A Moszkva téren szaladtam volna éppen keresztül, amikor elém került. Borostás volt, de nem volt teljesen elhanyagolt. Régi fajta ruhák, rendesen felvéve. Mint aki csúszik lefelé, de a felszínen akar maradni.
– Bocsánat uram, csak egy pillanatra, nem pénzt akarok…
Pár év pesti élet sikeresen megkeményíti az ember szívét. Egy-egy hajléktalan könyörgése már ritkán térít el az úti célomtól. Ő mégis más volt, a „rendezett” elhanyagoltsága miatt, és mert a tekintetében nem alkoholmámor, hanem szomorúság és sóvárgás fénylett. Hogy bebizonyítsa, van pénze, még valami gyűrött iratot is előkotort, ami azt igazolta, hogy rendszeres támogatást kap valahonnan.
Talán azért is szólított meg, mert a narancssárga szerzetesi öltözetemben voltam, és így több figyelmet remélt tőlem, mint egy „civil” járókelőtől. Rohantam volna tovább, de az a ritka pillanat következett be, mikor a mindennapi kötelességek utáni szaladgálás késztetésénél erősebbnek bizonyul a felébresztett lelkiismeret.
– Nem pénzt szeretnék… csak segítséget. Olyan egyedül vagyok.
Próbált nem sírni, de nem sikerült. Legörbült és megremegett a szája, könnyes lett a szeme, aztán a válla is rázkódni kezdett.
Kétmilliós nagyváros, és mégis annyi magányos ember. Egy elveszett gyereknek meg lehet találni a szüleit, egy kóbor kutyát be lehet fogadni, de egy ötvenes magányos férfit nem tud az ember hova tenni. Haza nem vihetem, hozzá költözni nem fogok, nincs is hova. Mit lehet mondani két átszállás között egy embernek, aki reménytelennek érzi az életet?
– Nem akarok inni, nem akarok inni… – hajtogatja.
Úgy látszik, ismeri a társadalmunkban használatos problémakezelő technikákat.
– Csak beszélgetni szeretnék néha valakivel… Annyira egyedül vagyok.
Ezek szerint egyedül lenni még rosszabb, mint szegénynek. Nem élhetünk kapcsolatok nélkül. A legzárkózottabb embernek is szüksége van valakire, valakikre, akikkel beszélhet, akikhez odafordulhat, és akik viszonozzák a közeledését. Senki sem sziget.
Nehéz volt hirtelen mit mondani. Próbáltam azzal vigasztalni, hogy Isten mindenkinek a szívében jelen van, így mindig hallja őt, és együtt érez vele. Meghívtam, hogy jöjjön el hozzánk valamelyik vasárnap a nyílt programra, ahol sokféle emberrel találkozhat, és hogy menjen el nyugodtan Somogyvámosra, Krisna-völgybe is (azt mondta, egyszer már járt ott). Nem tudom, mindent megértett-e, amit mondtam, de úgy tűnt, fontosabb volt neki, hogy valaki beszél hozzá, mint az, hogy az illető mit mond.
Társas magány
A fenti epizód nem volt több pár percnél, de annyit megértettem belőle, hogy az ember valóban kapcsolatra éhes lény. A lelkünk kapcsolódási pontokra vágyik. Olyanok vagyunk, mint az instabil atomok, amelyek elektront akarnak leadni vagy felvenni, csak hogy más atomokkal összekapcsolódhassanak.
De akkor hogy lehet az, hogy annyi jól szituált ember, akiket sokféle kötődés hálóz be, mégis elégedetlen? Férj, feleség, gyerekek, anyós, após, vej, sógor, nagynéni, nagybácsi, nagyapa, nagymama, szomszédok, barátok, kollégák – lehetséges, hogy valaki szerteágazó viszonyrendszere ellenére is boldogtalan legyen?
Úgy látszik, igen. Vannak, akik a társtalanságtól szenvednek, és vannak, akik attól, hogy bár rengeteg ember veszi őket körül, mégis tartalmatlan az életük. Persze szükség van a családra, a barátokra és a rokonokra – de ez lenne minden? Egy ideig minket nevelnek, majd mi nevelünk másokat, mindenféle összejövetelekre járunk, főnökök és beosztottak vagyunk… De boldogok vagyunk-e? Vagy csak a szokások kedvéért bástyázzuk körbe magunkat emberekkel? Talán csak úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, miközben a szívünk mélyén üresség tátong…
Eredetileg minden lélek a legfelsőbb lelki személyiséghez tartozik, ahogy a parányi fénylő szikrák tartoznak a hatalmas, ragyogó tűzhöz. De elhagytuk a lelki otthonunkat, elhagytuk azt a tüzet, amely mindannyiunk létét biztosítja. Elfordultunk Istentől, aki mindannyiunk eredendő, eltörölhetetlen Kapcsolata. A szikra akkor is a tűzhöz tartozik, amikor messzire kipattant belőle.
Mit tud csinálni két szikra távol a tűztől, a puszta földön? Halványan pislákolnak, és próbálják elhitetni magukkal, hogy a másik szikra is van olyan jó, mint a tűz volt. Az anyagi világba pattanó lélekszikrák egyik testet a másik után öltik magukra, és más hunyorgó szikrákkal próbálnak kapcsolatokat létesíteni. De semmi nem állandó, amivel a létezés átmeneti, folytonosan változó birodalmában vesszük körül magunkat. Meghalnak a szüleink, szétszóródnak az osztálytársaink, és néha még a legfontosabbnak tartott szeretteink is hűtlenné válnak hozzánk. Ilyen szalmaszálakba kapaszkodunk, és végül magunk is elsüllyedünk. Minden kapcsolat ideiglenes, és egyik sem képes betölteni bennünk azt az űrt, amit Isten hiánya okoz.
Kapcsolatfelvétel
A helyzet az, hogy Kṛṣṇa hiányában nemcsak a magányos emberek szenvednek, hanem szenvednek az élettársak, a házasok, és a könnyűvérű csapodárok is. Ugyanis mindannyian elvesztették azt az egyetlen stabil kapcsolatot, amely a Legfelsőbb Társhoz fűzte őket.
Az emberi élet legfőbb célja az, hogy valahogyan életre keltsük a Krṣṇához fűződő kapcsolatunkat. Amikor valaki nagyon hiányzik, akkor az Ő. Miközben Ő a mindenség teremtője, Ő a legkedvesebb és legszeretetreméltóbb lény is. Krṣṇa az az apa, aki nemcsak egy gyerekkor erejéig, hanem életeken keresztül gondot visel rád. Ő az a szomszéd, aki nem csak akkor csönget be hozzád, amikor a kombinált fogódra van szüksége, hanem örökké a szívedben lakik. És Ő az a partner, aki soha nem un meg téged, és akit te sem unsz meg soha.
Az emberi kapcsolataid csak akkor lehetnek harmonikusak, ha Krṣṇával már rendben vagy. Természetesen szükség van az emberi kapcsolatokra is, de ezeknek csak akkor van igazi értéke, ha nem felejtjük el a legfontosabb szereplőt. Két mobiltelefon nem tud mit kezdeni egymással. Akkor válnak hasznossá egymás számára, ha mindkettő kapcsolatban van a hálózatot működtető központi „aggyal”.
Krṣṇa nélkül mindannyian kóbor kutyák vagyunk. Az én hajléktalanom azt hitte, csak ő érzi magát egyedül. Lelki szempontból azonban az is lehet magányos hajléktalan, aki a Rózsadombon lakik, hogyha elvesztette a Legfelsőbb Úr menedékét – az egyetlen dolgot, ami végső biztonságot nyújthat az életek óta hiábavalóan vándorló lélek számára.
Ha egyedül érzed magad, akkor azért van szükséged Krṣṇára. Ha társasági ember vagy, akkor pedig azért, mert ez az egyetlen kapcsolatod, ami soha nem fog megszakadni. Úgy léphetünk vele újra kapcsolatba, ha rendszeresen említjük a nevét. „Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa.” Kedves Kṛṣṇa, valahogyan belezuhantam az anyagi létbe. „Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare.” Állandóan gyötrődöm, mert az anyagi világ soha nem biztosít teljes elégedettséget. „Hare Rāma, Hare Rāma.” , Kṛṣṇa Te vagy a boldogság forrása. „Rāma Rāma, Hare Hare.” Kérlek, engedd, hogy újra kapcsolatba lépjek Veled, újra tapasztalhassam a jelenlétedet, és elégedetté tehesselek tetteimmel!
Īśvara Kṛṣṇa dāsa
Minden kapcsolat ideiglenes, és egyik sem képes betölteni bennünk azt az űrt, amit Isten hiánya okoz.
Megjelent a Vissza Istenhez Magazinban