Syāmananda Dāsa
December 22-én, az indiai matematikai zseni, Srinivasa Ramanujan születésnapján ünnepeljük a Matematika Országos Napját.
Ramanujan karrierje szerény sorból, mégis kivételes módon indult, ami jól kiviláglik leveléből, amelyet G. H. Hardynak, cambridge-i mentorának és vezetőtanárának írt:
„Tisztelt uram! Engedje meg, hogy bemutatkozzak: hivatalnok vagyok a madrasi Kikötői Hivatal könyvelési osztályán, mindössze húsz rúpiás havi fizetéssel. Nem jártam egyetemre, de a szokásos iskoláztatáson túlestem. Miután végeztem, a rendelkezésemre álló szabadidőben matematikával foglalkoztam. Nem jártam végig a hagyományos utat, amelyet az egyetemi kurzusokon szokás, hanem új ösvényt tapostam ki saját magamnak. Speciális kutatásokat végeztem a divergens számsorok témájában, és az eredményeimet a helyi matematikusok „megdöbbentőnek” nevezték.
Arra szeretném kérni, hogy tekintse át a mellékelt dolgozatokat. Mivel szegény vagyok, nem tudom közreadni a munkámat, de ha úgy találja, hogy van benne bármi értékes, szeretném, ha publikálni lehetne a tételeimet. Nem fejtettem ki a tételek teljes bizonyítását, de jeleztem, milyen irányba haladok. Mivel tapasztalatlan vagyok, igen nagyra értékelném, ha bármilyen jó tanáccsal tudna szolgálni. Kérem, bocsássa meg, hogy ezzel fárasztom. Őszinte híve: Ramanujan”
A levélhez mellékelte nagyjából százhúsz tételét. Hardy professzor alaposan átnézte Ramanujan eredményeit, és gratulált neki a munkájához. Hardy meghívására Ramanujan Angliába utazott, ahol kutatóként kapott alkalmazást, évi kétszázötven fontos ösztöndíjjal. Kutatói munkájának köszönhetően 1916-ban BA fokozatot szerzett a cambridge-i egyetemen. 1918-ban ő lett az első matematikus, akit rögtön az első ajánlásra felvett tagjai közé a Royal Society. Ugyanebben az esztendőben a cambridge-i Trinity College tanárává választották. Hardy így rangsorolta a matematikusokat: egy nullától százig terjedő skálán saját magának huszonöt pontot adott, Littlewoodnak harmincat, Hilbertnek nyolcvanat, Ramanujannak pedig százat.
A Bhagavad-Gītā szerint minden tudás az Úr Kṛṣṇától származik, aki minden élőlény szívében ott lakozik Felsőlélekként. A tudásszerzés folyamatában két tényező van jelen: a vágy és az érdem. Sokan vannak, akik talán vágyakoznak valamire, de csak akik kellő lelkesedéssel és kitartással dolgoznak a vágyaik eléréséért, azok keltik fel az Úr figyelmét. Végül a Legfelsőbb Úr (akié a végső döntés joga) megsajnálja az élőlényt, és megadja neki a vágyott célt. Például ha valaki elszántan képezi magát zenében, asztrológiában, költészetben, festészetben vagy ebben az esetben matematikában, akár több életen is keresztül, annak az lehet az eredménye, hogy az illetőt végül igazi géniusznak ismerik el. Érdekes megjegyezni, hogy amikor Hardyt megkérdezték, hogy Ramanujan hogyan fedezte fel a tételeit, a professzor azt felelte, hogy az elméje az érvelés, az intuíció és a következtetés keverékével működött. Azt is hozzátette, hogy Ramanujan képtelen volt pontos beszámolót adni arról, hogyan bukkant rá egy-egy megoldásra.
Ez egybehangzik azzal a védikus elvvel, mely szerint az Úr az, aki betölti minden élőlény vágyát. Ramanujan maga nagyon világosan megfogalmazta, hogy az Isten milyen szerepet játszott matematikai eredményei elérésében. A képességeit a családjuk istenségének, a namakkali Namagiri istennőnek tulajdonította. Azt állította, hogy egyszer vércseppekről álmodott, amelyek az istennő férjét, Nṛsiṁhadevát jelképezték, és ezután támadtak látomásai tekercsekről, melyeken bonyolult matematikai tartalmak jelentek meg. Ahogy gyakran mondogatta: „Számomra egy egyenletnek nincs jelentése, csak ha az Isten gondolatát jelképezi.” Manapság nagyon ritka az ilyesmi. A mai kor tudósai és matematikusai mintha észre sem vennék az Isten jelenlétét a szakterületükön.
Amikor a nagy bölcs, Nārada muni tanácsokkal látta el Vyāsadevát, ezt mondta: „A művelt körök határozott végkövetkeztetése az, hogy a tudás fejlesztésének – a lemondásnak, a Védák tanulmányozásának, az áldozatoknak, a himnuszok vibrálásának és az; adományozásnak – az igazi célja az Úr transzcendentális leírásában tetőzik, akiről válogatott költemények írnak.”
(SB 1.5.22.) Ez azt jelenti, hogy még egy olyan területet is, mint a tiszta matematika, arra kell felhasználni, hogy az emberek figyelmét felhívjuk az Isten nagyságára. Az Isten az, aki működésre készteti a természetet, amit aztán elemezni lehet és kifejezni a matematika eszközeivel. Másképp önmagában a matematika nem bír semmiféle mélyebb jelentőséggel az emberi társadalom számára.