csak virágokat tud neki ajánlani.
Sītā devī nem szóḷt semmit, csak elmosolyodott. Elfogadta, hogy minden körülmény között kitart mellette. Még a legrosszabb körülmények között is…
Ezután a képzeletbeli virágfüzér, melyet Rāmának adott viszonzásként, azt jelezte, hogy a látható, kézzelfogható dolgokon kívül vannak fontosabb dolgok, melyek a szívben lakoznak, és emberi szem számára láthatatlanok. Ő ezt ajánlja Rāmának. Sītā devī minden képességét, és belső erejét ajánlotta így. Bemutatva ezzel, hogy nincs nagyobb kincse az embernek, mint a kapcsolatai és egymás önzetlen támogatása, szolgálata…
A TE KARMÁD, AZ ÉN IGAZSÁGTALAN, ROSSZ SORSOM – DE HOL MARAD AZ EGYÜTTÉRZÉS?
Rāmának volt egy másik fivére, akivel sülve-főve együtt voltak, kiegészítették egymást. Laksmannak hívták. Lakṣmana teljesen fölpaprikázta magát az egész igazságtalanság hallatán. Rāma próbálta nyugtatni, észérvekkel meggyőzni. Éppen azt ecsetelte bátyjának, Laksmannak, hogy miért tartja kötelességének az erdőbe történő elvonulást. Rāma ékkőként csengő szavai nehéz téglaként puffantak Lakṣmana szívében. Lakṣmana válaszul tüzes szavakkal festette az égre, hogy miért nem kellene egy álságosan kierőszakolt utasításra hallgatni. Lakṣmana harcolni akart az igazságtalanság ellen, aminek a következtében a jogos trónörökös, Rāma elesett a tróntól, és méltatlan körülmények közé kell „bujdokolnia”.
De Rāma így szóḷt: “Ahogyan a méhet nem lehet eltántorítani a nektár, és a virágok felé vezető útjáról, úgy engem sem lehet eltántorítani a dharma, a kötelességeim útjáról. Az apám utasítását nem hagyhatom figyelmen kívül. Emellett apám helyzetét sem ronthatom tovább, hogy itt maradok. Bizonyára ez a sorsom, és látnunk kell az egészben az isteni tervet.”
Ezután Rāma bemutatta Laksmannak, hogyan következett be a legtöbb ide vezető esemény megállíthatatlanul, a személyes sorsuk csónakja alatt sodró, sebes folyóként. Aztán így folytatta: “A szabadságunk abban áll, hogy miként fogjuk föl a változást, hogyan reagálunk a történésekre: hogy lehetőségnek tekintjük-e mindezt a személyes fejlődésük útján, és meglátjuk-e a világ történéseiben, és személyes sorsunkban az isteni tervet?”
Rāma úgy látta, hogy minden, ami vele történik, a korábbi döntései eredményeként megjelenő karmaként, sorsként van hatással az életére. Lakṣmana viszont úgy látta, hogy mindez igazságtalanság, mellyel mások ártanak Rāmának. Ahogyan Rāmának, nekünk is a saját tetteink következményének kell látnunk a bennünket ért “igazságtalanságokat”, tudván, hogy nincs olyan visszahatás, amit ne magunk okoztunk volna saját magunknak a korábbi tetteink következményeként.
Viszont amikor mással történnek rossz dolgok, akkor nem azt kell ecsetelnünk, hogy “ez az ő karmája”, “megérdemli, hiszen magának kereste”, hanem Laksmanhoz hasonlóan (bár nála talán kissé kevésbé harciasan ), együttérzően, szeretettel, és segítő figyelemmel kell hozzá fordulni. De legalább együttérzően, hiszen a világ minden rossz sorsú emberét nem tudjuk segíteni. Az együttérzés a szeretet, az önzetlenség alapja. A karma pedig az önzés-önzetlenség tengelye mentén tanít bennünket, hogy visszataláljunk az eredeti önzetlen, szeretetteli állapotunkba, összhangba a természettel, Istennel…
FELNŐTT MÓDON KEZELNI A KAPCSOLATI KONFLIKTUSOKAT – VALÓBAN TUDJUK, HOGY EZ MIT JELENT?
Aztán elkezdődött a 14 év erdei száműzetés. Lakṣmana Rāmával és Sītāval tartott, hogy szeretetével, szolgálatával mindenben támogassa őket. A családját hátrahagyva, és a kényelemről lemondva élt velük a kis erdei kunyhóban. 13 éven át szolgálta, védte őket. Éjszaka nem aludt, hogy őrt állhasson és megvédje őket minden bajtól, ellenségtől.
Történt egyszer, hogy míg Rāma távol volt, Rāvana, a valaha élt egyik leggonoszabb lény szemet vetett Sītāra és ármánnyal, varázslattal kijátszotta Sītāt és az őt védő Laksmant. Majd elraboltatta a gyönyörű Sītā devīt. Mikor Rāma hazaért, és tudatosult benne, mi történt, az összetört, és magát hibáztató Laksmant jeges váddal kezelte, hiszen élete csodáját, legnagyobb kincsét, a párját veszítette el. Lakṣmana érzelmileg összetört, önmarcangoló állapotán ez a hozzáállás egy nagyot taszított az egyre nyíló belső szakadék felé.
De Lakṣmanát nem olyan fából faragták. Bármilyen fájdalom is mardosta a szívét-lelkét, és bármilyen heves személy volt, most megállt. Elméletben mindent értett, hogy mi miért történik, de a valóságban, kétszeresen a szakadék szélére taszítva, nem volt olyan könnyű nyugalommal visszafordulni, és szíve minden bizalmával a kezét nyújtani Rāma felé. De tudta, hogy NINCS MÁS ÚT.
Hiszen ha az bánt, akit legjobban szeretsz, az okozza a legmélyebb fájdalmat is. De Lakṣmana nem úgy válaszolt, ahogy szinte mindannyian tennénk. Nem támadott vissza a fájdalomtól felfokozott kétségbeeséssel. Hogy miért nem? Mert emlékezett arra a sok szeretetre, gondoskodásra, amit az elmúlt évtizedekben Rāmától kapott. A hála érzése megmentette, és segített ráeszmélni, hogy annyi mindent kapott már Rāmától, hogy most egyszerűen csak reakció nélkül, nyugodtnak kell maradnia. A hála – spirituális kapukat nyitogató nem evilági érzése – megmentette a belső szakadéktól.
Ezzel Lakṣmana megmutatta, hogyan léphetünk a kapcsolatok egy magasabb szintjére, és egyben a belső fejlődésünk egy magasabb fokára.
A kalandok és tanulságok ezután is folytatódtak temérdek számra, de az már egy másik történet…
Acyutananda Prabhu