“Elefánt voltam, jámbor és szegény,
hűvös és bölcs vizeket ittam én…
most lelkem: ember – mennyem odavan,
szörnyű fülekkel legyezem magam.”
József Attila: Medáliák
„Megleltem hát vallásomat: a könyv mindennél fontosabbnak látszott szememben. A könyvtár templom volt számomra” – írta Jean-Paul Sartre, s ha nekem nem is sikerült így megfogalmaznom, valahogy így éreztem én is.
Rengeteget olvastam, s hamarosan ráébredtem, hogy „papjaim” maguk is hitvallásukat keresik, s nem feltétlenül tudnak határozott választ adni az élet nagy kérdéseire. Miután megismerkedtem a Krisna-tudat filozófiájával, észrevettem, hogy függetlenül attól, hogy az írók, költők hol látták meg a napvilágot, útkeresésük közben sokan rábukkantak közülük a Védák kincseire.
Néhányan, mint például Hermann Hesse vagy Somerset Maugham, nem csupán jártak Keleten, hanem hosszabb időt is töltöttek ott. Közelebbről is megismerték hát ezt a különleges világot, írásaikban ezért gyakran találkozhatunk a lélekvándorlással vagy a karma törvényével kapcsolatos gondolatokkal. De vajon miért bukkanunk gyakran az e tájon sohasem járt József Attila, Kosztolányi Dezsõ vagy Ady Endre verseiben orientális motívumokra? Miért írja „Dózsa György unokája”: „Jöttem a Gangesz partjairól…A Tisza-parton mit keresek?” Lótusz című versében pedig:
“Lótusz-virág, lótusz-virág…
Én feledésre sohse leltem,
Én siratom az örök romlást,
Én siratom a napkeletet,
Siratom a Gangesz partját,
Honnan romlásra elkerültünk,
Lótusz-virág, lótusz-virág…
A mi hazánk ez sohasem volt…”
Kosztolányi Dezső Adyról, Csáth Gézáról és Cholnokyról szóló Ó, szép magyar fejek, ti drága-régik című versében így ír: „Amerre jártak ők, ott a titok volt és a Kelet, a százszor szent Kelet.”
A Nyugat nemzedékének költői miért fordulnak nevükkel ellentétben a Kelet világa felé? A korszakra jellemző, hogy a hétköznapok unalmától, szürkeségétől menekülő művész kedveli az egzotikumot, a szokatlant, a szélsőségest, a meghökkentőt. Szakít a szokványos, dogmába merevített formákkal, kifejezésmóddal, témákkal, felfedezi a primitív kultúrák, a keleti, az afrikai, a középkori művészet közvetlenségét az irodalomban éppúgy, mint az építészetben. De csak ennyiről lenne szó? A keleties témák a magyar irodalomban mindig is jelen voltak, éppen úgy, mint a népi hagyományban. A századforduló környékén azonban aránytalanul megsokasodnak a keleti témák a művészet minden területén. Miért e kor hirtelen újjáéledt vonzalma a mesés Kelet iránt? Természetesen színes világ ez, de ennél sokkal fontosabbak a tartalmi vonatkozások. Nem csupán formát gazdagító díszítőelemekért látogattak a messzi vidékre, hanem a mélyebb összefüggések miatt is. A magyarság keleti eredetének gondolata nem az egzotikum, hanem a magára találás érzését keltette a kor emberében. „Szent Kelet vesztett boldogsága”, írja Ady Az ős Kaján című versében, a már idézett Lótusz címűben pedig: „E világ nem a mi világunk.”
Hesse
Az Én keresése a legfőbb írói feladat. Élet, halál, Isten, én, bűn, büntetés, boldogság – mind olyan válságot rejtett, melyre „helyben” nem találtak megoldást. A keresztény vallás, az európai kultúra nem adott nekik kielégítő válaszokat. A táj, ahol ekkor keresni kezdtek, meghatározó. Vegyük például az élet-halál kérdését, ezt a költők és olvasók számára egyaránt megválaszolatlan témát. A védikus irodalom egyik alapeszméje, a lélekvándorlás, egy sor megválaszolhatatlannak tűnő kérdésre választ ad. A halál bekövetkezte éppen olyan, mintha ruhát cserélnénk, mondja az ötezer éves Bhagavad-gītā. Amint egész életünkben változik a testünk, a halál pillanatában is ez történik. A lélek tehát tovább él, nem hal meg, csupán „eltávozik”, ahogy mondani szokás. Nem látható és hallható többé, de hamarosan új testet ölt majd. A testet, melyet kapunk, életünk során elkövetett tetteink határozzák meg. Így akár állatként is a világra jöhetünk.
A lélekvándorlás tana, ha nem is vigasztalóbb (hiszen felelnünk kell a tetteinkért), de mindenképpen logikusabb. Az is nyilvánvaló, hogy a fentiekben érintett (s a többi, de e helyütt terjedelmi okok miatt nem említett) költők és írók, bár filozófiailag elképzelhetőnek tartják a Kelet tanításait, s vonzónak világát, a keleti tanokat nem tekintik hitvallásuknak. Verseiket szintúgy áthatják a kereszténység, a freudizmus vagy akár a marxizmus gondolatai. Vitathatatlan azonban, hogy költészetük gazdagabbá vált a Kelet, a védikus filozófia és kultúra megismerésével. S az örök bölcsesség elszórtan megcsillanó gyöngyszemei talán arra ösztönöznek majd egy-egy kereső-kutató olvasót, hogy tovább kutatva ráleljen az eredeti kincsesbányára, a lélekemelő gondolatok ősrégi kútforrására: a védikus irodalomra.
Friedrich Nietzsche egy levelében írja: „Csak egy olyan istenben tudnék hinni, aki táncol.” Nos, ha jó helyen keresi, a Védákban megtalálta volna táncoló istenét.
Yaśodā-mayi Devī Dāsī
Megjelent a Vissza Istenhez Magazinban
