A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda a történelem egyik legnagyobb spirituális forradalmára – Kṛṣṇa Úr tiszta bhaktája, aki hatalmas áldozatokkal, együttérzéssel és rendíthetetlen hittel teljesítette Caitanya jóslatát, miszerint „Minden városban és faluban énekelni fogják az Úr Kṛṣṇa szent nevét”.
Śrīla Prabhupāda 1896-ban született Kalkuttában Abhay Charan De néven, és gyermekkora óta Kṛṣṇa Úr iránti odaadással volt megáldva. Apja, Gour Mohān De, tiszta szívű vaiṣṇava volt, aki imádkozott, hogy fia egy napon Śrīmati Rādhārāṇi szolgája lehessen. Már kisfiúként is Rādhā és Kṛṣṇa formáival játszott a gyermek Abhay, imádta nézni és részt venni a templomi istentiszteleteken és kīrtanokon.
1922-ben Abhay megismerkedett lelki tanítómesterével, Bhaktisiddhānta Sarasvatī Thākura-val, aki azonnal felismerte benne az őszinte lelket, és megkérte, hogy terjessze a Kṛṣṇa-tudat bölcsességét angol nyelven az egész nyugati világban. Ez az utasítás Śrīla Prabhupāda életének vezérfonalává vált. Bár családos ember és sikeres üzletember volt, Abhay soha nem feledkezett meg spirituális tanítója parancsáról. Anyagi kötelezettségei mellett elkezdett írni és prédikálni, cikkeket írt a Back to Godhead (Vissza Istenhez) magazinba, és szentírásokat fordította, mint például a Bhagavad-gītāt. Az 1950-es években, évekig tartó lelki küzdelem és személyes nehézségek után lemondott a világi életről, vānaprastha, majd sannyāsa státuszt vett fel, és teljes mértékben Guruja utasításának szentelte magát és életét.
1959-ben Śrīla Prabhupāda hatvanhárom évesen fogadta el a sannyāsa rendet, vagyis az élet lemondott rendjébe lépett. Vagyon, intézményi támogatás és tanítványok nélkül kezdte meg monumentális fordítását és kommentárját a Śrīmad-Bhāgavatamhoz, éjszakákba nyúlóan, egy kerozinlámpa halvány fényénél, egy szerény szobában, a Vrindavanban található Rādhā-Dāmodara templomban. Az a kis szoba, amelynek ablaka Śrīla Rūpa Goswami samadhijára nézett, és a Hare Kṛṣṇa mozgalom szülőhelyévé vált. Ott Śrīla Prabhupāda szívét-lelkét beleadta a Bhāgavatam első köteteinek fordításába.
Aztán jött a legnagyobb áldozat. 1965-ben, hatvankilenc évesen, alig negyven rúpiával és egy láda könyvvel felszállt a Jaladuta nevű teherhajóra, amely Amerikába tartott – egy számára minden szempontból idegen országba. Az út során két, majdnem halálos szívrohamot és súlyos tengeri betegséget szenvedett el – kényelmetlenségeit, főként 69 esztendősen fel sem tudjuk mérni. Naplójában azonban csak Krṣṇához szóló imákat írt: „Ó, Kṛṣṇa Úr, táncoltass, táncoltass a kedvedre…”
Amikor Śrīla Prabhupāda megérkezett New Yorkba, nem volt sem ismerőse, sem pénze, sem szállása. Manhattan utcáin kóborolt a hippik és drogfogyasztók között, először a Boweryben élt – akkoriban a város legveszélyesebb részén –, majd később egy kis üzlethelyiségben a Second Avenue 26. szám alatt. Számtalan nehézség, egészségügyi probléma és a magány ellenére soha nem ingott meg.
Mély alázatossággal és együttérzéssel Śrīla Prabhupāda kis csoportokhoz kezdett beszélni, megtanítva nekik a bhakti-jóga ősi tudományát. Személyesen főzött nekik, kirtant énekelt velük, és lassan felébresztette bennük a Kṛṣṇa iránti alvó szeretetet. 1966-ban hivatalosan is megalapította a Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közösségét (ISKCON), létrehozva egy spirituális otthont minden őszinte lélek számára, aki újra kívánta éleszteni kapcsolatát Istennel.
Bevezette a Szent Név éneklésének folyamatát, amely az Úr Caitanya utasítása volt a bengáliai reneszánsz idején. A Hare Kṛṣṇa Mahāmantrát parkokban, utcákon és templomokban énekelte, teljesítve ezzel az Caitanya Úr jóslatát – minden faluban és városban… – mindez egy olyan generáció spirituális szívverésévé vált, amely a materializmuson, fogyasztói társadalmon túlmutató értelmet keresett.
Śrīla Prabhupāda hatása gyorsan terjedt. Néhány éven belül központok nyíltak Amerika és Európa nagyobb városaiban. A kábítószer, a zavarodottság és a lázadás miatt elveszett fiatalok új életet találtak a Krisna-tudatban. Śrīla Prabhupāda tisztaságának köszönhetően Kṛṣṇa szent neve bejutott a nyugati világba – nem kulturális érdekességként, hanem élő, átalakító erőként.
Fáradhatatlanul fordította és publikálta a védikus irodalom köteteit – a Bhagavad-gītā, a Śrīmad-Bhāgavatam, a Caitanya-caritāmrta, stb. így a világ hozzáférhetett a Védák örök bölcsességéhez. Ragaszkodott ahhoz, hogy könyveit mindenhol terjeszteni kell.
Alig tizenkét év alatt, 1965 és 1977 között, tizennégy alkalommal körbeutazta a Földet, és több mint 108 templomot, farmot és iskolát alapított. Korának előrehaladott kora ellenére éjjel-nappal dolgozott – hajnali 2-3-ig fordított, reggelente órákat tartott, vendégeket fogadott, levelekre válaszolt, és több ezer tanítványával világméretű mozgalmat irányított.
Minden dicsőségének hátterében egy óceánnyi áldozat áll. Elviselte a szegénységet, az elutasítást, a betegséget és a félreértéseket, mégis soha nem vesztette el hitét Kṛṣṇában és szeretetét tanítványai iránt. Még akkor is, amikor teste gyenge volt és egészsége romlott, folytatta a śrīmad-Bhāgavatam fordítását, mondván: „Ha csak ezt a munkát be tudom fejezni, az lesz a sikerem.” Élete példázta a Kṛṣṇára való teljes függést – ananyāś cintayanto maṁ ye janaḥ paryupāsate – és példája továbbra is milliókat vezet. Nemcsak a szent nevet adta nekünk, hanem azt a gyakorlati módszert is, amellyel Isten-központú életet élhetünk: korán kelni, a szent neveket énekelni, a szentírásokat tanulmányozni, prasādamot fogyasztani és másoknak szolgálni.
Rajta keresztül Kṛṣṇa Úr örök tanításai átkeltek az óceánon és a kulturális korlátokon, eljutva a világ minden táján élő emberek szívéhez. Ő adta az emberiségnek a legértékesebb ajándékot – a lélek ismeretét és a Legfelsőbbhöz vezető utat.
1977. november 14-én, miközben a bhakták könnyes szemmel énekelték a Hare Kṛṣṇa mahamantrát, Śrīla Prabhupāda elhagyta ezt az anyagi világot – nem kórházban, nem zavarodottságban vagy félelemben, hanem a Kṛṣṇa-Balarāma Mandir szobájában, szerető tanítványai által körülvéve.
Halálával az utolsó leckét tanította a világnak: hogyan él és hal meg egy tiszta bhakta – teljesen elmerülve Kṛṣṇában, elszakadva a testétől, és teljes mértékben átadva magát az isteni akaratnak.
„Követőiben és lelki utasításaiban örökké él.”
Minden dicsőséget az Ő Isteni Kegyelme A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupādának!