A néhai amerikai író, David Foster Wallace egy lenyűgöző gondolatot fogalmazott meg: mindenki imád valamit. Az egyetlen választásunk az, hogy mit imádunk.
Ezután egy nyugtalanító gondolatot osztott meg: sok olyan dolog, amely köré – gyakran tudattalanul – szervezzük az életünket, képes arra, hogy felemésszen bennünket. Sokszor csak akkor vesszük észre, amikor a károk már megtörténtek.
Általában úgy gondolunk az imádatra, mint valamire, ami egy templomban, egy mecsetben történik. Himnuszokat éneklünk. Meghajlunk egy kép vagy szobor előtt. Imádkozunk. Maga a szó az óangol worth-ship kifejezésből ered: annak felismerését jelenti, hogy valaminek vagy valakinek végső, legfőbb értéke van.
Ha így tekintünk rá, a kérdés nagyon gyorsan személyessé válik. Minek tulajdonítottunk végső értéket?
- Karrier: azt hisszük, hogy egy bizonyos pozíció, fizetés vagy megbecsülés majd végre elégedetté tesz – aztán a célvonal máris arrébb kerül.
- Kapcsolat: a biztonságérzetünket egyetlen emberhez kötjük, és amikor a kapcsolat meginog, mintha a talaj is eltűnne a lábunk alól.
- Külső és elismerés: ahogyan kinézünk, ahogyan mások látnak bennünket, és hogy hányan fogadnak el minket.
Mindezeknek valódi értékük van. De különbség van aközött, hogy valami megérdemli a figyelmünket, és aközött, hogy megérdemli-e, hogy egész identitásunk alapjává tegyük.
Amiben hiszünk, azzá válunk
A Bhagavad-gītā 17.3. versében Kṛṣṇa bevezeti a śraddhā fogalmát, amelyet gyakran hitként fordítanak: azt mutatja meg, hol keresünk biztonságot, és hová helyezzük a legmélyebb bizalmunkat.
sattvānurūpā sarvasya
śraddhā bhavati bhārata
śraddhā-mayo ’yaṁ puruṣo
yo yac-chraddhaḥ sa eva saḥ
„Ó, Bharata fia! Az ember egy bizonyos fajta hitet fejleszt ki aszerint, hogy létét a természet mely kötőerői befolyásolják. Úgy mondják, az élőlény hitét a rá jellemző kötőerő határozza meg.”
Ezért nemcsak azt érdemes megkérdeznünk: miben hiszek? Hanem azt is: mivé tesz engem a hitem?
A Gītā nem arra hív bennünket, hogy ne törődjünk a karrierünkkel, a kapcsolatainkkal vagy a céljainkkal. Arra hív, hogy ne várjunk tőlük olyasmit, amire nem képesek.
Ha a beteljesülés legmélyebb érzését valami olyanban gyökereztetjük meg, ami tartósabb az élet változó körülményeinél, az nem jelenti azt, hogy ezeknek a dolgoknak többé nincs értékük. Csupán azt jelenti, hogy az alapunk nem reped meg minden alkalommal, amikor valamelyikük megváltozik.
Mert minden változik.
S.B. Keshava Swami
ThinkGita – Digest 43

