Világvallások órán, más vallásokról illetve képviselőiről készítettek a hallgatók dolgozatot.
A főiskola diákjai számára fontos, hogy mélyebben megismerhessenek más vallásokat és így képezve magukat, kölcsönös tisztelettel és bizalommal tudjanak kapcsolatokat építeni, viszonyulni egymáshoz. A vallásközi együttműködés szükséges az egész társadalomra nézve. Ennek a közös munkának az alappillére, hogy kölcsönösen megismerjük egymás hagyományait, híveit, tanításait.
Révati déví dászí (Renner Rita) egyházunk akkreditált, felsőfokú intézménye, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola tanulójának házi dolgozatát olvashatjuk.
———————————
Avilai Szent Teréz
Kereszténység egy szent életének tükrében
A kereszténység több mint kétezer éves szövevényes történetét igen nehéz átlátnunk, de ha célunk annak a megértése, mi a kereszténység, mit jelent kereszténynek lenni, akkor történeti vizsgálódással nem is biztos, hogy válaszhoz jutunk. A kereszténység egyetlen megkérdőjelezhetetlen eleme, melyet a hely, kor és körülmény tényezők sem befolyásolnak, Jézus személye, Jézus követése. Aki Jézust tökéletesen követi, az a valódi keresztény, és a névtelen szentek soraiból néha felbukkan egy, akinek élete közismertté válik, lehetővé téve ezzel a valódi kereszténység tanulmányozását.
Avilai Szent Teréz személye olyan kapu, mely utat nyit számunkra a keresztény világba, és elvezet ennek a világnak egészen a középpontjáig, Jézusig.
Teréz a 16. század elején, Spanyolországban született. Abban az időben élt, amikor a katolikus egyház erkölcsi romlottsága és visszaélései életre keltették a lutheri megmozdulásokat, a protestánsok száma rohamosan nőtt Európa szerte. A katolikus egyház megreformálása valóban sürgető volt, az egyházon belül is megkezdődtek a szervezkedések. A reform részét képezte az inkvizíció feltámasztása, melynek célja kettős volt: a katolikus egyház megújítása, és a protestantizmus visszaszorítása. Az eretnekek sorsa a kivégzés volt, az akkoriban forgalomban lévő könyvek háromnegyede tiltólistára került. A hajózás fellendülése, az új kontinensek felfedezése teret nyitott a keresztény hittérítésnek, naponta érkeztek hírek a pápára felesküdött jezsuiták sikereiről.
Kevés az olyan szentéletû ember, aki saját magáról ír. Teréz felettesei, gyóntatói utasításának engedve írta meg önéletrajzát, melyben mélységeiben olvashatunk „belső várkastélyáról”, a szent különleges tapasztalatairól.
Írásaiból világossá válik, hogy mindennapi életét meghatározták a fenti történelmi körülmények. Sokszor kaptak hírt a protestánsok tömeges kivégzéséről, és a „szerencsétlen bennszülöttekről”, akik a térítő utak alkalmával hallottak először Jézusról. Egyik öccse is elindult az újvilágba, ahonnan a bennszülöttek naivitásának köszönhetően rengeteg arannyal tértek vissza a vállalkozó kedvû spanyolok. Extatikus elragadtatásait egyesek az ördög mûvének tekintették, és Terézt minden módon próbálták megmenteni a sátán mesterkedéseitől és az inkvizíciótól. Teréz a bensejében dúló harcok és kételyek ellenére mindig alázatosan követte felettesei utasításait, melyek közül az egyik legkülönlegesebb az volt, hogy mutasson fügét Jézusnak, amikor az újra megjelenik neki – ezt is megtette. Főként a jezsuiták között akadtak olyan tapasztalt lelki vezetők, akik felismerték Teréz valódi állapotát, és arra bíztatták, hogy merje átadni önmagát Istennek. Az a csoda, hogy Terézt az inkvizíció megkímélte, és a Karmelita-rend szigorú megreformálását képes volt véghezvinni a katolikus egyház berkein belül, úgy, hogy „az egyház leányaként” emlegetik azóta is, csak mélyen felkavaró valódi alázatának tudható be, mely határozott személyiséggel párosult. Odaadása nem állt ellentétben az aktív gyakorlati teendôkkel: Teréz közel ötven megreformált sarutlan karmelita kolostort alapított Spanyolország szerte.
Avilai Teréz gyermekkorától vágyott az örökéletre, egyik öccsével jelszavukká vált „az örökkön-örökké”, remetésdit játszottak, máskor megszöktek otthonról, hogy a hitet terjesztve akár vértanúhalált haljanak. Anyja halálakor egyszerû gyermeki imával kérte Máriát, hogy legyen ezentúl ô az édesanyja.
Teréz eleinte váltakozó vallási érdeklôdését nagy hittel rendelkezô emberek társasága változtatta szilárd elhatározássá. Nagy hatással volt rá például egyik iskolai tanára, az Ágoston-rendi nôvérek egyike. Teréz kisasszony csodálta a fiatal nővért, aki meleg szívvel bánt mindannyiukkal. Egyik alkalommal megkérdezte tőle, miért lett apáca. A nővér egyszer az Evangélium ezen szavait olvasta „sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak”, és ezek annyira megrendítették, hogy a rendbe lépett.
Teréz legfontosabb érvei a kolostori élet mellett, hogy a tisztítótûzön mihamarabb, még itt a földön átessen, hogy aztán pár évtized földi lemondás után esélye legyen az örökéletre. Titokban hagyta el apja házát, és döntését maga sem értette egészen: „Olyan érzés fogott el, amelynél azt hiszem, még a haldoklás sem lehet rettenetesebb. Mintha ízenként szaggattak volna szét.”
Akkoriban nem volt különösebb dolog, hogy valaki apácának állt – egyesek divatból tették, és bár a zárdai körülmények akkor még szegényesnek tûntek a jómódú Teréznek, a gazdagabb apácák külön lakrészben laktak, és általános volt a „könnyített előírások” alkalmazása, mely a Karmelita rendet is jellemezte abban az időben.
Néhány kolostorban töltött hónap után Terézen rosszullétek mutatkoznak, ájulások és étvágytalanság gyötörték, a saját magára szabott vezeklések bizonyára közrejátszottak állapota romlásában. A csonttá soványodott lányt apja elvitte egy nagybácsihoz, és reménykedett felépülésében. Egy „csodadoktor” tevékenységének köszönhetôen a halál kapujába került. Eszméletlen tetszhalál állapotában feladták rá az utolsó kenetet, és felravatalozták, amikor egyszercsak kinyílt a szeme. Nem tudott mozdulni, teste összeaszalódott, ennek ellenére könyörgött: vigyék vissza a zárdába. A kolostorban három évig fekvôbeteg volt, és folyamatos ápolásra szorult, majd egyik napról a másikra négykézláb kezdett mászni, majd felegyenesedett, és visszanyerte életerejét. Boldogságban úszott, és bár külsôségekben teljesítette minden szerzetesi kötelességét, abbahagyta „belsô imáját”, és a világi „szórakozásoknak” élt. Sokan látogatták, többek között egy szimpatikus fiatalember, és ebben a könnyített szabályok semmi kivetnivalót nem találtak. Így ír magáról: „az egyik oldalról az Úristen hívogatott magához, a másikon pedig szaladtam a világ után… sok esztendôt töltöttem így.”
Édesapja halála után felhagyott világi cselekedeteivel, és Szent Ágoston Vallomások címû mûvének olvasása a bûnbánat útjára terelte. Minden erejével azon igyekezett, hogy megtanulja szeretni Istent. „Igazában még csak a szándék fogalmazódott meg bennem, hogy szolgálok neki, s íme máris elkezdett dédelgetni.” Egyfajta megadás jellemezte ebben az idôben. „Eddigi életem az enyém volt, ellenben az az élet, mely a belsô imának kegyelmeivel kezdôdik… az Úristen élete énbennem.” Újfajta tapasztalásai, az összeszedett állapot kétségeket ébresztettek saját magában, valóban jó úton jár-e. Feltárta gondolatait két jámbor életû férfiúnak, akik együtt arra a következtetésre jutottak, hogy a sátán dolgozik benne. Kétségeit tetézte, hogy tapasztalásai nem maradtak titokban. Ekkor egy fiatal jezsuita szerzetes fordult meg a kolostorban, aki felismerte Terézben Isten munkálkodását, és rengeteg szenvedése után bíztatni kezdte, hogy folytassa imádságát. Ekkor élte át elsô elragadtatását, ahol az Úr szólt hozzá. „Azt akarom, hogy ezentúl ne társalogj emberekkel, hanem csak angyalokkal!… Attól a naptól megvolt bennem a bátorság, hogy Istenért mindenrôl lemondjak.” Közben extatikus „rohamai”, melyek következtében teljesen lemerevedett, egyre többször jelentkeznek, és félelemre bôven volt is oka. Aki valamelyest eltért az ortodox hittôl, az máglyán végezte, és ez alól nem volt kivétel még a császár prédikátora sem. Többek ijesztgették, hogy néha a világ szentnek véli a sátán rabszolgáit. Lelki szenvedései közepette Isten újra szólt hozzá: „Ne rettegj leányom, én vagyok. Nem hagylak el, ne félj!” Ekkor kezdte el érezni Krisztus jelenlétét, folyamatosan ott állt mellette jobb felöl. Egymás után jöttek az extatikus élmények, melyek közül egy máig is sokat emlegetett, az úgynevezett „transzverberáció”. Egy kis angyal jelent meg elôtte, aki kezében dárdát tartott. „Úgy tûnt fel elôttem, hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen keresztülhatolt belsô szerveimen… nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt. A fájdalom akkora volt, hogy nyögést csalt ki belôlem, viszont ez a borzasztó kín olyan végtelen gyönyörûséget okozott, hogy lehetetlen volt azt kívánnom, hogy megszûnjék… valami végtelenül édes enyelgés ez Isten és a lélek között…” Az elragadtatásokat nem tudta kontrollálni, mások elôtt is megtörténtek. A szenzációra éhes látogatók elárasztották a kolostort. Gyóntatója, Balthazar Alvarez kemény kézzel fogta, eltiltotta a szentáldozástól és a magánytól, megaláztatásoknak vetette alá, miközben mindenki elôtt védte, mindig kiállt mellette, és alázatosságát hírdette mások elôtt. Titokban könyvtárakat tanulmányozott át, hogy megértse mi történik az apácával. Közben egy lemondott életet élô idôs Ferences szerzetesben, Pedro testvérben barátra talált, az elsô olyan társat vélte felfedezni benne, aki hasonló tapasztalásai folytán megértette ôt. Azzal bíztatta Terézt: „a földi szenvedéseknek egyik legnagyobbika éppen az, amely reád nehezült: a jó emberek elítélô véleménye”. Szent Teréz írt a lelki gyakorlatinak köszönhetô kincsekrôl is. „Elszánt akaratom van, hogy nem bántom meg Istent semmilyen bûnnel… megvan bennem a szegénység iránti szeretet… olyanoknak örülök, akik elôrehaladtak a tökéletességben, ilyenekkel szeretnék barátkozni… bárcsak találnék olyanokat, akik félelemnélküliségre bíztatnak… bízzam magam teljesen Istenre… az Istenre hagyatkozás nem tétlenséget jelent… híúság, amennyire én meg tudom ítélni, nincs bennem… soha nem akadok fenn mások hibáin… gondolataim állandóan Istenre irányulnak… szentáldozáskor visszanyerem testi egészségemet… Isten kegyelmeinek hatására gyökeresen megváltoztam… csakis az Úr dicsôségére törekszem…”
Látva a kolostorában uralkodó könnyelmûségeket, Terézben fokozatosan fogalmazódott meg, hogy szigorúbb szabályok szerint szeretne élni. Jézus folyamatos utasításokkal látta el, melyekbôl bátorságot merítve nagy nehézségek és üldöztetés között alapította meg az elsô szigorú rend szerint mûködô kolostort. Ura utasításai arra is kitértek, hogy a kolostor közvetlenül Róma fennhatósága alatt álljon, nem pedig a sarus karmeliták szerzetéhez kapcsolódva. Tökéletesen életrekeltette az 1200-as években összeállított Karmelita rendszabályt, mely a Jeruzsálembe zarándokolt lemondott életû, Kármel-hegyen letelepedett szentéletû remeték életének adott keretet akkoriban. Az elsô kolostor alapítását sorra követte a többi, majdnem ötven zárda felállítása, melyeket Teréz Jézus folyamatos utasításait követve alapított. Teréz részletes útmutatásokat is írt nôvéreinek, a sarutlan karmelitáknak. „Részemrôl csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket. Ezek megtartása biztosítja számunkra a külsô és belsô békességet, amelyet az Úr annyira a lelkünkre kötött. Az elsô a kölcsönös szeretet egymás között. A második a szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi alázat, amelyet ugyan az utolsó helyen említek, de azért a legeslegfôbb, mert a többit mind magában foglalja”. Közben Keresztes János, a Szent Terézzel mindig együtt emlegetett szent, megalapította az elsô sarutlan férfi rendet. Teréz úgynevezett „lelki házasságáról” is beszámolt, amikor az Úr így szólt hozzá: „Mától a jegyesem vagy. Eddig még nem érdemelted ki, hogy az légy, ezentúl már nem csak azért fogsz ôrködni tiszteletem felett, mert Teremtôd és Királyod vagyok, hanem azért, mert igazi jegyesem vagy.” Ezentúl az Urat jegyesének nevezte, és a nôvérekkel kapcsolatos praktikus kérdések kezelése mellett, mint étkezés és ruházkodás, folyamatosan jegyese iránti szerelmérôl prédikált.
Teréz természetesen imádkozott szavakkal, legnagyobb örömet az Énekek Éneke olvasása, ismétlése jelentette számára, de sokkal többet említi úgynevezett „belsô imáját”, mert imának nevezi azokat a különleges állapotokat is, melyeket megtapasztalt.
„Az elsô természetfeletti ima a következô tünetekkel járt… azt nevezem természetfölöttinek, amit semmiféle ügyességgel vagy törekvéssel nem lehet elérni… hogy alkalmassá teszi magát erre, azt megteheti, sôt igen fontos, hogy megtegye. Maga az ima nem egyéb, mint valami sajátos összeszedettség… melybôl valami igen kellemes nyugalom és béke származik… ebbôl az imából fakad egy másik, melyet a lelki tehetségek álmának neveznék, de nem lehet még egyesülésnek nevezni… csupán az akarat van egyesülésben. Mikor valamennyi tehetség egyesülésben van, az egészen más. Az egyik sem tud mûködni, mintha meg volna merevedve… az emlékezet és a képzelet megszûnik, az érzékek olyanok mintha el volnának veszve azért, hogy a lélek behatóbban foglalkozhassék azzal, amit élvez. Rövid ideig tart, és amikor elmúlik, a lelket gazdagon hagyja az alázat és egyéb erények dolgában… Az elragadtatás hosszabb ideig tart, s jobban nyilvánul külsôleg. A test, aszerint, hogy milyen helyzetben jön rá az elragadtatás, úgy marad, akár állva, akár térdelve. A lélek belemerül annak élvezetébe, amit az Úr mutat neki, hogy úgy látszik, mintha elfelejtené tovább éltetni a testet, s mintegy magára hagyja azt… Kezdetben bátorság kell ahhoz, hogy az ember teljesen az Úr kezeire bízza magát, hogy vigye oda, ahová neki tetszik… A lélek bûnbánatot érez… óhajtja, hogy bár soha senki ne követne el bûnt, szenvedélyesen kívánja a lelkek üdvét… A lélek röpte… a következô hasonlat jut eszembe. A lélek Istennel szemben olyan állapotban van, mely egy nagy tûz, amely éppen fellángolni készül. Ez a tûz, amikor felszítják, lobbot vet és lángja magasba nyúlik, annak ellenére, hogy azonos azzal a tûzzel, amely alatta van, vagyis bár fellobog, ugyanaz a tûz marad… A lélekbôl is valami végtelelnül finom dolog emelkedik ki, s megy fel a magasabb régiókba, oda, ahova az Úr akarja… Hevületnek nevezem azt a vágyat… mely hirtelen fakad, abból az érzésbôl, hogy a lélek távol érzi magát Istenétôl… Látja, hogy nem juthat el hozzá, hacsak meg nem hal. Mivel pedig önmaga nem olthatja ki életét, amiatt haldoklik, hogy nem tud meghalni… A sebesülés, amelyben a lélek úgy érzi, mintha szívét, vagy egész lényét egy nyílvesszô járná át… igen erôs fájdalmat okoz, másrészt azonban akkora élvezet, hogy szeretné, ha örökké tartana… (A lélek röpte, a hevületek és a sebesülés) majdnem mindig elragadtatással végzôdnek.”
Avilai Szent Teréz Albában, egyik megújított kolostorában, leányai társaságában hagyta el ezt a világot. Leányainak mondott utolsó utasításai nagyon rövidek: „Isten szerelmére azt kérem, tartsátok meg a Szabályt és a Konstitúciókat, ha azokat megtartjátok, nincs szükség csodára ahhoz, hogy szentté avassanak benneteket. Ne utánozzátok azokat a rossz példákat, amelyeket ez a rossz szerzetesnô adott nektek, és bocsássatok meg nekem.”
Utolsó szentáldozásakor ezeket szólta: „Én Uram és Jegyesem! Elérkezett hát az annyira várt óra! Itt az ideje annak, hogy végre meglássuk egymást, Szerelmem, Uram! Itt az idô, hogy útra keljek…”
A sarutlan karmeliták rendjét napjainkban is az egyik legszigorúbb katolikus rendként tartják számon. Avilai Teréz „prédikáló” munkájával ellentétesnek tûnhet, hogy kontemplatív imádságos zárdákban élnek, szigorú klauzúrát tartanak – a belsô területekre nem léphet idegen, ôk maguk csak különleges esetben hagyhatják el a zárda területét. Követik a karmel-hegyi sivatagi atyák eredeti reguláját, mely a húsevést is tiltja, bár szükséges utazások alkalmával a tilalom oldódik (a régi zarándokok néha örültek, ha volt mit enniük). Közösségben élnek, de mindenki magányos imaéletet folytat. Manapság nem sokan vállalják ezt a szigorú életvitelt, a zárdák és apácáik száma rohamosan csökken. A sarutlan karmeliták között mégis fel-fel tûnnek a „szentek”, mint a XIX. században, Franciaországban élô Kis Szent Teréz, aki ártatlan vonzalommal szerette a gyermek Jézust, és a természeti csodák bûvöletében élt, vagy a XX. századi Edith Stein, aki zsidó származása ellenére Szent Teréz életrajzának olvasása után a katolikus karmelita közösségbe lépett, ahonnan, megváltozott élete ellenére, a nácik koncentrációs táborba hurcolták. Erôs hite tartotta a lelket minden társában az utolsó pillanatig.
Személyes bepillantást nyertem két olyan Karmelita rend életébe, ahol az apácák életük céljaként a kereszténységen belüli szakadások megszûntetését tûzték ki. Római engedéllyel áttértek a görög katolikusokra jellemzô külsôségekre és rituálékra, melyek szinte azonosak a keresztény ortodoxok vallásgyakorlataival, így bemutatva, hogy hitük nem különbözik az övéktôl. Minden ortodox hívôt és papot szívesen látnak szertartásaikon, a kolostor köré szervezôdött baráti társaságban különbözô keresztény felekezetek képviseltetik magukat. A zsidók is helyet kapnak a társaságban, hiszen ugyanazt az Istent követik. Az Erdélyben élô, francia Maica Eliane, a rend vezetôje, akinek különleges személye egyértelmûen nem a vallási hovatartozás alapján ítélkezik, egyházának útmutatásait követve mégis szigorú szabályok szerint él, és elveket vall, kérdésemre elmondta, hogy következô célja az iszlám hívek elismerése, utána következhetnek mások is.