Időtlen időkkel ezelőtt élt Indiában egy király, akit Szuddhodhanának hívtak. Ő volt Gajá állam kormányzója.
Egy éjszaka feleségének, Majá királyné egy álmot látott. Angyalok repítették el a Himalája hegyekbe, egy színaranyból készült palotába. Megfürdették és puha selymes ágyba fektették. Ekkor megjelent előtte egy fehér elefánt, ormányában egy lótuszvirágot tartva. Megérintette a királynő jobb oldalát a virággal, mire az asszonynak gyermek jelent meg a méhében.
Amint felkelt a királynő, izgatottan mesélte el álmát a férjének. A király behívatta tanácsadóit. A bölcsek, akik látták a múltat, a jelent, és a jövőt, megjövendölték, hogy a királynő hamarosan életet ad egy fiúnak, akiből vagy szent király, vagy híres vallási tanító lesz.
Kilenc hónappal később a király felesége valóban fiúgyermeket szült. Testének minden vonása nagy személyiségre utalt. Hosszú fülcimpái voltak, s a talpán forgó kerékhez hasonló jelek látszottak. Szülei a Sziddhártha Gautama nevet adták Neki.
A király nagy szomorúságára Mayá királynő a gyermek születése után nyolc nappal meghalt.
Ahogy a kisfiú nőttön nőtt, Szuddhodhana egyfolytában a bölcsek szavaira emlékezett. Titokban azt remélte, hogy Sziddhárthából hatalmas király válik majd. Néha azonban nyugtalanító gondoltok jutottak eszébe:
„Mi lesz, ha a fiam mégsem lesz boldog és beáll vándorszerzetesnek? Semmilyen körülmények között sem szabad elhagynia a palotát!” – határozta el, s szolgáinak meghagyta, óvják meg a fiát minden rossza és kellemetlen dologtól.
Szuddhodhana mindent megadott a gyermeknek, amire csak vágyott. A királyfi drága selymeket, ékszereket hordott, és a legfinomabb ételeket ette. Az ország legjobb zenészei, táncosai és művészei szórakoztatták. Amikor felnőtt, hozzáadtak egy gyönyörű leányt feleségül, akinek szépsége a mennyek lakóival versengett.
Mindezek ellenére Sziddhárta herceg mégsem volt boldog. A szívében vágyakozás ébredt, hogy megismerje, mi van a palota falain túl.
Egy nap, amikor huszonkilenc éves volt, sikerült kijátszania a szolgák éberségét és elhagyta apja kastélyát, először életében.
Szekéren ülve a város utcáin először egy ráncos, ősz hajú ember mellett haladt el, aki botra támaszkodva bicegett.
Aztán látott egy embert, aki zihálva feküdt az út szélén, és köpködött.
Nem sokkal később, majdnem ugyanazon a helyen elhaladt mellette egy élettelen testet kísérő, síró menet.
Sziddhárta nem tudta mire vélni ezeket. Leszállt kocsijáról, megszólított egy szerzetest, és megkérdezte tőle: „Kik ezek az emberek, és mit csinálnak?”
A bölcs így válaszolt: „Fiatalember, senki sem mentes az anyagi világban a születés és halál, a betegségek, valamint az öregkor okozta szenvedésektől.”
Sziddhárta megdöbbent attól, amit hallott, s észrevétlenül visszafordult a palotájába. „Miért kell lennie szenvedésnek?” – kérdezte magától újra és újra. Megfogadta, hogy megkeresi ezeknek a problémáknak a megoldását.
Egy éjszaka, míg mindenki aludt, kilopózott a palotából. Az erdőbe ment, és soha többé nem tért vissza. Az aszkéták életét élte, vállalva a nehéz lemondásokat. Nem törődött a ruhákkal, amelyeket hordott, sem az étellel, amit evett. Néha hetekig koplalt, és a hegyi patakok vizében fürdött.
De Sziddhárta még ezután sem volt boldog. Sem korábbi életének bősége, sem mostani aszkézise nem hozott számára elégedettséget.
Végül megtörte hosszú böjtjét, s a középút tanát kezdte hirdetni. Mértékletes volt mindenben. Nem evett túl sokat, se túl keveset. Nem aludt se túl hosszú, se túl rövid ideig.
Egy nap meditációban ülve egy óriási fa alatt, tekintetét a Sarkcsillagra szögezte. Figyelme egyenletessé vált és béke töltötte el elméjét. Mentes volt minden földi vágytól: a kéjvágytól, a mohóságtól, és a dühtől.
Attól a naptól kezdve az emberek Buddhának, megvilágosodottnak hívták. Megvalósította, hogy Ő nem a test, amelyik beteg és öreg lesz, s végül meghal. Felismerve ezt elérte törekvését, s szabaddá vált minden szenvedéstől.
Ahogy a bölcsek megjósolták, az Úr Buddha valóban híres vallási tanítóként vált ismertté, és több ezer tanítvány gyűlt köré. A könyörületesség és az erőszakmentesség elvét tanította. Az emberek abban az időben megtagadták a Védák könyveinek tanításait, és saját filozófiákat állítottak a helyébe. Az írásokra hivatkozva hatalmas vágóhidakat nyitottak, és naponta ezrével ölték meg az ártatlan állatokat, áldozat gyanánt. Az Úr Buddha elítélte az állatáldozatokat, s hangsúlyozta a szigorú vegetáriánus étrendet. Így megvédte a szegény állatokat, ugyanakkor rávette az ateistákat, hogy kövessék Őt, aki az Úr Krisna egyik inkarnációja volt.