Az Úr Viṣṇu így szólt: Most elbeszélem neked a Bhagavad-gītā ötödik fejezetének határtalan dicsőségeit. Hallgasd nagy figyelemmel!
Bhadra tartományban volt egy Purukutsa nevű város. Itt élt egy Piṅgalā nevű brāhmaṇa. Gyermekkorában különféle brāhmiṇikus tevékenységekre oktatták, és a Védákat is tanították neki. Tanulmányai azonban egyáltalán nem érdekelték. Amikor elérte az ifjúkort, felhagyott brāhmiṇikus kötelességeivel, és inkább hangszeres játék, éneklés és tánc tanulásába fogott. Fokozatosan olyan hírnévre tett szert e téren, hogy maga a király hívta meg, költözzön a palotába. Míg ott élt, lassanként egyre mélyebbre rántotta a bűnös élet. Más férfiak feleségeivel folytatott viszonyt, s különféle bűnös cselekedeteknek és mámorító szerek fogyasztásának hódolt.
Ahogyan mind jobban és jobban a király kegyeibe férkőzött, egyre büszkébbé vált a helyzetére. Különös élvezetét lelte abban, hogy a királlyal való bizalmas beszélgetések során másokat kritizált neki. Piṅgalānak volt egy felesége, akit Aruṇānak hívtak, s aki alacsonyrendbéli családban született. Nagyon kéjvágyó volt, és számos másik férfival való kapcsolatból is merített élvezetet. Amikor a férje rájött a tetteire, a feleség elhatározta, hogy megöli őt. Egyik késő éjszaka levágta a fejét, és testét eltemette a kertben. Halála után Piṅgalā a pokol legmélyebb részeibe került, s miután hosszú-hosszú ideig szenvedett ott, végül egy keselyűként született újjá. Aruṇā, miután szabadon elmerülhetett a számos férfival való kapcsolataiban, elkapott egy nemi betegséget, és fiatalos teste igen hamar csúnya és taszító lett. Amikor meghalt, a pokolba került, s miután hosszú ideig szenvedett ott, egy nőstény papagáj testében született újjá.
Egy nap a papagáj mindenfelé élelmet keresett. Eközben a keselyű, aki korábbi életében Piṅgalā volt, meglátta a őt. Emlékezvén korábbi életére megértette, hogy ez a papagáj egykor a felesége volt, s éles csőrével nyomban megtámadta őt. A papagáj leesett egy emberi koponyában összegyűlt vízbe, s megfulladt. Épp akkor arra járt egy vadász, és nyilával lelőtte a keselyűt. Az is lehullott, s feje a koponyában lévő vízbe esett, amibe belefulladt.
Ekkor megérkeztek Yamarāja hírvivői, akik elvitték őket a halál lakhelyére. Emlékezvén korábbi bűnös életükre, nagyon megijedtek.
Amikor Yamarāja elé álltak, ő azt mondta nekik: „Most megszabadultatok minden bűnötöktől, s mehettek Vaikuṇṭhára.” Amikor mindezt meghallotta Piṅgalā és Aruṇā, megkérdezték Yamarājától, hogyan lehetséges, hogy két olyan bűnös ember, mint ők, elnyerték a jogot, hogy beléphessenek Vaikuṇthára.
Yamarāja azt felelte: „A Gangesz folyó partján élt egyszer az Úr Viṣṇu egy nagy bhaktája, akit úgy hívtak, Vat. Mentes volt a kéjvágytól és a mohóságtól. Naponta elszavalta a Bhagavad-gītā ötödik fejezetét, és amikor Vat elhagyta a testét, egyenesen Vaikuṇṭhára került. A Bhagavad-gītā ötödik fejezetének mindennapi éneklésétől a teste is teljesen megtisztult, és mivel kapcsolatba kerültetek ennek a bhaktának a testén a koponyával, mindketten elértétek Vaikuṇṭhát. Ez a Bhagavad-gītā ötödik fejezetének a dicsősége.”
Az Úr Viṣṇu így folytatta: Drága Lakṣmīm, amikor hallottak Yamarājától a Bhagavad-gītā dicsőségéről, nagyon boldogok lettek, és leültek egy virágrepülőre, amely azért jött, hogy elvigye őket Vaikuṇṭhára.
Gītā-māhātmya – a Padma-purāṇából

