Kétség nem fér hozzá, hogy földi létünk legkellemesebb pillanatai a szerelemben töltött napok, hónapok, jó esetben évek. Néha már szinte olyan, mintha az egész világot a szerelem és a szeretet kötelei mozgatnák. Nem meglepő ez, hiszen a lélek Istennel való kölcsönös kapcsolatának legfőbb jellemvonása is maga a szeretet.
A védikus irodalom, beleértve a szentek kinyilatkoztatásait is, előszeretettel taglalja az Isten iránt táplált érzelmek legfinomabb árnyalatait. A szerelem ezek szerint a lehető legmagasabb rendű érzelem, mely tiszta formájában teljesen mentes az önzéstől és a képmutatástól.
A leírások arra is kitérnek, hogy mivel az átmeneti anyagi teremtés az örök transzcendens világ hasonmása, minden érzelem a lelki otthonunkból ered. Van azonban némi különbség az érzelmek eredeti és anyagi világbeli tükörképe között. Egyrészt ott a szerető érzelmek középpontjában Isten áll, míg ebben a világban többnyire vagy saját magunk, vagy egy másik, esendő lélek. A másik különbség, hogy ebben a teremtésben – ahogy minden – az emberek közötti anyagi érzelmek is átmenetiek és múlandóak, erről a Bhagavad-gítában (2.14.) Maga Krisna is említést tesz: “A boldogság és a boldogtalanság ideiglenes megjelenése és eltűnése olyan, mint a tél és a nyár kezdete és elmúlása. Óh, Bharata sarja, ezek csak érzékfelfogásból erednek, s az embernek meg kell tanulnia eltűrni őket, anélkül hogy zavarnák őt.”
A szerelem lelki világban tapasztalható eredeti, tiszta formája az anyagi világban legtöbbször nem található meg ilyen állapotában, torzul. Az anyagi teremtés létrejöttének oka a védikus irodalom szerint éppen az önzés, hiszen azoknak a lelkeknek hozta létre Isten, akik Tőle függetlenül akarnak élvezetet tapasztalni. Ennélfogva a szerelem ebben az anyagi környezetben, a szenvedély kötőerejének hatására megváltozik – kéjvágy lesz belőle. Az aranyhoz hasonlítható tiszta szeretet és a soha ki nem elégíthető, vashoz hasonló kéjvágy között a különbség az, hogy a szeretet jelentése – Istenért, a kéjvágy jelentése – magamért.
Srila Prabhupada így ír: „Igaz, hogy az érzékkielégítés élvezése közben (az ember) érezhet valamiféle boldogságot, ám ez az állítólagos boldogságérzet az érzékeit élvező végső ellensége.” A szerelemnek erre az „ellenséges” természetére a művészet is igen gyakran rámutat, reflektál, gondoljunk csak például neves magyar költőnkre, Petőfi Sándorra, aki így ábrázolja ezt az állapotot:
A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.
Hogy miért nevezzük ádáz ellenségünknek a látszólag szárnyakat adó érzést? Közhellyel élve a szerelem elvakítja hiszékeny áldozatát. A lila ködben úszás szimptómája mellett a józan eszünket is képes felülírni, így bizony igen rossz útra is tud téríteni. A vallásos ember is hajlamos szem elől veszíteni a korábban áhított célt, Isten szerető szolgálatát, s az illető akarva-akaratlanul is a földi élvezetekhez és ragaszkodásokhoz láncolja magát. A lent olvasható, Akbar császárról szóló tanulságos történet is azt példázza, milyen erős az ember ragaszkodása a küllemhez, az ellenkező nem szépségéhez, és hogy még a legképtelenebb helyzetekben is zavarba ejtően képes elvonni a figyelmünket a lényegről.
Sajnos manapság megfigyelhető, hogy a legtöbb szerelmi kapcsolat a külsődleges jegyek iránti vonzalomból táplálkozik, azonban – ahogyan azt a válások rettentő magas arányából is láthatjuk – ezek változásával a kapcsolat alapjaiban inog meg.
Biztosan konzervatívan hangzik, de mégiscsak az bizonyul az igazságnak, hogy egy kapcsolat hosszútávon akkor működik, ha nem a szerelmi vonzalom képezi benne az alapot, hanem a közös értékrend, hasonló életcélok, és elképzelések. A védikus kultúrában – és ez még a mai napig megmaradt Indiában – az volt a szokás, hogy a házasulandóknak párkapcsolati horoszkópot készíttettek a szülők, hogy lássák, milyen a pár kompatibilitása, a személyiségük, hajlamaik passzolnak-e egymáshoz.
Nyugaton azt látjuk, hogy az emberek szerelmi alapon választanak párt, keleten azonban az a jellemzőbb, hogy a párválasztás nem az egyén, hanem a feljebbvalók hatáskörébe tartozik. Valljuk be, nyugati gondolkodásunknak ez első hallásra is maradinak, felháborító dogmatizmusnak és leginkább az egyéni szabad akarat önkényes korlátozásának tűnhet. Mielőtt azonban ítélkeznénk, érdemes megismerni a mögötte rejlő elvet: azt, hogy két ember között a kapcsolat tudatosan építhető, megtölthető, formálható, ha megfelelőek az alapok. Tehát míg nyugaton általában a kezdeti fellángolást leginkább unalmas és frusztrált évtizedek követik (ha az illető elég kitartó, türelmes, és toleráns ahhoz, hogy ne adja fel), addig keleten a kiindulásként szolgáló semleges viszony alapos munkával, figyelemmel és törődéssel egyre nagyobb magasságokba hághat. (Megjegyzem: tisztelet a kivételes, követendő nyugatinak!!!)
Mindkét kategóriánál magasabb rendű azonban az a lelki alapokon nyugvó férfi-női kapcsolat, mely arra a közös nézőpontra építkezik, miszerint mindannyian Isten örökkévaló, szerető szolgái, és szerves részei vagyunk. Ez a szemlélet egymás (és családunk) szeretete elé egy harmadik fél, Isten szeretetét helyezi, mely minden családtag közös elérendő célja, motivációja, és mozgatórugója lesz. Mindez közös tevékenységeket, közös érdeklődési kört, közös értékrendet eredményez, s egyszerre emeli fel az anyagiról a lelki síkra mindannyiukat. Azt mondhatjuk, hogy a tapasztalatok szerint ha mindkét házasfél Isten szerető szolgálatában látja élete célját, akkor az ezen a „szerelmi háromszögön” alapuló házasság tartós lesz.
Gandharvika Prema dd
A legnagyobb ragaszkodás
Bírbal nagy szerepet játszott abban, hogy a császár egyre jobban érdeklődni kezdett a vaisnava filozófia iránt. Barátja társaságában Akbar többször is ellátogatott e vallás legszebb helyeire, így Vrindávanában, Krisna gyerekkori kedvteléseinek színhelyén is nemegyszer megfordult. Az ott élő remeték és tanítók hamarosan kedvelt beszélgetőtársai lettek, s mivel tudásszomja és kíváncsisága nem ismert határokat, számos alkalommal meghívta őket az udvarába, hogy a Legfelsőbb Lény természetéről és vonzó tulajdonságairól kérdezősködhessen.
E beszélgetés során gyakran kérte arra Bírbalt, hogy idézzen csodálatos nyelvezetű és mély erkölcsi tartalmú költeményeiből. Az egyik versben Bírbal azt fejtegette, hogy a földi élet csupán illúzió, és hogy azok a dolgok, melyek az úgynevezett boldogságot okozzák, olyanok, akár az aranyláncok: fényesen ragyognak, miközben az anyagban való lét gyötrelmeihez kötöznek minket. A család, a szép feleség, a tulajdon pedig mind csak átmenetiek, egyedül az Istennel való kapcsolatunk örökkévaló. Hozzáfűzte még az idevágó prózai sorokat:
– A magzat fekvő pózban él az anya méhében, majd születése után ugyanúgy fekve marad a bölcsőben. Fiatalkorát arra pazarolja, hogy a feleségével heverésszen, és sohasem gondol a tejóceánon fekvő Úr Visnu lényére. Fekvő pályafutása a hamvasztómáglyán, szintén fekve ér véget.
Ezek után azon kezdtek el vitatkozni, hogy vajon mitől tud az ember legnehezebben megválni életében. Bírbal azt állította, hogy a férfiak és nők közötti vonzalom a legerősebb ragaszkodás. Akbar viszont minden érv ellenére makacsul tagadta ezt.
- Engedje meg Felséged, hogy bebizonyítsam ezt a tényt! – kérte Bírbal.
- Hát jó, nem bánom, bizonyítsd, ha tudod… – kételkedett továbbra is Akbar.
Ennyiben maradtak. Aznap éjjel Bírbal beosont az alvó császár hálószobájába, gyöngéden felrázta és halkan így szólt:
- Jöjjön gyorsan Felség, eljött az alkalom, hogy bebizonyítsam, hogy valóban a másik nem iránti vonzalom kötözi az embert a legerősebben ehhez a gyarló földi léthez! Hanem aztán – folytatt Bírbal -, kérem, hozza magával Felséged a leányát is!
Akbar arcán értetlenség tükröződött, nem igazán tért még magához az álomból. Még az sem jutott eszébe, hogy tiltakozzon az éjszakai kaland ellen. Szó nélkül feltápászkodott és magára öltötte fényes császári ruháját.
Az uralkodó lánya messze földön híres volt a szépségéről. Emellett mindig tisztelettudóan engedelmeskedettt a király kérésének, így hát nem kellett sokáig győzködniük, hogy velük tartson. Lábujjhegyen kilopóztak a palotából és Bírbal vezetésével nyakuba vették a kihalt várost. Kisvártatva célhoz értek. Mielőtt beléptek volna a kapun, Bírbal halkan így szólt:
- Ebben a házban egy magányos vénember lakik. Tüdőbajos szegény, s minden bizonnyal már meg vannak számlálva a percei. Én előre megyek, és bejelentem neki, hogy a halála óráján a fényességes császár jött el hozzá látogatóba. Felséged pedig csak azt figyelje majd, hová veti a haldokló az utolsó pillantását! – ezzel benyitott az öregember házába.
A szobában egy olajmécses sápadtan pislákoló fényénél megpillantotta a távozni készülőt, aki a szüntelen köhögéstől és hörgéstől kimerülve már megszólalni sem tudott. Csak egy félszeg kézmozdulattal tudta jelezni Bírbalnak, hogy kerüljön beljebb.
- Na, jó öreg szolga, – szólította meg Bírbal – nagy megtiszteltetésben van ma részed! Végórádon maga a hatalmas Akbar császár, minden birodalmak legnagyobbikának uralkodója teszi tiszteletét nálad!
Erre méltóságteljesen belépett a császár, akit szerényen meghúzódva követett a lánya. Az öreg, ügyet sem vetvén a Nagy Akbarra, a lányra szögezte könnyben úszó tekintetét, mígnem a fény hamarosan teljesen kihúnyt belőle.
A szemtanúk megrendülten álltak. A császár a tanulságot meghálálva a maga nagylelkű módján fényes ünnepség keretében adta meg az öregnek a végtisztességet.
Fotók: piqs.de