… Ha a felszín mögött rejlő érdekel. Tele vagy tettekkel, tárgyakkal mégis üres az életed? Ha picit sótlanok a hétköznapok…
Kalandosan üres. Mozgalmas, rohanó és mégis mindig valamilyen űrt maga mögött hagyó az élet – így jellemezhetnénk. Mindez nem kavarna fel bennünket, ha csupán meg nem értett tétova költők verseiben és abban a bizonyos érzékeny pubertásban lelnénk fel életünkben ezt az érzést, de mivel állandóan minden áthat, és ami a legfeltűnőbb, szinte minden ember beszél róla, gyanús…
Mintha az élet hagyna magában egy sekély, üres szegletet, egy felfedezni való zugot – mondván: tessék, kitöltöd minden perced valamilyen tennivalóval, de boldogtalan vagy, a végeredmény sótlan.
Már réges-régen nem a személytelen nihilről beszélünk. Okolhatjuk a gazdasági válságot amiért nincs elég pénzünk ízesebben, vaskosabban élvezni az életet. Magyarországon lassan elpárolog a korábbi elnyomó rendszerek egyöntetű, lelkiség nélküli áporodottsága, ám az érzés megmarad, hogy ezek az anyagi dogok valahogy nem tesznek boldoggá, a csupa nagybetűs szabadságom a féktelen motivációkkal, nos, valahogy nem tesznek boldoggá…
Egzotikusan hangzik felkiáltásunk: elvonulnék Tibetbe szerzetesnek! – de a teljes lemondás, és visszavonulás, ha nem ebben nőttük fel, vajmi kevéssé lehet megoldás. A test ellátva, az elme kiegyensúlyozva, lélek megismerve jó. Megismerni és elfogadni, hogy a testtől különböző, de hogy nem egy amorf, körülírhatatlan dolog, hanem az önvaló, a testben a belső utazó.
Európa szívében más világokhoz képest anyagi bőségben van részünk. Tobzódunk. Már lassan nem a termékek előállításáért kell fizetnünk, hanem a sok felesleges dolog eltakarításáért. Mennyi mindennel azonosítjuk magunkat! Így hívnak, ez a munkám, ezt szeretem és ezek a dolgaim, de a sok anyagi dolog csak és kizárólag terheket, rendszerezést, felelősséget ró ránk. Tettek és tárgyak, amelyek minden percet kitöltenek és lefoglalnak. Az emberi kapcsolatokra legfeljebb a tér-idő kis szegletében szorítunk helyet. Többet cselekszünk és kevesebbet élünk. Halogatunk. Várjuk a jobb pillanatot, a jövő hetet, hónapot vagy évet. Egy lehetőséget, egy fordulatot, amíg lassan bealkonyul. A szerencsénket – amiről elfelejtjük: mindenki saját magáénak a kovácsa.
Hol van az a pont, mi az a jel, amire felkapod fejed és kiszállsz? A felismerés, az elhatározás, olyan akár egy kapu, mindig nyitva áll, csupán rajtunk múlik, átlépünk-e rajta. A lélek és a test harmóniában, egyensúlyban működik együtt egymással valóban eredményesen. A hétköznapi élethelyzet és tevékenységek a test dominanciáját erősítik, a lélekre külön figyelmet kell fordítani, mert csendben bújik meg. Ám a boldogtalanság vagy kiégés oka mindig az egyensúly felbomlása.
Ha a testünk látószögéből tekintünk a világra, úgy szegénység, nyomor, válság és keserűség nehezíti napról napra a világot. Ha a lélek kapuján át tekintünk ki a világra, a korlátokban a feleslegestől való megszabadulást, az alapvető szükségletek eléréséből fakadó örömöt, az egyszerűséget és letisztultságot látjuk. Valóban annyi mindenre van szükségünk, mint amiért vért izzadva küzdünk? Valóban ennyi problémánk van? Valóban az erőszak vagy ellenségeskedés, a verseny, a kapzsiság, a szemet szemért elve viszi előre világunkat? Valóban olyan célokra és életre van szükségünk, amelyekért a jelenben sokszor csak vegetálunk?
Valami csendben hallgat a mélyben, melyet elfelejtettünk. Valami egészen érdekes öröm hatja át az embert, ha a lélek kapuja mögé kukucskál. Új perspektívák nyílnak, amelyek végül nem csak érzelmileg, hanem a hétköznapok profán anyagi szintjén is megoldást jelentenek egy kiegyensúlyozott életmóddal.
A Lélek Kapu Fesztivált olyan személyek hívták életre, akik maguk is bepillantottak a megoldások ajtaján. Olyan emberek, akik csalódtak vagy kimerülve kutattak egy jobb, rendezettebb életvitel után. Nem egy bizonyos ideig kell várnunk vagy nem távoli, másik helyszínre kell eljutnunk. A Lélek Kapu fesztiválon szó lesz mindenről, amely összekapcsol ezzel a lelkiállapottal.
Légy a vendégünk az egész napos fesztiválra (a belépés díjtalan)!
