Az emberiség válságok háborgó tengerén küzd lélekvesztőjében. Környezeti, gazdasági, társadalmi és leginkább lelki téren élünk át újabb és újabb kríziseket. Nem szükséges jóstehetség vagy huhogó katasztrófavárás, tudományos számítások és szentírások egyaránt részletes tényekkel és prognózisokkal szolgálnak egy nem túl biztató jövőképről. Mégis milyen kiút van az egyén és a közösség számára e komplex krízisek hálójából?
A természetes rendszerek szempontjából nincsen válság, csak változás van. Az ember felfogásában persze ez válságként is vetülhet. A fajok eltűnése, az élőhelyek megváltozása, a környezeti feltételek változása, mind-mind úgy tűnik, válságos helyzetet mutat. És ha az okát nézzük (mármint a mohó és önző emberi tevékenységet), akkor valóban válságos a kimenet, mert ezekben a megváltozott környezeti feltételekben már nem olyan kényelmes és gondtalan az emberi élet. Csorbulnak a lehetőségeink az élvezetekre. El kell fogadnunk – egyénileg és közösen is – a vétkeinkért büntetést, ez az anyagi világ törvénye. A törvény nem ismerése pedig nem mentesít…
A természetes rendszerek flexibilitása viszont hatalmas, és még a modern ember hibáit is képes kompenzálni. Ahogy az elmúlt 10-100 ezer vagy sok csillió évben több – a mostaninál nagyobb mértékű – éghajlatváltozáson is átesett a bolygó, és nagyjából az történt, hogy átalakult egy-egy élőhely diverzitása és faji összetétele: a jégkorszakban nem fák nőttek, hanem a sarkvidékek flórája és faunája terjedt ki, a melegebb időszakokban pedig néha nem 20 cm-rel, hanem 20 m-rel nőtt a világtengerek szintje (ld: a legutóbbi jégkorszakot követően hogyan töltődött fel a Fekete-tenger alig 10 ezer éve a Földközi-tenger vizével, elég sok drámát hagyva maga után). Ezekben még nagymértékű fajpusztulás is benne volt. Sokszor.
Vitathatatlan, hogy a jelenlegi helyzet kialakulásában nagyon nagy az emberiség felelőssége. A földtörténeti múltban szinte példátlan a szén-dioxid szint emelkedésének mértéke és az éghajlati változás gyorsasága. A fajok pusztulását főként az élőhelyek minőségi és mennyiségi romlása, másrészt az alkalmazkodó-képességüket meghaladó időlimit okozza. (Pl.: Izoterma eltolódás – a jégkorszak után a tölgyek terjedési sebessége 50 km/évszázad volt, most 500 km/évszázad vándorlásra kényszerülnének, ha tudnának…)
Azt viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ökológiai rendszerek sokkal nagyobb túlélők, és a megváltozott körülményekben az ÉLET folytatódni fog. Az embernek kényelmetlen lesz, ha másért nem azért, mert a szenvedést látni is szenvedés.
A lelkiismeret megnyugtatására könnyen toljuk át vagy személytelenítjük el a felelősséget az emberiség, a közösség, a társadalom felé. Döntéshozók, társadalmi irányítók valóban többet tehetnek egy látványos változásért (és ha nem teszik, az sem marad nyomtalan). Azonban megkerülhetetlen az egyén szerepe, és a hatásokat, a tapasztalatot az egyén éli át, oszthatatlanul. Az életmódunk, az anyagi vágyaink okozzák a mostani változást, amelynek révén átlagosan 30%-kal többet használunk fel a Föld kínálta lehetőségeknél. Ez himsza vagyis az erőszak egyik formája. A természetes rendszerek pedig kevésbé érzelgősek reakcióikban (fájdalmas, de a járványok a természetben mindig is szabályzók voltak, nem is beszélve a zsúfoltság és elégedetlenség miatt növekvő agresszióról, a nyomában fellépő háborúkról, stb.). Ha mi, mint egyének nem változtatunk, a közösségek sem fognak változni, és a közösségekre ható tényezők sem.
Egyszóval nekem van egy kapcsolatom a világgal, a többi élőlénnyel, a társaimmal, a rokonaimmal, és ha még ki lehet mondani, Istennel is. Ezeken a kapcsolatokon csak én tudok alakítani, mint ahogy a belőlük származó érzelmeket megélni is csak én tudom. Nekem kell változnom abban, hogy mennyi lemondást vállalok az életemben mások érdekében, hogyan gyakorlom az elégedettséget a számomra kínálkozó lehetőségekkel a mindennapokban, mennyi szeretet mutatok, mondok, adok, teszek a mellettem élők és az életvitelem révén a távolabbiak felé, hogy elkerülök-e minden olyan erőszakot, amely elkerülhető más élőlényekkel szemben (ld. vegetarianizmus). És ha lehet, önzetlenül, nem üzletből. Akár jön viszonzás, akár nem. Ismerős lehet a gondolat, mert sok helyen, sok formában sugallja ezt a Törvényalkotó.
Azok, akik ragaszkodásuk révén el sem tudják képzelni, hogy létezhet-e élet az elektromosság és a fosszilis energiahordozók használata nélkül, a tudományos megoldásokban bíznak. A technológiai forradalom majd megoldást kínál a most nyomasztó válságainkra is…
Nem fog. Nem érdemes elfeledni, hogy a természetben nincsen válság, csak változás. Azok, akik alkalmazkodni tudnak a változó körülményekhez, maradnak, akik nem hajlékonyak, azok törnek.
Mi hát akkor a teendő? Egyáltalán van teendő az egyén részéről? Az egyén részéről mindig van, mivel a sorsát ő alakítja. Az élőlény saját döntése, hogy ugyancsak részt vesz ebben a világméretű mohósági versenyben, és még tökéletesebb anyagi élvezetekre törekszik, vagy megelégszik egy jóval szerényebb életvitellel, és inkább a lelki fenntarthatósággal kezd többet törődni.
kāmasya nendriya prītir
lābho jīveta yāvatā
jīvasya tattva-jijñāsā
nārtho yaś ceha karmabhiḥ
„Az élet során felmerülõ vágyak soha ne irányuljanak az érzékkielégítésre. Az embernek csupán egészséges életre, önmaga fenntartására kell vágynia, mert feladata az, hogy tudakozódjon az Abszolút Igazságról. Ne legyen semmi más célja munkájának.” (SB 1.2.10.)
Igen, érdemes energiatakarékos megoldásokat keresni a háztartásban, megújuló energiaforrásokat használni, utólagos hőszigeteléseket alkalmazni, csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat. Netán olyan radikálisan, mint ahogy a Krisna-völgyben élők teszik, kilépni a modern mókuskerékből, és egy merőben más fenntartásra alapozva vidékre költözni.
Az emberiségnek ahhoz nem lesz energiája, hogy elpusztítsa a világot. A szentírások szerint erre nincs felhatalmazva, ez a Teremtő privilégiuma. Azt viszont meg tudja tenni, hogy szenvedéseket okoz magának az anyagi körülmények féktelen kihasználásával és az életkörülmények ellehetetlenítésével. Az egyén felelőssége saját sorsa szempontjából releváns. Amikor a gyerek hazajön az iskolából egy rossz bizonyítvánnyal, általában hiába magyarázza a szülőnek a mások által teremtett rossz feltételeket. Amit nekünk magunknak kell megtenni a testünkkel, a környezettel, a társadalommal és legfőképpen Istennel kapcsolatban, azt senki más nem fogja megtenni helyettünk, mint ahogy az eredményt is mi fogjuk megkapni.
sadā santuṣṭa-manasaḥ
sarvāḥ śivamayā diśaḥ
śarkarā-kaṇṭakādibhyo
yathopānat-padaḥ śivam
„Akinek a lábán jó cipő van, azt nem fenyegeti veszély még akkor sem, ha kavicsokon és tüskéken jár. Számára minden kedvező. Ehhez hasonlóan, aki mindig elégedett önmagában, az sohasem szenved, sőt bármerre jár, boldogságot érez.” (SBh.7.15.17.)
Pārtha Dāsa
Megjelent a Vissza Istenhez Magazinban