Hogyan segített az indiai hajózás egyik vezetője eljuttatni az Úr Caitanya üzenetét a nyugati világba.
1965-ben a Scindia Steam Navigation Company India egyik legrégebbi, legnagyobb és legelismertebb hajózási vállalata volt. Rakománya általában élelmiszerekből, ruhaneműkből, mezőgazdasági felszerelésekből, valamint orvosi és oktatási cikkekből állt, amelyeket dobozokba, ládákba, raklapokra és hordókba csomagoltak. Ugyanezen év augusztusában azonban az egyik teherhajóján egy utas is utazott, aki olyan szellemi rakományt vitt, amely megváltoztatta a világot.
Az ISKCON bhaktái jól ismerik a történetet: Azon a sorsdöntő úton, amely Kalkuttából New Yorkba vezetett, a Jaladuta („tengeri hírnök”) egyetlen utaskabinjában Ő Isteni Kegyelme A. C. Bhaktivedanta Svāmi Prabhupāda tartózkodott. Abban az időben viszonylag egy ismeretlen vaiṣṇava sannyāsi volt ő. Hatvankilenc éves korában szállt fel a hajóra, szorosan szorongatva ingyenes jegyét.
Prabhupāda követői ismerik a történetet, hogyan szerezte meg azt a jegyet, de a történet részletei homályban maradtak. És sok bhakta számára a különleges lélek, aki segített Prabhupādának nyugatra utazni, csupán egy név: Sumati Morarjee. Ebben a cikkben feltárom a történet részleteit, és még jobban megismertetem a vaiṣṇava világot azzal az asszonnyal, aki olyan fontos szerepet játszott abban, hogy a Kṛṣṇa-tudat eljutott a nyugati partokra. Bár a következőkben nagyrészt a Śrīla Prabhupāda-lilamritara támaszkodtam , amelyet Satsvarūpa Dāsa Goswami írt, további anyagokra is hivatkoztam: a Sumati Morarjee Felicitation Volume (Service to India Shipping) című, Ñ. G. Jog által szerkesztett és a Scindia House által 1970-ben kiadott kiadványban található további anyagokra, amelyeket egy nemrégiben tett indiai utazásom során fedeztem fel.
Sumati Morarjee
Sumati 1909. március 13-án született Mathuradas Gokuldas és felesége, Premabai gazdag családjában Bombayben, és a Jamuna nevet kapta, a vrndāvani Krṣṇához kapcsolódó szent folyó után. Mint kiderült, sorsa más nagy víztömegeket is érint, mivel ő lesz a világon az első nő, aki egy hatalmas hajózási vállalatot vezet. Bár hat magasan képzett testvére volt, egyikük sem tudhatta, milyen sikerek várnak majd kiváló lánytestvérükre.
Ahogy Indiában szokás volt, még fiatal lányként eljegyezték Shanti Kumarral, Narottam Morarjee egyetlen fiával. Narottam a textiliparban szerzett nevet magának Bombayben és Sholapurban, és mérhetetlen gazdagságot hagyott az utódaira. Így Jamuna gazdagból még gazdagabbá vált.
Mivel a régió két leggazdagabb és legismertebb családjáról volt szó, a házasság a legnagyobb társadalmi események közé tartozott Bombayben. Az ünnepségek több mint egy hétig tartottak, és az újságok még hónapokig tudósítottak a nagy felvonulásokról, tűzijátékokról és bankettekről.
Narottam megfigyelve menye éles eszét és leleményességét, átnevezte őt Sumatinak („a felsőbbrendű értelemmel rendelkező nő”). Beszélt hindiül, marathiul és angolul, és apósa üzletének minden területe iránt érdeklődött és képességet mutatott. Miután Narottam felesége korán meghalt, Sumati lett a kiterjedt család úrnője, és fokozatosan szakértelmet szerzett mind a háztartási, mind az üzleti ügyekben.
Sumati mélyen vallásos volt. A vaiṣṇavizmus Vallabha sampradāyájába (vonalába) született, és elkötelezett híve volt Śrī Nathajinak, Kṛṣṇa e vonalban népszerű mūrtijának. Nagy odaadással tisztelte Tulasīt is, a gopī Vṛnda Devi növényi megtestesülését, aki az Úr Kṛṣṇa örök bhaktái közül a legnagyobbak közé tartozik. Későbbi életében, még ha külföldre utazott is, naponta imádta Tulasīt, ha csak füstölőt is áldozott egy fényképnek. Társadalmi csoportjában kiegyensúlyozott emberként ismerték, aki mély lelkiségét összehangolta a családdal és az üzleti élettel.
Ezért nem volt meglepő, amikor Narottam őt bízta meg a dédapjától, Jeevanitól örökölt, kezdődő hajózási vállalkozásának vezetésével. A vállalkozó szellemű fiatalember, Narottam végül néhány hajóból létrehozta a Scindia Steam Navigation Company-t, amely a modern indiai hajózás modelljévé vált. Sumati szerény kezdetekből építette fel a vállalatot, és végül még Mahātma Gandhitól is dicséretet kapott érte. A Mahātmāval való kapcsolata valójában az évek során alakult ki, és rendszeres levelezést folytatott vele. A levélváltásukat újsághírekben dokumentálták. A férfi a legközelebbi barátai között tartotta számon.
A Scindia Gőzhajózási Társaság
Narottam 1919-ben alapított vállalkozása volt az első nagy indiai tulajdonú hajózási társaság, amely az India és Európa közötti árucserét szolgálta ki. Hajói az Egyesült Államokba, Nagy-Britanniába, Szingapúrba, Kelet-Afrikába, Ausztráliába, Új-Zélandra és a Perzsa-öbölbe közlekedtek, de az 1980-as években a cég eladta flottáját és beszűntette a tevékenységét.
1946-ban, közvetlenül a Scindia Egyesült Államokkal való kapcsolata előtt, Sumati vette át a több, mint hatezer alkalmazottat foglalkoztató vállalat teljes irányítását. Ekkor már igazgatósági tag volt, és a felemelkedése csak idő kérdése volt. Mindenki ismerte a tenger iránti szenvedélyét és a hajózási kereskedelemben hosszú évek alatt kialakult szakértelmét.
1956-ban Sumati abban a kitüntetésben részesült, hogy megválasztották a tekintélyes Indiai Nemzeti Gőzhajótulajdonosok Szövetségének elnökévé, és ez a megtiszteltetés a következő két évben megismétlődött, majd 1965-ben ismét, épp akkor, amikor Prabhupāda felkérte, hogy küldje őt New Yorkba. Ezek a kitüntetések függetlenséget szereztek neki, miáltal egyedül hozhatta meg a döntéseket a hajói felett.
A találkozó
Sumati Morarjee az 1950-es években látta először Śrīla Prabhupādát Kurukśetrában, ahol korábban az Úr Kṛṣṇa elmondta a Bhagavad-gītāt. Később elmondta a követőiből álló hallgatóságának, hogy Prabhupāda egy fa alatt ült, és gyöngyökön japázott. Mivel érezte, hogy ő egy kiváló sādhu, odalépett hozzá abban a reményben, hogy megkapja az áldását. Abban az időben Prabhupāda még nem fogadta el a sannyāsát, a lemondott életrendet, így még házasember volt. Ennek ellenére Sumatit lenyűgözte Prabhupāda alázatossága és odaadása, és ezt megemlítette neki, amikor Bombayben újra találkoztak. Ekkor már Prabhupāda egy Svāmi volt, aki segítséget kért tőle, hogy eljuthasson Amerikába.
Prabhupāda találkozott egy Agarwal nevű úriemberrel, aki Mathurāban volt üzletember, és megemlítette neki, hogy nyugatra akar menni, hogy teljesítse lelki tanítómestere parancsát, és angolul hirdesse az Úr Caitanya üzenetét. Ez a találkozás vezetett ahhoz, hogy Agarwal fia, Gopal, aki mérnök volt Pennsylvaniában, szponzorálta őt Amerikában. Hamarosan Prabhupāda engedélyt kapott a Külügyminisztériumtól, hogy az Egyesült Államokba utazhasson. Gopal Agarwal hivatalos nyilatkozatot tett, miszerint minden költséget vállal Prabhupāda kezdeti amerikai tartózkodása alatt.
Prabhupāda ezután azzal a tervvel utazott Bombaybe, hogy segítséget fog kérni az Amerikába jutáshoz Sumati Morarjee-tól, akiről megtudta, hogy a Scindia Gőzhajó Társaság vezetője. Végül is Kurukśetrában találkoztak, és az üzletasszony jelentős összeget adományozott életműve második kötetének, a Śrīmad-Bhāgavatam kommentárral ellátott fordításának kinyomtatására.
Sumati Morarjee Prabhupāda egészségéért és jólétéért aggódva visszautasította az utazás támogatását. Attól tartott, hogy a hosszú tengeri utazás végzetes lesz az idős ember számára, aki még soha nem járt Indián kívül.
Mivel Prabhupāda nem hagyta magát eltántorítani a céljaitól, rábeszélte a titkárát, Choksi urat, hogy beszéljen a főnökével, és betanította, hogy pontosan mit kell mondania: „Nagyon inspirálónak találom ezt az urat, hogy az Egyesült Államokba menjen, és az Úr Kṛṣṇa üzenetét hirdesse az ottani embereknek”. De az asszony ismét nemet mondott, eltökélte magát, hogy önmaga ellenére is megvédi Prabhupādát.
Prabhupāda kitartóan követelte a személyes interjút, de erre nem kerülhetett sor. Telt-múlt az idő. Az asszony negligálta, gondolván, hogy ezzel védi őt. Végül a kitartása miatt engedett neki.
Amikor Prabhupāda belépett a szobájába, csak ennyit mondott: „Kérem, adjon nekem egy jegyet!”
Az üzletasszony látta a szemében a teljes elkötelezettséget és vágyakozást, az elszántságot, hogy lelki tanítómestere kedvében járjon és teljesítse az Úr Kṛṣṇa vágyát. Egyszerűen nem lehetett megtagadni tőle, ezért helyet foglalt neki a Jaladuta nevű hajóra, amely 1965. augusztus 13-án indult útnak Kalkuttából. Mély aggodalommal a szívében gondoskodott minden igényéről, és gondoskodott arról, hogy olyan hajón utazhasson, amelynek kapitánya megérti egy vaiṣṇava vegetáriánus igényeit. Arun Pandia kapitány gondoskodott arról, hogy a Swami számára extra zöldséget és gyümölcsöt vigyenek a fedélzetre.
Prabhupāda néhány nappal a kihajózás előtt érkezett Kalkuttába, hogy még elmenjen Māyāpurba, és meglátogassa lelki tanítómestere, Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī Thākura samādhiját (sírját). Imádkozni akart, és a guruja áldását kérni.
Prabhupādát több bőrönd kísérte, kétszáz példány a háromkötetes Śrīmad-Bhāgavatam Első énekéből, a személyes poggyásza, azaz egy kis bőrönd, egy esernyő és egy adag száraz gabona, arra az esetre, ha nem találna megfelelő élelmet az otthonától oly távoli országban. Közel hetvenévesen most olyan útra és küldetésre indul, amely egy feleannyi idős ember számára is ijesztő lenne.
Az utazás
Tíz nap utazás után a hajó megközelítette a Vörös-tengert, ahol Prabhupāda nagy nehézségekkel találkozott. Naplójában feljegyezte: „Eső, tengeribetegség, szédülés, fejfájás, étvágytalanság, hányás”. A tünetek továbbra is fennálltak, de ez több volt, mint tengeribetegség. A mellkasában érzett fájdalmak miatt azt hitte, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Két nap alatt két szívrohamot kapott. De elviselte a nehézségeket, küldetésének célján elmélkedve.
Egy éjszaka Prabhupāda álmot látott. Az Úr Kṛṣṇa és inkarnációi egy csónakon eveztek, és Kṛṣṇa azt mondta Prabhupādának, hogy ne féljen, hanem jöjjön vele. Prabhupāda biztosnak érezte magát az Úr Kṛṣṇa védelmében, és a rohamok nem ismétlődtek meg.
Szeptember 10-re Prabhupāda kezdett hozzászokni a tengeri élethez. Naplójába ezt írta: „A hajó nagyon simán közlekedik. Ma már jobban érzem magam. De érzem az elszakadást Śrī Vṛndāvanától és az uraimtól, Śrī Govindától, Gopināthatól, Rādhā Dāmodarától [az Úr Kṛṣṇa murtījai]. Az egyetlen vigaszom a Śrī Caitanya Caritamrita, amelyben megízlelem az Úr Caitanya līlājának [kedvteléseinek] nektárját. Csak azért hagytam el Bhāratabhumit [Indiát], hogy Śrī Bhaktisiddhānta Sarasvatī parancsát teljesítsem az Úr Caitanya utasításának megfelelően. Nincs képesítésem, de vállaltam a kockázatot, csak azért, hogy végrehajtsam Ő Isteni Kegyelme parancsát. Teljesen az Ő kegyelmükre hagyatkozom, ilyen messze Vrindāvanatól.”
Az óceáni út a legnyugodtabb volt, amit a kapitány valaha látott. Prabhupāda azt mondta, a nyugalom az Úr Kṛṣṇa kegye volt. Ezt írta naplójába: „Ha az Atlanti-óceán a szokásos arcát mutatta volna, talán meghaltam volna. De az Úr Kṛṣṇa átvette a hajó irányítását”.
Harmincöt napos utazás után Kalkuttából a Jaladuta 1965. szeptember 17-én, hajnali fél hatkor érte el a bostoni Commonwealth Piert. A hajó rövid ideig megállt Bostonban, majd továbbindult New Yorkba. Prabhupāda először mintegy két hónapot töltött Pennsylvaniában, majd megérkezett New York Lower East Side-jára, ahol elindította világméretű mozgalmát.
India legjobb exportcikke
Az évek során Prabhupāda főként leveleken keresztül tartotta a kapcsolatot Sumati Morarjee-vel, és folyamatosan tájékoztatta őt önmagáról és mozgalmának fejlődéséről. Néha az asszony tanácsot adott, és Prabhupāda szívesen levelezett vele, elismerve a hozzájárulását ahhoz, hogy Nyugatra mehetett. Prabhupāda 1977 novemberében bekövetkezett haláláig írtak egymásnak.
A saját halála huszonegy évvel később következett be. Az újságok India-szerte beszámoltak távozásáról:
Az indiai, sőt a világ hajózásának első asszonya 1998. június 28-án hunyt el, senki meg nem siratta, senki nem méltatta. Mikor látunk még hozzá hasonlót?
Ő volt az indiai hajózás első asszonya és Mahātma Gandhi közeli munkatársa, aki vasárnap Bombayben halt meg szívmegállás következtében. 91 éves volt. A Scindia Steam Navigation alapítója, Narottam Morarjee menye, Sumati Morarjee fontos feladatokat látott el India és a világ hajózási életében, amely hagyományosan a férfiak privilégiuma volt.
Sumati Morarjee egyszer azt írta: „Ma nem pusztán üzleti okokból koncentrálunk a hajózásra. Azt akarjuk, hogy népünk külföldre utazzon, és a külföldiek lássák ősi földünket. Indiai hagyomány, hogy a legjobbat exportáljuk külföldre. Évszázadokon át áruval üzleteltünk, de a legértékesebb rakományunk az egyetemes testvériség és a mély spiritualitás eszméi voltak. . . . Az ilyen transzcendens, mindenkivel szembeni jóakarat hagyománya mindvégig fennmaradt.”
A legszebb példája volt, amikor segített Prabhupādának a nyugati partokra jutni, így exportálva a külföldi országokba a legjobbat, amit India nyújtani tud.