Sríla Prabhupáda sikeresen véghezvitte lelki tanítómesterének vágyát, hogy terjessze a nyugati világban is az Úr Csaitanja üzenetét.
115 évvel ezelőtt egy csodálatos nap köszöntött a Földre. 1896. szeptember elsején megszületett Abhay Caran De, a később Sríla Prabhupáda néven ismertté vált, a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetének alapító tanítója a mai Kalkuttában, tiszta vaisnava családban. Édesapjától mindent megtanult Krisna szolgálatáról; már kisgyermekként mridangán játszott, saját múrtijait imádta, és Szekérfesztivált is rendezett pajtásai és a szomszédok számára, mely mindenen hasonlított az eredeti, puri-i felvonulásra.
Fiatalemberként, 1922-ben találkozott lelki tanítómesterével, Bhaktisiddhántha Szarasvatí Thákura-val, aki már első találkozásuk alkalmával felkérte Abhay-t, hogy terjessze nyugaton, angol nyelven a Védák üzenetét. Guruja másik fő kívánsága az volt, hogy a lehető legtöbb pénzt fordítsa könyvkiadásra. Egész életét meghatározta e két útmutatás; anyagilag szűkös időkben sem hagyta abba a „Vissza Istenhez” című magazin írását, nyomtatását, terjesztését. Indiában azonban próbálkozásai nem hoztak sikert, az Úr Csaitanja üzenetének fontosságát nem tudta tömegeknek átadni szülő-országában, hiába keresett meg politikusokat, vezetőket, sőt felesége sem volt igazán partner küldetésének beteljesítésében.
Ötvenéves kora után elfogadta a vánaprasztha, vagyis visszavonult rendet, így nem kötötték le többé a családi ügyek. Vrindavánába költözött, hogy minden idejét Krisna szolgálatában tölthesse, majd 1959-ben, szannyásza, azaz lemondott avatást kapott, neve Abhay Csaranáravinda Bhaktivédanta Sszvámí lett. Ezekben az években fordította angol nyelvre és látta el magyarázatokkal a Srímad Bhágavatam első három kötetét, és megírta a „Könnyű utazás más bolygókra” című kiskönyvét is.
Hatvankilenc éves volt, amikor készen állt arra, hogy lelki tanítómestere első számú vágyát is beteljesítse; ekkor adatott meg a lehetőség Prabhupádánaknak, hogy egy teherhajón eljusson Amerikába. Az idős szádhu (szent) útipoggyásza két csomagból állt; az egyikben az angol Srímad Bhágavatam első három énekének kétszáz példánya, a másikban pedig több kiló gabonapehely volt – hiszen nem tudta, mi vár rá az USA-ban, mit tud majd ott enni egyáltalán. Ezenkívül minden vagyonát, hét dollárt és az esernyőjét vitte magával. Az utazás három hónapja alatt tengeri betegségen és szívinfarktusokon is átesett, de hite rendíthetetlen maradt. Az amerikai partokat megpillantva Prabhupáda így fohászkodott:
„… Valahogy idehoztál engem, óh, Uram, hogy beszéljek Rólad. Most Tőled függ, sikert érek-e el vagy elbukom – ahogy Te akarod…”
A hagyományos indiai szannyásza öltözék, amit Szvámijí viselt – a sáfrányszínű, lepelszerű dhóti és csadar -, feltűnést keltett az Államokban. Azelőtt nem láttak ilyesmit még New Yorkban sem, nemhogy Butlerben, egy kisvárosban, ahol egy támogató családnál töltötte az USA-beli első heteit. Prabhupáda ugyanúgy élt a tengerentúlon is, mint Indiában; dzsapázott, főzött, az ételt felajánlotta Krisnának, és fordította az ősi szentírásokat, miközben ismerkedett az amerikai élettel, szokásokkal, és előadásokat tartott Krisnáról, amikor csak lehetősége nyílt rá. Mindenki nagyon érdekesnek, kedvesnek találta Őt a visszaemlékezések szerint. Prabhupáda New Yorkban folytatta misszióját, eleinte egy májávádi (személytelen filozófiát valló) jógaoktató látta vendégül, majd kibérelt lakhelyül egy kicsi, kopár irodát. Folyton anyagi problémákkal küszködött, a könyvek eladása épp csak fedezte szükségleteit, de minden megpróbáltatás ellenére folytatta munkáját; a Srímad Bhágavatam fordítását és a prédikálást – minden hétfőn, szerdán és pénteken előadásokat tartott. A Bowery-re költözött, a város talán legzüllöttebb részére, vagabund zenészek és csavargók közé. Bérelt szobájának ajtaja minden érdeklődő előtt nyitva állt, szívesen beszélgetett a hippikkel, és továbbra is kírtanával kísért meditációs programokat tartott hetente háromszor.
A Bowery-n élő fiatalok közül sokan fogékonyak voltak a spirituális dolgokra, így Prabhupáda rendszeres követőkre talált. Nagy álma volt, hogy mielőbb hozasson Indiából Rádha-Krisna múrtikat, és létrehozzon egy templomot New Yorkban. Többszöri költözés után a „Páratlan ajándékok” feliratú kis üzlethelyiség, a hozzá tartozó apró lakással lett Prabhupáda és a lelki élettel ismerkedő bhakták birodalma a Lower East Side-on. Prabhupáda ekkor közel egy éve élt az USA-ban. A helyiségből hamarosan színes templom lett, itt alapították meg az ISKCON-t, („International Society for Krishna Consciousness” – a”Krisna-tudat Nemzetközi Szervezete”), hét pontba gyűjtve meghatározták a szervezet céljait is. Dzsanmastami-n, Krisna születésnapján a Szvámí felavatta az első nyugati tanítványokat – a Krisna-tudat elültetett magjai kezdtek kicsírázni. Prabhupáda több alkalommal nyilatkozott tévétársaságoknak, magazinoknak, egyre nőtt az érdeklődés e keleti gyökerű vallás iránt.
A következő évtizedben a mozgalom, nevéhez híven, valóban az egész világon ismertté vált. A kezdeti nehézségek után Őisteni Kegyelme Sríla Prabhupáda tucatszor körbeutazta a Földet, Moszkvától kezdve Párizson át, Sidney-ig, minden földrészen templomokat, gurukulákat – vagyis védikus rendszerű iskolákat – és farmközösségeket alapított az „egyszerű élet, emelkedett gondolkodás” jegyében. Több mint négyezer tanítványa kapott avatást. Lefordította angolra a Bhagavad Gítát, amit „indiai Biblia”-ként is ismernek, a teljes, tizenkét énekből álló Srímad Bhágavatam-ot, mely a védikus irodalom érett gyümölcse, és számos filozófiai témájú könyvet írt, így segítve a gaudíja vaisnava (bengáli Visnu-Krisna hívők) hagyományok megértését. Folytatta a „Vissza Istenhez” magazin kiadását, amelyet tanítványai számos országban napjainkban is írnak. Művei ma már több mint ötven nyelven elérhetők, melyekből valódi tudást meríthet a lét alapvető kéréseit kutató olvasó. A vaisnava szentírásokból megérthetjük, hogy valójában nem ez a test vagyunk, hanem örök lélek, aki idekeveredett ebbe az anyagi világba, ahol a három kötőerő – a jóság, a szenvedély és a tudatlanság – tart rabságban minket, azt, hogy a tetteinknek visszahatásokkal járnak, és útmutatást is kapunk, hogy melyek a helyes és kerülendő cselekedetek.
Sríla Prabhupáda sikeresen véghezvitte lelki tanítómesterének vágyát, hogy terjessze a nyugati világban is az Úr Csaitanja üzenetét. A legfontosabb tanítás, miszerint ebben a korban, a Kali-jugában, a viszályok, a képmutatás és a hazugság korában a legjobb módszer a szankírtana (Isten Szent Nevének közös éneklése) létünk megtisztítására és az istenszeretet felébresztésére, elterjedt az egész világon. A mahá mantra – a Haré Krisna Haré Krisna Krisna Krisna Haré Haré / Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré – éneklése felszabadítja az elmét, kiegyensúlyozottságot és békét ad az önvalónak.
Ajánlás:
Kedves Sríla Prabhupáda, kérlek, add a kegyed, hogy minél többet megérthessünk tanításaidból!
Várvölgyi Zsuzsa
(Forrás: Satsvarúpa Dása Goswami: Egy bölcs ember élete és öröksége, BBT 2003)