Régi idők focija

Admin Filozófia, Hírek

Régi idők focija
 
Gyermekkoromban édesapám egyszer kivitt egy futball-mérkőzésre. A játékosok akkoriban még kezet fogtak mérkőzés előtt, s mosolyogva üdvözölték a közönséget és egymást. A játék elkezdődött. A felek kulturált módon mérték össze tudásukat a pályán. A szurkolók együtt érkeztek, nagy izgalommal várták a játék végeredményét. Ki lesz a jobb? Szotyolát, tökmagot vásároltak, többen a gyermekeikkel jöttek, ahogyan édesapám is. Együtt szurkoltak, és megbeszélték, hogy egyik-másik helyzetben mi lett volna a jobb, a célravezetőbb döntés a csapat érdekében. A meccs végén mindenki örömmel, együtt távozott.
 
Jó mérkőzés volt. (És őszinte!) Azóta sok idő telt el, én is felnőttem. Ötéves koromtól kezdve hittem Isten létezésében, és próbáltam valahogyan közel kerülni Hozzá vagy megtudni Róla valamit. Az óvodában Róla rajzoltam, az iskolában Róla tanultam, harmadikos korom óta jártam hittanra, a könyvtárból az összes Róla szóló könyvet és hanganyagot kivettem, és persze nagy hittel tanulmányoztam a Bibliát. Jézusról szóló gyönyörű történetekre aludtam el esténként. A mai napig emlékszem rájuk, tudom őket kívülről, és nagyban hatással voltak az életemre és az értékrendemre. A vallások szinte összes ágát tanulmányoztam, és tudom, hogy a különbségek csak a nyelvben és a szertartásokban vannak. A tartalom, a lényeg ugyanaz. Szeretni Istent és egymást, s odaadni Őt az összes többi élőlénynek. Más szóval, mint egy igazi nagy család, együtt segíteni egymást Haza, vissza Istenhez! Ugyanez áll az összes hiteles szentírásban, bármelyiket nézzük is, nincs különbség. Egy Isten van. Istent nem lehet kisajátítani sem egy földrésznek, sem egy országnak, sem egy embercsoportnak, sem egyetlen embernek. Isten mindenkié. Nemtől, fajtól, társadalmi helyzettől, minden anyagi különbségtől függetlenül. Mára már én is tudom. Mint lelkész-szerzetes az utcákat járom és a könyveinket árulom, s karitatív programokra gyűjtök, például ételosztásra. Eközben rengeteg emberrel szóba elegyedem, mindenféle országból és településről származókkal. – Én X vallású vagyok! Nem segítek! Vagy:– Az én Istenem más, nem az Önök Istene!Mire én:– ???– Az Önök Istene nem igaz Isten! Én igazán hiszem Istent! – Milyen más Isten létezne még? Hiszen Isten csak egy van! – kérdezek vissza.– Igen, de az nem a maguké!!!Erre én elszomorodom.– De Isten az enyém is! – mondom magamban. – Én is szeretem Istent! – Aztán elkezdek gondolkodni, és eszembe jut a foci. Kezdetben egyetértés volt, és az emberek csak egy jó, izgalmas mérkőzést akartak látni, tényleg a meccsre voltak kíváncsiak. Ezért mentek el a stadionba, és nem érdekelték őket a külsőségek, a csillogó neonreklámok, sem a különböző mintájú szurkolói mezek a csapatok jelzéseivel. Nem voltak nagy tömegverekedések, nem voltak rácsok, nem volt hetvenötezer rohamrendőr-osztag kivezényelve a helyszínre, és nem zárták le a fél országot egy-egy jobbhírű csapat érkezésekor.Mintha maga a mérkőzés most már senkit sem érdekelne.
 
– Te milyen szurkoló vagy?– X csapat.– Igen? Na akkor nézd! Ez a tiéd, nesze!!!– Nézzétek, valaki veri a csapattársunkat! Na megállj csak!– De ő a szomszédod nem?!– De igen, de nem érdekel, mert ő egy Y-os, és ezért fizetnie kell!A mérkőzésnek már régen vége, s az X és az Y csapat szurkolótábora mostanra már félholtra verte egymást.Én „ez” vagyok, én „az” vagyok: ez a fajta „mérkőzés” soha nem ér véget, ha ebből a szemszögből nézzük a dolgokat.Szerintem csak két embertípus létezik: az istenhívő és a nem-istenhívő. Erre maga Jézus mutatta a legszebb példát. Képzeljük el, hogy visszamegyünk az időben… Az Úr Jézus Krisztus kenyeret és halat oszt az em-bereknek… Mi lett volna, ha mielőtt átadta volna a kenyeret, mindenkitől megkérdez-te volna: „Te melyik felekezethez tartozol, gyermekem?” És a választól függően részesítette volna kegyében az illetőt. Elég szörnyen hangzik, nem? Egy igazi isten-tudatú személy, mint amilyen Jézus is volt, innen ismerszik meg. Még a kereszten is az ellenségeiért imádkozott: „Bocsáss meg nekik Uram, nem tudják, mit cselekszenek!”A másik hiba az, hogy nem mondhatunk véleményt olyan dolgokról, amiket nem ismerünk. Ez teljesen igazságtalan lenne mindkét oldal felé. Itt van például Ön, kedves Olvasó. Hogyan feltételezhetnék én bármit is mondjuk az Ön egyik családtagjáról? „Csapnivalóan főz, sohasem tudott táncolni!” Pedig lehet, hogy mesterszakács, és másodállásban a parkett ördöge. Nagy hibát követnék el, ha alaptalanul mondanék ítéletet. Részemről az lenne a tisztességes, ha nekiveselkednék, és elmennék személyesen ahhoz az illetőhöz. Nem a szomszédjával beszélnék, ha meg szeretném tudni, milyen ember is ő, főleg, ha a szomszédja történetesen az a nyolcvan éves hölgy, aki tíz éve haragszik rá, mert fiatal korában minden nap húszszor hallgatta meg az Edda-művektől a Kölyköd voltam, véredből lettem c. számot teljes hangerővel. Nem. Ahhoz, hogy véleményt mondhassak róla, személyes kapcsolatban kell lennem vele és meg kell ismernem őt. Ezt azonban nem lehet egy perc alatt megtenni, de még szinte egy élet is kevés hozzá, hiszen minden ember egyedi és megismételhetetlen.
 
Ha pedig vallások megismeréséről van szó, vajon hol találjuk meg a helyes mércét, amihez bizalommal igazíthatjuk az értékrendünket, ami általános, örök és tökéletes? Nem kell messzire mennünk. Ha kinyitjuk bármelyik szentírást, megtalálhatjuk benne az igaz hívő ember tulajdonságait és viselkedésének jellemzőit. Valamennyi szentírásból megtudhatjuk, hogyan viselkedjünk és hogyan cselekedjünk a magunk és mások haszna érdekében, egymásért, Istennek, együtt! Nincsenek külön Istenek, és nincs külön út sem. Csak egy út van. A mezek nem számítanak, s a rossz reklámokra sem vagyunk kívancsiak. Legyen megint középpontban inkább a foci!
 
Nāma-ruci dāsa
(Megjelent a Vissza Istenhez Magazinban)