A „miben hiszünk” kérdés gyakran felmerül, amikor a Krisna-tudatra mint vallásra terelődik a szó. Gyakran elbizonytalanodom, hogyan is válaszoljak, hiszen a kérdés jóval mélyebb gondolatokat ébreszt bennem, mint a puszta hit. A lelki élet, ha egy megfelelő folyamatot követve gyakoroljuk, elsősorban a megtapasztalt valóságot, nem pedig a hitet foglalja magában. Természetesen hitre is szükség van, lelki létezésünk azonban alapvetően a Legfelsőbb Személlyel, Istennel való kapcsolatunk megélését jelenti.
Kezdetben persze szükség van egy kis kíváncsiságra is ahhoz, hogy kipróbáljunk egy számunkra addig ismeretlen dolgot, például a mantrameditációt, és ezt lehet akár hitnek is nevezni. A hit szanszkritul śraddhā, ami szó szerint azt jelenti: „ahova a szívünket tesszük”. A hit valójában azt fejezi ki, hogy a tudásunk, a világszemléletünk és az életbölcsességünk alapján mit fogadunk el, mi mellett kötelezzük el magunkat. A „miben hiszek” arra utal, hogy minek szentelem az időmet, a figyelmemet és az energiámat, mit tartok érdemesnek arra, hogy foglalkozzam vele, abban bízva, hogy a javamat fogja szolgálni és többé válok tőle.
Ha például egy jóízűt eszünk, három dolog fog automatikusan történni velünk, anélkül, hogy tapasztalatainkat egy külső forrásnak, egy kívülálló személynek igazolnia kellene számunkra: elmúlik az éhségünk, a testünk feltöltődik energiával, valamint elégedetté válunk. Hasonló módon, ha a Krisna-tudatot gyakoroljuk, akkor automatikusan, mi magunk fogjuk átélni azt, hogy elmúlik a lelki éhségünk, lelki energiára teszünk szert, valamint elégedetté válunk. Ez a fajta elégedettség az eredeti természetünk ‒ a lélek elégedettsége. Nem fogható semmilyen átmeneti, anyagi élményhez, tapasztalathoz. A puding próbája az evés, mondják sokszor, azaz nekünk magunknak kell kipróbálnunk, hogy megérezzük az ízét. Egy kívülálló nem tudja nekünk elmondani, milyen az.
Hogy miben hiszünk mi, krisnások? Abban, hogy örök lelkek vagyunk, nem pedig ez a test, ami csak egy jármű vagy egy ruha, melyet a lélek ölt magára, amikor eljön az anyagi világba. Abban hiszünk, hogy Isten létezik, akit mi Kṛṣṇának hívunk, s akinek a neve azt jelenti: „aki mindenki számára vonzó”. Hiszünk a világ tervezett teremtésében, univerzális törvényeiben, például a karma működésében, a „ki mint vet, úgy arat” elvében. Hiszünk a lelki értékek magasabbrendűségében, az alázatban, a tisztaságban, az együttérzésben, egymás tiszteletében és szolgálatában. Hiszünk abban, hogy az életnek van célja létünk fenntartásán túl, ami nem más, mint örök lelki természetünk újrafelfedezése, Kṛṣṇával való kapcsolatunk felélesztése, a lelki boldogság megtalálása. Valójában azonban ezeket a dolgokat nem csak hisszük, hanem meg is éljük ‒ életünk szerves részét alkotják. Nem egy elmélet, nem egy vallás vagy egy filozófia. Életünk megelevenedett tudománya.
„Megvalósítása által közvetlen tapasztalatot nyújt az önvalóról” (Bhagavad-gītā 9.2.), azaz, ha valaki gyakorolja a Krisna-tudat által meghatározott önmegvalósítási folyamatot, akkor nem kell élete végéig vakon hinnie valamiben, abban reménykedve, hogy a halál pillanatában majd minden kiderül, hanem amint elkezdi a folyamatot, tapasztalati tudás birtokába jut. Annak mértékében, ahogyan gyakorlatba ültetjük és megéljük ‒ azaz megvalósítottá tesszük ‒ a lelki tudást, olyan mértékben tárul fel majd előttünk.
Ha egy térképet tartva a kezünkben elindulunk a városban, és azt látjuk, hogy a térkép szerint bejárt utcák helyes sorrendben követik egymást, akkor bátran bízhatunk abban, hogy a térkép rajzolója ismeri a várost, és ha olyan helyekre is eljutunk, ahol még nem jártunk addig, számíthatunk arra, hogy a térkép hitelesnek fog bizonyulni. Lehet, hogy a lelki élet teljes valósága még nem tárul fel előttünk, amikor elkezdjük az önmegvalósítás folyamatát, de amint elindulunk az úton, lelki tudatunk ébredezni kezd, mintha mély álomból ébrednénk. Eleinte még csak homályosan látunk, és bántja szemünket a fény, de idővel megszokjuk, és álmaink vélt igazságát magunk mögött hagyva, egyre tisztábban látjuk majd a valóságot, s minél többet tapasztalunk meg belőle, annál inkább bízunk majd abban, hogy a térkép számunkra egyelőre ismeretlen részei is a valóság birodalmát járják be.
Még nem láttam Istent szemtől szemben, de teljes meggyőződéssel tudom, hogy létezik. Honnan? Úgy is fogalmazhatnék, hogy hiszek benne. Hiszek benne, méghozzá az eddigi lelki törekvéseimnek köszönhető megélt tapasztalataim alapján. Ez nem vak bizalom vagy vallási fanatizmus, hanem tapasztalat. Isten, aki a világ és az életünk térképének rajzolója, a Bhagavad-gītā és a Śrīmad-Bhāgavatam nevű szentírások formájában minden tudást átadott nekünk az élet igazi céljáról, és arról a folyamatról, melynek révén ezt a tudást bizonyítható tapasztalattá lényegíthetjük át. Ha akarjuk, élő kapcsolatot alakíthatunk ki Istennel. Ez a kapcsolat olyan boldogságot nyújt, amit semmilyen anyagi dolog sem tud nyújtani. Nem hinni kell benne, hanem át kell élni, meg kell tapasztalni. Ahhoz viszont, hogy próbát tegyünk, szükség van egy kis kezdeti hitre. Istenbe vetett hitünket aztán megélt tapasztalataink bizonyossággá, kézzelfogható bizonyítékká érlelik a szívünkben. S ne feledjük azt sem: sokkal nagyobb hit kell ahhoz, hogy elfogadjuk: a világ egy pont felrobbanásából keletkezett! Hiszen ez egy semmilyen módon sem bizonyítható elmélet csupán. Senki nem volt ott, hogy felvegye a kamerájával az „ősrobbanást”. Isten, az élő bizonyíték viszont itt van a szívünkben, s ahogy előrehaladunk lelki életünk útján, egyre inkább felfedi magát előttünk.
Te miben hiszel? Gondolkodj el rajta! Próbáld ki és tapasztald meg a lelki életet! Az igazi Nagy Bumm ott várakozik benned!
Guruttama Dāsa
Megjelent a Vissza Istenhez Magazinban
